Learn to love again. //B.A.P// [Befejezett.]

Mr. and Mrs. Choi Part3.

Szégyelltem magam tettem miatt, de az már visszafordíthatatlanná vált, mikor szemeimet átvezettem a megjelenő sorokon.

Ismeretlen szám.

Lin, megszereztem a "választ az álmaidra"! Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott.
Sam.

Választ az álmaira?!
Sam?!
Mi a fene történik itt?!
Fáradtságomat semmibe véve kaptam magamra cipőimet, hogy utána az ajtót felrántva az üres folyosóra léphessek.

--- Corelin ---

Éles, csattanó hang hatására szemhéjaim felpattantak eddigi nyugodt állapotukból, ezzel visszarántva engem a sötétségbe burkolózó hotelszobába az eddigi paranormálisan boldog álomvilágomból.
A fényhiányban szenvedő helyiség látványához egy embertelen erősségű fejfájás is társult, minek hatására összeráncoltam szemöldököm, majd nehézkes mozdulatokkal letornáztam magam a túlságosan magasan lévő franciaágyból, és a fürdőszoba felé indultam.
Utam során mellőztem minden egyes tükröt, ugyanis tisztában voltam vele, mennyire szörnyen nézhetek ki, most mégsem állt szándékomban különösebb figyelmet fordítani rá.
Elvégezve dolgomat visszaballagtam hálóterünkbe, majd hanyattvetődtem ágyunkon.
- Aish, miért fájsz ennyire?! - szűrtem ki fogaim között, ujjaimmal halántékomat maszírozva, mikor apró csörrenésre lettem figyelmes. - Eh? - meglepettségemet kicsit sem palástolva ültem fel a matracon, hogy aztán a hang forrása felé mozduljak.
Figyelmemet először a kijelzőn felvillanó digitális óra számai kötötték le.
0:24.
Mégis ki kereshet ilyenkor?!
Ujjamat hozzáérintettem a képernyőhöz, mire azonnal megjelent a nemrég küldött üzenet.
Ajkaim résnyire nyíltak, mikor harmadszori átolvasásra tudatosodott bennem tartalma, és ezzel együtt jelentése.
A fura lány az óráról...
Azt mondta, az anyukájának van egy könyve, amiben minden megtalálható a különös álmokról, és azok jelentéséről.
Megígérte, hogy elhozza majd nekem.
Elég rossz a memóriám...
Bepötyögtem egy gyors választ, ami pár szóban magába foglalt egy köszönetet, és, hogy majd hétvégén hívjon fel, mivel nekem nem volt meg a száma, majd újra hátradőltem a puccos párnák közé.

Lábaim berögzült mozdulatokkal szelték az utat.
Az utat, amit bár láttam szemeimmel, mégsem tudtam merre visz, vagy hol a vége.
Pont, mint mikor egy kutya kergeti a farkát, ez is hasonlóan elérhetetlennek bizonyult.
Éreztem mellkasomban, hogy nem bírom már sokáig az eddigi tempómat, a mögöttem lévő ellenszenves zajok, és áramlatok hatására mégsem lassítottam azon.
Szemeimből szakadatlanul törtek fel a könnyek, amik csak megnehezítették látásom, így kezeimet szinte másodpercenként kaptam arcomhoz, hogy letöröljem azokat.
Felsikítottam a közvetlenül mellőlem érkező ridegen suttogó hangok sokaságára, amelyek nevemet ismételgették szakadatlanul, bár eddig csak távolabbi helyekről visszhangoztak felém, így most gyorsítottam lépteimen közelségük hatására.
- Mit akarsz?! - ordítottam rohamos levegővételeim között a semmibe.
Természetesen, ahogy eddig, most sem kaptam választ, minek hatására szinte láttam szemeim előtt, ahogy a türelmemet szimbolizáló üvegpohár tartalma egy ártatlan utolsó csepp hatására kicsordul, ezzel elérve, hogy lábaim megmerevedve késztessenek engem megállásra.
Sietve fordultam meg tengelyem körül újra és újra egy túlzottan magas, fehér öltönyös angyalt keresve szemeimmel hasztalanul.
Semmi...
Nem láttam semmit, és senkit.

---

- Junhong... Junhong! - kiáltottam elhaló, enyhén rekedtes hangon, miközben egy szempillantás alatt felültem alvóhelyemen.
Hirtelen mozdulatom hatására szédülni kezdtem, így összeszorítottam szemhéjaimat.
- Ah, elegem van ezekből! - csaptam rá hisztérikusan paplanomra, ám annak anyaga a vártnál melegebb, és furcsán csúszósabb volt ujjaim alatt, így felnyitottam szemeimet.
A törtfehér huzatot kisebb foltokban díszítette a sötétvörös folyadék, ami még mindig szakadatlanul szivárgott orromból.
- Mi a... - tenyeremet állam alá helyeztem, ezzel megakadályozva a további piszkolódást, majd hátrahajtva fejem az éjjeliszekrényre helyezett papírzsebkendőkkel próbáltam elállítani a vérzést.
Alig pár perc elteltével sikeresen végrehajtottam tervemet, így már csak a takaró foltjai okoztak gondot számomra.
Felálltam, majd csípőre tett kezekkel tépelődtem kilátástalan helyzetemen.
Ezt mégis hogy magyarázom ki Junhong előtt? Nem szeretném megijeszteni egy ilyen semmiség mia... várjunk csak!
Junhong!
Mégis hol van?!
Sarkon fordultam, majd a nemrégiben használt mobilomhoz lépkedtem, megnyomva annak feloldógombját.
1:07.
Fejemben megállíthatatlanul cikáztak kérdéseim, ám jobb megoldásnak véltem felállni, és utánanézni, hogy merre lehet, minthogy hosszú percekig töprengjek egymagamban, ami ahogy általában mindig, most sem fog eredményt hozni.
Telefonomat kezemben tartva léptem ki az üres folyosóra.
Gerincemen végigfutott a hideg, a kisebb koromból magammal hozott kísértetsztorik emlékére, ám ezzel mit sem törődve egy nagy sóhajtás közepette megindultam a lépcső irányába.