Learn to love again. //B.A.P// [Befejezett.]

Smiles that you can't hide.

Földbe gyökerezett lábakkal álltam még mindig az ajtó előtt, az öt idegen arcot bámulva.
Zelo intett kezével, hogy csatlakozzak hozzájuk.
Csak néztem rá, körülöttem megszűnt minden más létezni.
Mikor már épp elterveztem menekülőutamat, felállt székéről, és elindult felém.
Lassított, óvatos léptekkel közelített felém, arcáról egy pillanatra sem tűnt el angyali mosolya.
A mosolya.
Elvesztem benne.
Észre sem vettem mikor ért el hozzám, mélázásomból kissé hideg ujjai érintésével szakított ki. Gyengéden végigsimított alkaromon.
- Corelin! Jól érzed magad? - hangja aggodalmasan csengett.
Még mindig arcát nézve bólintottam aprót bizonytalanul.
- Gyere, bemutatlak nekik! - helyezte tenyerét hátamra, finoman megtolva kicsit az asztaluk irányába.
Éreztem ahogy gyomrom görcsbe szorul.
Tekintetük ránk szegeződött amint lelassítottuk lépteinken, majd megálltunk az asztal sarkánál.
- Fiúk, ő itt Corelin! Daehyun, csússz arrébb kérlek! - nézett a bal oldalon ülő szőkésbarna hajú fiúra, aki kérése szerint cselekedett.
Zelo visszahuppant helyére.
- Gyere, ülj ide! - nézett rám mosolyogva az előbb említett barnahajú.
Óvatosan lecsúsztam a közte és Zelo között lévő helyre, és szemeimet ölemben nyugvó kezeimre szegeztem.
- Csinosabb mint mondtad! - hirtelen mozdulattal pillantottam fel, tekintetem találkozott az előttem ülő arcával, és hirtelen azon kezdtem agyalni, vajon melyik modellügynökségtől szalajtották.
Szemeim kissé elkerekedtek, szám résnyire nyílt.
Zelóra néztem, ki éppen szigorú pillantást vetett az előbb említettre, aki azóta le se vette szemeit rólam.
- Bocsásd meg neki, nem a visszafogottságáról híres - szólalt meg egy pár évvel idősebbnek tűnő, fekete hajú, - Cam szavaival élve - félisten mély, rekedtes hangján. - Yongguk vagyok.
Visszafogottan vigyorogva bólintottam aprót felé, mire rámvillantotta ínyes mosolyát.
Komolyan! Hogy lehetséges, hogy az ilyen emberek az iskola falai között csücsülnek és nem valami gálán, amin átadják nekik az "év legjóképűbb férfiai" díjat?!
Ezután mind sorra bemutatkoztak, amit én egyre szélesedő mosollyal fogadtam, és lassan a gombóc is kezdett eltűnni torkomból. Vagyis jó úton voltam afelé, hogy feloldódjak belülről.
Pár pillanattal később gyomrom hangos korgással jelezte mindenki számára hallhatóan ürességét, mire odakaptam kezem, arcom pedig lángokban égett.
Nagyszerű!
Sosem rendelkeztem túlzottan jó névmemóriával, ezért most sem voltam teljesen biztos, hogy a fiú, aki az előtte tornyosuló finomságok közül felém nyújtott egy szendvicset Jongupnak hívták-e.
- Köszönöm! - küldtem felé egy hálálkodó mosolyt miközben elvettem, majd rögtön bele is haraptam az életmentő eledelbe.
Fél szememmel láttam, ahogy a jobbomon ülő szőkeség arcán egy széles mosoly jelenik meg mozdulatom hatására.
Kissé értetlenül néztem rá, még mindig tele szájjal.
- Mi van? - kérdeztem alig érthetően a számban lévő nagydarab falat miatt.
- Tudod senki nem fogja ellopni előled - nézett mosolyogva egy pillanatra a kezemben lévő ételre, majd vissza rám.
- Hagyj, nagyon finom! - kaptam el róla tekintetem, majd figyelmem ismét ebédemnek szenteltem.
- Mintha Daehyunt látnám - szólalt meg Young..öh...Youngmin, Youngdae, ahh, béna vagy Lin. - Nem, tévedtem. Ő ennyi idő alatt már két szendvicset is simán betolt volna - nevetett fel.
- Ó, Youngjae, ma a szokásosnál is humorosabb vagy! - ajándékozta meg Daehyun egy gyilkos pillantással.
- Nem kell agyon dicsérni, így is tudom mennyire jó vagyok - tette kezét mellkasára csukott szemmel mint kiderült Youngjae, majd hirtelen kapta hátra fejét, mikor egy salátadarab repült arcába.
- Afrikában éheznek, te meg itt dobálózol az étellel, komolyan?! - szegezte szavait a pókerarcot öltő Daehyun felé.
- Nem is tudom mi váltotta ki ezt a reakciót belőle - nézett sokatmondó arckifejezéssel a modellarcú a mellette ülő fiúra, aki épp a zöld növényt szedte le magáról, majd mikor ezt sikerrel véghezvitte, egyik kezét újra mellkasára tette, míg másikat félig a magasban tartotta.
- Esküszöm, hogy nem tettem semmi rosszat! Csak a tényeket közöltem - felelte ártatlanul, egy vállrándítás kíséretével.
Hatalmas bociszemei nevetésre késztettek, aminek hatására a számban lévő, az előzőnél kicsivel apróbb kenyérdarab az előttem lévő tálcán landolt.
- Visszavonom,hyung, igazad volt - nevette el magát Himchan is. - Hihetetlen, hogy még ezt is aranyosan volt képes előadni. Zelo, irigyellek - nézett az említett személy irányába.
Arcom paradicsomvörösre változott egyik pillanatról a másikra.
Nem voltam képes Zelóra nézni, kinek tekintetét azonban folyamatosan magamon éreztem.
Ezt a leégést!
Gyorsan megtöröltem szám szélét, majd felpattantam ültemből, mire mindannyian értetlenül néztek fel rám.
- Nagyon örülök, hogy megismerhettelek titeket, egy élmény volt! - hadartam szavaimat, amik hirtelen nyelvemre jöttek. - Viszont most mennem kell, megígértem valakinek, hogy még az órák kezdete előtt beszélünk, és erre már csak - futva karórámra pillantottam - 20 perc maradt, szóval további jó étvágyat! - ezzel sarkon fordultam, meg se várva reakciójukat.
El akartam tűnni onnan minél hamarabb, mielőtt még ennél is jobban lejáratom magam.
Utam folytatásában az ajtó felé egy erős kéz szorítása akadályozott meg a csuklómon.
Ránéztem alkaromra, mire fogvatartóm érintése enyhült, de el nem engedett.
Felnéztem a fölém tornyosuló fiú aggódó arcára.
- Lin, szeretnéd, hogy veled menjek? - hangja lágyan csengett.
- Nem, Zelo, azt szeretném, ha visszamennél a többiekhez, és jól éreznéd magad - küldtem felé egy biztató mosolyt.
- Ezt vondd vissza - jött közelebb, kezét még mindig az enyémen nyugtatva. - Visszamegyek, ha te is jössz - mondata közben mélyen szemeimbe nézett.
Gyomrom összeszorult. Pont olyan érzés fogott el, mint mikor egy fontos félévi dolgozatot raknak az orrod elé.
Idegtépő.
Lenéztem a még mindig egymásba fonódó kezeinkre, majd lassan felemeltem a fejem, hogy angyali tekintete ismét hatalmába kerítsen.
- Zelo, komolyan gondoltam mikor azt mondtam, mennem kell. Ki kell engesztelnem valakit, akit tegnap csúnyán egyedül hagytam - válaszoltam komoly arckifejezéssel, de végére megjelent egy apró mosoly ajkaimon.
- Jó, de akkor ezek szerint engem is muszáj lesz kiengesztelned, hiszen most pontosan azt csinálod velem is, mint tegnap azzal a másik személlyel aki...várjunk csak, kiről van szó? Van okom féltékenységre? - nézett rám kiskutyaszemekkel.
- Hát...nem is tudooom - húztam el a szavakat, mire elérve célomat, arca komollyá vált. - Mondd neked valamit az a név, hogy Cameron Blake?
- Persze, Camet mindenki ismeri. Mi van vele? - arckifejezése még mindig ugyanolyan volt.
- Nos, róla beszéltem.
- Oh - pillantott hirtelen lefele elgondolkozva, majd mikor leesett neki a helyzet, miszerint a srác akiről beszéltünk bizony befűti a szobát télen, felkapta fejét - Ah gonosz vagy, Corelin Young! - fonta össze maga előtt karjait.
Jót nevettem megnyilvánulásán.
- Menj, így is alig maradt időm miattad! - kuncogtam még mindig.
- Lin, komolyan mondtam, hogy ki kell engesztelned, és mindezt azelőtt, hogy halálra ijesztettél, ami azt jelenti, hogy csak egy igazán nagy gesztussal tudod majd jóvátenni a dolgokat - nézett mélyen szemeimbe.
- Értettem - válaszoltam bevetve a hosszú évek során tökéletesre csiszolt kölyökkutya tekintetem.
Ajka résnyire nyílt, arcizmai elernyedtek. Csak nézett rám bambán, mozdulatlanul.
Elégedetten könyveltem el magamban sikeremet.
- Most már tényleg menj - mosolyogtam rá, mire aprót bólintott, majd egy kacsintás kíséretében távozott.
Lin! Indulj! Ne bámuld tovább!
Erőt véve magamon megindultam az ebédlő kijárata felé.
Cam. Hol keressem?
Első ötlettől vezérelve a színházterem felé vettem az irányt.
Miután a bejáraton belépve, megszakítva ezzel a javában tartó zenepróbát egyszerre több ideges, szúrós pillantást éreztem magamon az esélyeim nem bizonyultak túl fényesnek, így jobbnak láttam távozni. Lehetőleg minél hamarabb.
Cam amúgy sem lehetett ott, hiszen a tagokon kívül senki sem tartózkodhatott próbák idején a teremben.
Ezt is tőle hallottam.
Mikor a tesiteremnél, a második emeleti táncteremnél és a szekrénye közelében sem találtam semmi nyomát, az udvar felé vettem irányomat utolsó remény gyanánt.
Útközben órámra pillantottam.
8 perc kezdésig.
Megkétszereztem lépteim, majd mikor végre a friss levegőn tudtam magam elnéztem mindkét irányba, és örömömre, az egyik messzebb lévő padon ülve meg is láttam tökéletes frizurájú barátomat.
Közelebb érve előhúztam táskámból egy kissé kopott, de még használható fekete pólót, majd hátam mögé rejtettem.
- Cam! Már mindenhol kerestelek! - szólaltam meg, mikor végre elé értem.
- Szia - nézett fel jegyzeteiből kíváncsi szemeivel.
- Nagyon sajnálom a tegnapit, csak tudod túl sok volt nekem egyszerre az egész helyzet, és levegőre volt szükségem - hajtottam le fejem.
- Drága, nem te vagy az első és az egyetlen, akiből ilyen reakciókat váltanak ki azok az álompasik - bólogatott átérzően, mire rá emeltem tekintetem. - Én az első napomon egy "apróbb" hisztirohammal kezdtem mikor besétáltak a kémiaterem ajtaján, ami elhiheted, nem volt elég biztonságos senki számára, és ezért az igazgató két heti délutáni munkára ítélt, ami alatt helyrehozhattam a savval leöntött szekrény oldalát.
Hisztérikus nevetésben törtem ki, mire pár, épp előttünk elsétáló diáktársunktól kaptam egy-két furcsa pillantást, de kicsit sem törődtem velük.
- Hoztam neked valamit - nyújtottam neki a kifordított ruhadarabot mikor sikerült kicsit megnyugodnom.
Cam szeme felcsillant ennek hallatán, mire füzeteit ledobva táskájára felpattant és kivette kezemből az anyagot, amit utána ki is fordított.
Ajkai elkerekedtek mikor meglátta, mi is van a pólón.
- Lin, ugye ez nem az, amire gondolok?! - kérdezte egy kicsit magasabb hangon, miközben köztem és a kezében tartott póló között kapkodta tekintetét.
- De, pontosan az, amire gondolsz - mosolyodtam el szélesen.
A tegnapi ebédnél, miközben annyira belejött a sztorizgatásokba egy óvatlan pillanatban kibukott a száján mekkora Backstreet Boys rajongó, és mindig is mennyire nagy álma volt, hogy eljuthasson egy fellépésükre.
Reggel, miközben épp reggelimet fogyasztottam a kanapén ücsörögve azon agyalva, mit tudnék adni Camnek engesztelésül, hirtelen eszembe jutott drága bátyám és exbarátnője, akivel régebben megannyi koncertre járt, és az egyikről hazahozott aláírott póló, amit a lány a szakítás után véletlenül hagyott házunkban.
Bátyám az emlékek miatt tartotta meg és hozta magával Coloradóba.
Felrohanva üres szobájába, az ágya alól kihúztam hatalmas, "valamire egyszer csak jó lesz" felirattal címkézett dobozát, amiben 10 perc keresgélés után sikeresen megtaláltam a keresett darabot.
Egy óriási, megkönnyebbült sóhaj kíséretében könyveltem el magamban, hogy emlékezetem nem csalt, és a póló közepén tényleg egy eredeti Brian Littler aláírás van, ki a híres fiúbanda egyik tagja.
- Úr isten, Corelin! Ezt el sem hiszem! Imádlak! - fogta magát és a levegőbe emelt, majd megforgatott nevetgélve.
- Cam! Azonnal tegyél le! - hangomat próbáltam meggyőzővé tenni, de ez nem igazán sikerült, mivel oda meg vissza voltam attól, ha felemeltek.
Kérésemnek eleget téve leeresztett a földre.
Csak néztem őt fülig érő mosollyal, ahogy csillogó szemekkel leveszi pulcsiját, majd egy ügyes trükkel átveszi új szerzeményét anélkül, hogy egy apró részt is világ elé tárna felsőtestéből.
Ezt mindenképpen meg kell tanulnom tőle!
- Hogy áll? Hülye kérdés, biztosan csodásan, ez senkinek nem állhat rosszul! - csapta össze tenyerét maga előtt.
- Neked meg végképp - néztem rajta végig elégedetten.
- Zavarba hozol - takarta el arcát egyik tenyerével, mire elnevettem magam.
A szünet végét jelző csengő hallatán Cam összepakolta cuccait, majd együtt, karöltve sétáltunk vissza az iskola épületébe, arcunkról levakarhatatlan mosollyal.