Learn to love again. //B.A.P// [Befejezett.]

Far from the pain.

A rosszullétek nem egészen egy hónapja kezdődtek. Az első akkor, mikor apa bejelentette, hogy elköltözünk.
Az elején még eljártunk kivizsgálásokra, de miután mindig azt tanácsoltak, hogy egyek többet, pihenjek többet stb., már nem mentünk. Csak lefeküdtem pihenni egy időre, ami általában segített.
Most se lett volna semmi gond, ha épp nem egy olyan helyen lennék, ahol semmi esély egy szépítő alvásra, sőt, még egy eldugottabb helyet is lehetetlenség találni, hiszen több száz gyerek mászkál mindenhol.
Egy alig hallható sóhaj hagyta el számat, mikor végre megpillantottam a főbejáratot.
Átestem a kétszárnyú ajtón, és mélyen belélegeztem a frissnek nem éppen mondható, de számomra életmentő levegőt.
Elbotorkáltam a legközelebbi kétszemélyes padig, miután leültem, hátradőltem, becsuktam a szemem.
Pár perc után már jobban éreztem magam.
Mélázásomat az ebédszünet végét jelző csengő szakította meg.
Hangos sóhaj kíséretében felálltam, és elindultam vissza, ha jól emlékszem, törire.
Az utolsó két órám minden érdekesebb történés nélkül zajlott.
Camet nem láttam az ebédszünet óta.
Eldöntöttem, hogy holnapra hozok neki valami finomat engesztelésül, amiért úgy otthagytam.
Csak remélni tudom, hogy ez majd annyira leköti a figyelmét, hogy nem kell magyarázkodnom az oka miatt...
Zelot párszor megpillantottam, de szerencsére mindig csak a folyosó végéről, így volt alkalmam egy másik utat választani anélkül, hogy észrevett volna.
Izgatottan pakoltam össze könyveimet az utolsó óra után.
Sietve elhagytam a termet, átgyalogoltam a folyosókon, és máris a kedvenc kétszárnyú ajtómnál találtam magam.
Mosollyal az arcomon léptem ki a szabadba, viszont az a mosoly pár lépés után olyan hamar el is tűnt onnan, mint ahogy felkerült.
A kapuban egy olyan alakra lettem figyelmes, akit ma egész nap igyekeztem minden lehetséges módon elkerülni.
Mivel már viszonylag későre járt, és még vásárolnom is kellett, nem tűnt jó megoldásnak visszafordulni, főleg, hogy ötletem sincs, merre van a közelben egy élelmiszerbolt.
Vártam, hogy egy nagyobb tömeg kijöjjön, hozzájuk könnyen odacsapódhatok, és egy kis szerencsével átjutok azon a kapun anélkül, hogy a szőkeség kiszúrhatna.
Mikor megláttam a terveimnek tökéletesen megfelelő, lányokból álló csapatot, sietve mögéjük lopóztam, és "együtt" folytattuk utunkat a kapuig.
Mikor közelebb értünk, lehajtottam a fejem, táskám pántját erősen megszorítva próbáltam természetesen viselkedni.
Kiléptünk az utcára.
El sem hiszem! Sikerült!
Mindig is túl hamar örültem a dolgoknak, ez most se volt másképp...
A lányok köszönések, és ölelések kíséretében egy szempillantás alatt szétoszlottak, mindenki más irányba indult, engem egyedül hagyva a figyelem középpontjában.
- Corelin! - hallottam egy hangot a hátam mögül, mire lassan megfordultam.
Láttam, ahogy gyorsan elköszön azoktól, akikkel eddig beszélgetett, és lassú, kimért léptekkel elém sétál.
- Indulhatunk? Azt hittem, már sosem jössz ki onnan. - mutatott a főbejárat irányába.
- Mégis hova?
- Haza. - nevetett. - Tudod, mint tegnap. Gondoltam, ezentúl mehetnénk együtt.
Oldalra néztem, ahol az előbb még barátaival beszélgetett. Eljött, mikor meglátott.
Mintha ezt várta volna... Várjunk csak.
Lehet, hogy rám várt?
Lin, ne legyél idióta!
Visszanéztem várakozással teli arcára.
- Igazság szerint most nem hazafelé készültem menni. - nyeltem egy hatalmasat, mikor megláttam lebiggyesztett ajkait. Alig láthatóan megráztam fejem, és folytattam. - Egy élelmiszerboltot keresek, muszáj bevásárolnom, nincs otthon semmi ehető. Csak egy halkonzerv.
Még a gondolatától is megborzongtam, ami valószínüleg az arcomon is felfedezhető volt, ugyanis Zelo hangos nevetésben tört ki.
- Gyere! - intett kezével, miközben elindult az ellenkező irányba. - Imádok vásárolni.
- Csak azt ne mondd, hogy nincs jobb programod annál, mint hogy engem kísérgess bevásárolni! - mondtam, miközben gyorsított léptekkel végre sikerült beérnem.
Persze, könnyű, ha az embernek ilyen hosszú lábai vannak, mint neki!
- Ha tudni szeretnéd, nincs. Hétköznapokon nem szoktam semmi érdekeset csinálni, így ez a lehetőség most kész főnyeremény nekem. - arcán játékos mosoly terült szét.
- Azt le merem fogadni! - nevettem el magam.
Nem kellett sokat sétálnunk, bő 20 perc alatt ott is voltunk egy családias, sarki boltnál.
Az odáig vezető úton a városról beszélgettünk, a kedvenc helyeiről, és a hobbijainkról, ami az ő esetében a gördeszkázás.
A 16. születésnapomra kértem egy gördeszkát, mivel akkoriban a "mindent ki akarok próbálni" időszakomat éltem.
A deszkával együtt a nap végére egy csinos kis gipszet is kaptam a bal kezemre.
Hát igen, ez sem mindenkinek való.
Zelo megígérte, hogy valamikor elhozza egyik deszkájat magával, és a hazafele úton megtanít pár alap dologra.
Az kéne még, hogy én még egyszer ráálljak egy olyanra!
Zelo kedvesen üdvözölte a boltban a pénztárosokat, akik éppen lelkesen beszéltek a legfrissebb hírekről, ezért csak futva odaköszöntek nekünk, és már folytatták is a beszélgetést.
Jót derültem viselkedésükön.
Zelo kivett egy kosarat a földön heverő többi közül, és elindult az egyik sorba.
Csendben követtem, miközben egy-két dolgot levettem menet közben a polcokról.
Zelo felhúzott szemöldökkel nézett le rám, mikor az egyik sorból egy halom chipses zacskóval, édességgel, és megannyi más isteni eledellel tértem vissza.
Alig fértek a kezemben.
- Mi van? Mondtam, hogy nincs otthon semmi! - duzzogást tettetve pakoltam ki a kezemből a zacskókat, ügyelve rá, hogy egyiknek se essen komolyabb baja.
- Csak ne egyszerre edd meg, nem akarom, hogy amikor cukorbetegséget diagnosztizálnak nálad rám foghasd, hogy miattam ettél meg ennyit, mivel én hoztalak el ebbe a boltba. - nézett végig rajtam.
- Köszi, hogy aggódsz, de tudom, hol a határ. - néztem rá mindenttudó tekintettel, és folytattam utam a cukormennyország sorában.
Mielőtt bármit is szólhatott volna, egy pillanat alatt bedobtam a kosárba egy gyümölcsízű gumicukros zacskót.
Rosszalló tekintetét látva levettem még egy ugyanolyan csomagolású édességet, és feltartottam, hogy jól lássa!
- Gyümölcsös! Tehát egészséges. Egy szavad sem lehet.
- Szörnyű vagy! - mondta, és kitört belőle a nevetés.
Vettünk még pár alap dolgot, amiből Zelo szavaival élve "ehető" ételt is tudok majd csinálni, és mentünk is a pénztárhoz.
Három nagy zacskóval hagytuk el a boltot.
A szőkeség nem engedte, hogy cipekedjek, ezért a két legnehezebb szatyrot ő vitte.
Nem mondom, hogy ellenemre volt, jót nevettem, mikor két utca után meg kellett állnunk egy kis pihenőre.
Azután egyre többször, egészen, míg haza nem értünk.
Az utunk fele abból állt, hogy próbáltunk átjutni az átjárókon időben, mielőtt elcsapna egy kocsi, a másik fele meg, hogy minden egyes pihenőnél ettünk egy kis gyümölcsös gumicukrot, ami után eljátszottunk egy kitalált egészségszuperhőst, ezáltal új erőkre kapva haladtunk egy újabb utcányi távolságot.
Szinte beestünk a bejárati ajtón a fáradtságtól.
Zelo felajánlotta, hogy segít kipakolni, és mivel semmi kedvem nem volt egyedül pakolászni, így belementem.
Épp lepakoltuk a szatyrokat a konyhában, mikor egy tompa ugatásra ijedtemben kissé felugrottam.
Ossy örömteli szemeivel jött oda hozzám, és minden lehetséges pontot próbált végigpuszilni az arcomon, amivel annyira jutott, hogy a levegőbe lóbálta hatalmas nyelvét.
- Hoztam ám neked valamit! - mondtam, és kivettem az egyik zacskóból egy dobozzal a kedvenc nasijából, majd odaadtam neki belőle pár szemet.
Zelo eközben végig figyelte Ossy szerelemkitörését a finomsággal kapcsolatban, majd miután kutyám befejezte uzsonnáját, elkezdtünk kipakolni.
- Ezeket hova tegyem? - kérdezte Zelo, a magasba tartva pár zacskót a chipseimből.
- Csak válassz egy szekrényt, még semminek nincs meg a heje ebben a házban. - legyintettem.
- Mióta éltek itt? - kérdezte, miközben kinyitotta az egyik magasabban lévő szekrény ajtaját, és behelyezte a zacskókat.
- Két hete költöztünk ide, de még a szobámban sem pakoltam ki rendesen.
- Ezen segíthetünk. - kacsintott.
Miután végeztünk a konyhában, felsétáltunk a szobámhoz.
Én megcéloztam az ágyamat, miközben Zelo óvatosan végignézett mindent.
Mármint amit eddig sikerült kipakolnom.
Figyelme leragadt a szekrényemen lévő fényképnél, amin anyával vagyunk a 14. születésnapomon.
- Ő az anyukád? - szemit nem vette le a képről. - Mintha róla mintáztak volna. Nagyon hasonlítasz rá.
- Igen... ő volt. - könnyek gyűltek szemeimbe.
Zelo rámkapta tekintetét, de szemeiben nem sajnálatot láttam, sokkal inkább megértést.
Odasétált az ágyamhoz, és leült a szélére.
Pár percig csak így ültünk, csöndben, ami alatt sikerült megnyugodnom.
Váratlanul felállt, és kisétált a szobámból.
Csak ültem ott, és az ajtót bámultam, ahol eltűnt.
Kis idő múlva újra megjelent, kezében a maradék gumicukorral.
Akaratlanul is mosolyra húzódott a szám.
Míg én szótlanul eszegettem az édességet, ő elkezdett kipakolni az egyik, ágyam mellett lévő dobozból.
Minden egyes dolgot oda tett, ahova ő gondolta. Nem szóltam közbe, csak figyeltem.
- Ne! Azt ne tedd fel oda! - nyújtottam ki kezemet a hatalmas plüsskacsám felé. - Ő velem alszik! Dobd ide!
Mosolyogva dőltem hátra, mikor szeretett kacsám megérkezett az ágyamra.
Egy idő múlva én is csatlakoztam a pakoláshoz.
Nem beszélgettünk sokat, csak akkor, amikor Zelo talált valami ciki dolgot a gyerekkoromból, és elnevette magát, vagy épp tett egy szúrós megjegyzést.
Egy óra múlva fáradtan, de elégedetten dőltünk mindketten az ágyra.
Pár percig csak némán néztük egymást, mikor éreztem, hogy szemeim elnehezednek, és álomba merülök.