Learn to love again. //B.A.P// [Befejezett.]

Prologue.

Van egy röpke pillanat amikor felébredünk, és még nincsenek emlékeink. A boldog üresség, mikor még nem gondolunk semmire. De nem tart soká és hirtelen eszedbe jut, hogy ki vagy és mi az, amit el akarsz felejteni.
Ezekkel a gondolatokkal ébredek nap mint nap. Két éve volt már, de még mindig úgy érzem mintha tegnap lett volna. Két éve élek a számomra legfontosabb személy nélkül. Két éve vesztettem el az édesanyámat, ami után úgy éreztem, csak magamra számíthatok. Apámmal örülök, ha egy héten egyszer tálálkozok. Akkor is csak egy ölelésre jut idő, megy is aludni. A munka behálozza az egész életét, de ez sose volt máshogy. Aaron, a bátyám már egyetemista, így őt is alig látom. Nagyon jól teljesít, még munkát is ajánlottak neki egy felkapottabb ügynökségnél. Mindig is csodáltam, hogy volt képes ennyire erős maradni anya halála után. Nálam teljesen más volt a helyzet. Hetekig ki sem mozdultam a szobámból, nem akartam enni. Apa akkoriban még aggódott értem, ezért minden lehetséges módon próbált segíteni. Mármint ami szerinte segítség volt. Több pszichológustól is tanácsokat kért, végül arra a következtetésre jutott, hogy soha nem fogok túllépni rajta, ha minden nap azokon a helyeken vagyok, ahol anyával töltöttük a napjainkat.
Így költöztünk el Coloradoba két héttel ezelőtt. Szerinte az új környezet jót fog tenni, jó esély egy újrakezdéshez. Csak azt nem mondta, hogy még többet fog dolgozni. Ha ez egyáltalán lehetséges.
Itt minden új, minden idegen. Nem akarok több sajnálattal teli arcot látni, mikor megtudják, hogy mennyire elcseszett az életem. Örömömre viszont holnap nemhogy pár, hanem egy egész iskolányi problémával kell megküzdenem.
Egyedül.