Learn to love again. //B.A.P// [Befejezett.]

That's for being my friend.

1...2...3...4.
A számok minden egyes kör lefutása után nőttek.
Nem éreztem magam fáradtnak, felszabadító érzés volt róni a köröket.
Tizennegyedik fordulatomnál, a balra lévő focipálya felé pillantottam, szinte azonnal kiszúrva a szemeivel engem követő szőkeséget.
Elkaptam tekintetem, újra az előttem lévő üres térre fókuszálva.
Még szerencse, hogy a futás miatt amúgy is enyhén vörös arcomon kevésbé lehetett felfedezni, mennyire ég lángokban.
- Még öt perc! - kiabálta mindenki számára hallhatóan tanárunk, mikor épp elhaladtam mellette.
Huszonegy.
Elégedetlenül vettem tudomásul, hogy még csak ennyit sikerült lefutnom.
Meglátszik, mennyire nem vagyok formában mostanában.
Gyorsítottam tempómon, hogy utolsó körömet is be tudjam fejezni.
Senki nem volt már a pályán rajtam kívül, egyedül futottam, ami csak még élvezetesebbé tette az egészet.

---

Kiszáradt torokkal, égő arccal dőltem az egyik oszlop enyhe naptól való takarásában a földre, huszonkettedik köröm végeztével.
Pár perce feküdhettem ott, mikor egy focilabda haladt el lábam mellett.
Könyökömre támaszkodtam, majd mielőtt bármerre is nézhettem volna, egy nagy alak takarta el előlem teljesen a napot.
- Csoda, hogy még élsz, komolyan mondom! - szólalt meg lenézve rám, majd lenyújtotta kezét, és felsegített eddigi helyemről. - Ugye tudod, hogy mennyire hosszú ez a pálya?! - elkerekedett szemekkel, hadonászva mutatott körbe.
- Igen, megtapasztalhattam a huszonkét kör után, amit lefutottam. - mondtam elégedett arckifejezéssel.
- Szörnyű vagy! - nevette el magát, majd kinyitott egyet, a mellettünk lévő hűtőtáskák egyikéből, és kiemelt belőle egy kis üveg vizet. - Tessék! Igyál egy kicsit, mielőtt még elájulsz. - nyújtotta ki felém a kezében lévő életmentőt.
- Ah, köszönöm! - hirtelen mozdulattal kaptam ki kezéből, majd egy húzásra kiittam tartalma felét, amit ő egy fejrázással jutalmazott, még mindig mosolyogva.
Edzőjére kapta tekintetét, aki hevesen integetett irányunkba, pontosabban Zelo felé.
Egy kacsintás kíséretében visszaszaladt csapattársaihoz, és ideges tanárukhoz.
Én is ugyanígy tettem, visszatértem a lányokhoz kezemben az üveg vízzel.
- Menjetek a hálóhoz, én is mindjárt csatlakozom. - mondta tanárunk, majd sietve visszament az épületbe.
Futás közben észrevettem, egy röplabdapályát a hely másik felében, így most magabiztos léptekkel indultam meg felé.
Elhelyezkedtünk a háló két oldalán, majd miután pár perc múlva tanárunk visszatért egy labdával a kezében, elkezdtük a játékot.
Nem voltam jó labdajátékokban, de ez nem jelenti azt, hogy nem szórakoztam jól közben.
A mi térfelünkön volt a sor a szerválásban, ezért a labdát várva behajlítottam térdeim, majd egy gyors pillantást vetettem a focipálya felé.
A labdát nem láttam leesni, ehelyett egy erős ütést éreztem tarkómon, majd csak sötétség.

---

Ugyanaz a hely.
Fehér falak, virágok mindenhol.
A hátamon feküdtem a szintén fehér színű padlón.
Oldalra fordítottam fejem.
Emlékezetem nem csalt, a rózsaszálak mellettem feküdtek.
Vörös, fekete.
Nem értettem, biztosra vettem, hogy három szál volt ezelőtt.
A sárga nem volt már helyén.
Felálltam helyemről, majd körbenéztem.
Visszafordulva a rózsák felé, előttük megpillantottam a rejtélyes alakot, arcát még mindig homály fedte, kivéve a szemeit.
Szürkék voltak.
Gyönyörűek.
Kinyújtotta felém karját, amiben észrevettem a hiányzó sárga szálat.
- Ezt azért, mert a barátom vagy. - mondta halkan.
Elvettem a nekem szánt rózsát kezéből, majd megcsodáltam.
Élettel teli, hibátlan.
Felnéztem a még mindig előttem álló idegenre.
- Ki vagy te? - kérdeztem, szinte suttogva.
- Én sem tudom. - megrántotta vállát mondata közben, majd elsétált, újra egyedül hagyva engem a megannyi kérdéssel.