Learn to love again. //B.A.P// [Befejezett.]

Never.

Üres.
A ház szokás szerint üresen állt, mikor beléptem bejárati ajtónkon.
Az emlékeim rohamosan kezdtek újra utat törni maguknak, egyedüllétemet érzékelve.
Félelem fogott el.
Nem akartam tovább egyedül lenni.
Soha többé.
Feltéptem ajtónkat, kirohanva a villanylámpákkal megvilágított utcára.
Könnyeimmel küszködve kerestem szemeimmel a magas alakot, akitől csak pár perccel ezelőtt váltam külön, majd mikor megpillantottam, sietve megindultam felé.
- Zelo! - kiáltottam, mire az említett lassított léptein, majd szembe fordult velem, arcán kissé rémült kifejezéssel. - Nem...nem maradsz velem még egy kis ideig? - kérdeztem elhaló hangon.
Válasz nélkül kezdett el felém lépkedni, majd megállt előttem.
- Bármeddig. - apró mosoly jelent meg ajkain.

---

- Lin, hova tűnt a koktélparadicsom? - hallottam meg hangját a konyhából.
- Öö, megettem? - néztem be a hang forrásául szolgáló helyiségbe.
- Hat dobozzal vettünk. - dugta elő fejét a hűtőből.
- Ne nézz így rám! Éhes voltam. - vetettem be bociszemeim.
- Néztél már így tükörbe? Olyan vagy, mint egy ennivaló, szomorú kiscica. - becsukta a hűtőajtót, majd elém sétált. - Inkább neked nem kéne így nézned, Himchan szavaival élve, ennek láttán az embereknek kedve támad törvényt szegni.
- De te ott leszel, hogy megvédj. - mutattam rá ujjammal mellkasára.
- Ez így van.
Pár hosszú perceknek tűnő pillanatig csak bámultunk egymás szemeibe.
Megráztam a fejem, majd őt megkerülve a hűtő melletti fagyasztóhoz mentem, kinyitottam, és kivettem belőle egy dobozzal, kedvenc fagyasztott édességemből.
- Igaz, hogy nincs koktélparadicsom, de legalább ez itt van. - mondtam, majd felnyitottam tetejét, egyik fiókból pedig elővettem két kanalat, melyeknek egyikét Zelo kezébe nyomtam, ezután elindultam nappalink irányába, ahol lehuppantam hatalmas kanapénkra.

--- Zelo ---

Követtem Lint a nappaliba, majd míg ő a csatornák tanulmányozásával volt elfoglalva, helyet foglaltam mellette.
Az eddig ölében tartott vaníliafagyit kettőnk közé helyezte, majd nagyot kanalazott tetejéből.
Imádtam nézni, ha evett.
Arcára ilyenkor kiült a máskor rejtőző boldogsága, ami csak még gyönyörűbbe varázsolta lényét, ha ez egyáltalán lehetséges.
Kezéből letette a távirányítót, mikor egy most kezdődő érdekesnek ígérkező filmet talált, majd kényelmesen hátradőlt a puha párnák között.
Egyikünk sem bizonyult a "csendesen és figyelmesen végignézem a filmet" típusnak, így az első kilencven percet azzal töltöttük, hogy kielemeztünk minden szereplőt, és röhejes jelenetet.
Egyikünk sem értette, hogy egy zombi apokalipszis idején, hogy jut minden reggel idő a tökéletes smink, és frizura elkészítésére, és ezek hogy maradnak minden egyes jelenet után hibátlanok.
Ettől függetlenül, mindkettőnknek tetszett a film.
Mikor Lin észrevette, hogy a doboz, amit magunkkal hoztunk, üresen áll, arcára csalódott arckifejezés ült ki, amit látva felálltam, majd a konyhába mentem valami finomat keresve, aminek tudom, hogy örülni fog.
Nem akarom, hogy szomorú legyen.
Összetörte szívem a könnyekkel teli, meggyötört arca látványa.
Akkor elhatároztam magamban, hogy minden fájdalomtól megvédem, bár tudtam, hogy ez nem lehetséges, múltját figyelembe véve.
Elképzelni sem tudtam, mi mindenen mehetett keresztül, csak annyit tudtam biztosra, hogy az a múlt, és ezentúl mindig mellette leszek, hogy vigyázzak rá.
Az egyik, kicsit fentebb található szekrényt kinyitva, tekintetem egy zacskó pillecukorra tévedt.
Kiborítottam egy tálba, ami először kezem ügyébe keveredett, majd elégedett mosollyal az arcomon tértem vissza a nappaliba.
Lin, fejét a kanapé háttámláján pihentette, miközben egyenletesen vette a levegőt.
Elmosolyodtam makulátlan, békésen alvó arcát látva.
Letettem kezemből a tálat az egyik kisasztalra, kikapcsoltam a Tv-t, majd egyik kezemmel óvatosan benyúlva Lin lába alá, másikkal hátánál tartva megemeltem, ügyelve, hogy nehogy felébresszem.
Felcilepeltem a lépcsőn, majd szobájába érve finoman lehelyeztem ágyára.
Már épp egyenesedtem volna fel, mikor csuklómnál gyengén megragadott.
- Ne hagyj egyedül... kérlek! - mondta elhaló hangon, valószínüleg álmában.
- Soha. - mondtam, majd utcai kosszal megtelt farmeremet levéve, bebújtam mellé. - Soha nem hagylak magadra, Lin!
Felé fordultam békésen alvó arcát nézve, majd egy idő után szemhéjaim elnehezedtek, és elnyomott az álom.