Learn to love again. //B.A.P// [Befejezett.]

Epilogue.

Két év telt el azóta a reggel óta.
Két hosszú év, és még mindig ugyanazokkal az érzelmeimmel élek minden egyes nap.
Mert képtelen vagyok az elengedésére.
A szörnyű nap után két hétre megrendezésre került az élérevasalt temetés is, ám én, és Lin barátai lerendeztük ezt egy kisebb, barátibb módon, az elvesztett lány egyik kedvenc helyén, az oly sokszor látogatott tóparton.
A temetések berögzült, monoton menetével ellentétben az eseményt könnyek nélkül, régi emlékek felidézésével töltöttük el.
Egy ideig próbáltunk úgy viselkedni, mintha minden rendben lenne, ám a hetek, hónapok elteltével egyre jobban lehetett érezni mindenkin az elvágyódást. Szinte már csak azt vártuk, hogy vége legyen a tanévnek, leérettségizzünk, és utána elmehessünk messzire.
Mikor viszont ez is eljött, a ceremónia végeztével talárunkat magunkon hagyva összeültünk a suli szertárjában, ahol Lin benthagyott munkáit tárolták, és mindegyiket, kivétel nélkül kiakasztottuk a folyosói falakra, miközben kedvenc dalait énekeltük.
Ez volt az utolsó együtt töltött esténk.
Youngjae a számára oly fontos ellit egyetemre ment tovább, míg Jongup szakácsképzésre jelentkezett. Yongguk a ballagás után egy évre megkérte Cassidie kezét, így ők már pocakosan tervezik esküvőjüket. Daehyun megismerkedett egy amerikai lánnyal, aki teljesen elcsavarta fejét. Egy év múlva kiköltözött miatta Californiába, így róla mostanra már csak levelekben hallunk. Himchan és Cam azóta is boldog szivárványkapcsolatban élnek, sőt, szerencséjükre még ugyanarra a főiskolára is bejutottak, ahol fő tantárgyként tanulhatnak divatot.
Na és végül én.
A suli befejeztével elköltöztem otthonról, hosszú évek alatt megspórolt pénzemből vettem egy kisebb házat a város szélén, amely egy hasonló méretű, napsütötte kerttel rendelkezett. Amint megláttam, tudtam, hogy ez a megfelelő, így habozás nélkül, rögtön kis is fizettem. Az akkor még sivár területet alig fél év alatt benépesítettem megannyi pompás rózsával. A gondozásom alatt álló növényekből minden egyes nap vágtam egy szálat, amit étkezőasztalom közepére helyeztem egy üvegvázába. Annak a szálnak a társaságában töltöttem egész napjaimat, vele reggeliztem, ebédeltem, vacsoráztam. Olykor a bútorra borulva sírtam ki fájdalmamat, vagy rákönyökölve meséltem el legújabb híreimet.
Bár nem volt velem, olyankor mégsem éreztem szerelmem hiányát.
Egy idő után abbahagytam a sírást, és már csak mesélnivalóimat öntöttem ki a rózsaszálnak.
Mostanra már az alvásra is képes vagyok.
Az álmodásra.
Minden egyes éjjel változatlanul, ugyanazt.
Éjszakánként láthatom a lányt, aki miatt megtanultam újra szeretni.