Learn to love again. //B.A.P// [Befejezett.]

Surprise.

--- Yongguk ---

- Zelo, állj meg, kérlek! - kiáltottam a lehajtott fejű, vészesen távolodó barátom után, mire lelassította lépteit, majd anélkül, hogy megfordult volna, megállt egy helyben, aminek köszönhetően pár lépés után mögé értem, majd pár percig megszólalás nélkül bámultam széles vállaira, mindeközben összeszedtem a fejemben kavargó gondolatokat, és érzéseket. - Szeretem. - mondtam a lehető legkomolyabb hangszínemen, mire egy horkantás közepette felém fordult.
- Tudod, én is szerettem. Nagyon. Erre nem gondoltál, mikor egyszerűen csak elvetted tőlem?! - szegezte nekem szavait, szemeiben fájdalommal. - De nem is ez az, ami fáj. A legjobb barátomként tekintettem rád, Yongguk. Te viszont hidegvérrel hátba szúrtál. - nézett végig rajtam megvető arckifejezéssel. - És ha mindez nem lenne elég, utána hosszú hónapokig tettetted az ártatlant, minden alkalommal a szemembe hazudva. - fagyos tekintete lyukat fúrt mellkasomba. - Miért? - tette fel a mindkettőnk számára ismeretlen, egyben legfontosabb kérdést.
- Nem tudom. - mondtam egyszerűen, mire összeráncolta szemöldökét. - Sosem éreztem még ilyet azelőtt, Zelo. Amikor bemutattál Cassidienek, és a szemeibe néztem, nem tudtam semmit tenni az ellen, hogy eszméletlenül vágyjak rá. Magaménak akartam tudni, még ha tisztában is voltam vele, ezzel mekkora fájdalmat okozhatok a testvéremnek. - néztem mélyen szemeibe. - Amikor viszont a legelső lépésemnél nem kaptam elutasítást, csak még erősebb lett bennem az érzés, miszerint akarom őt. Beleszerettem, amit még sose tapasztaltam senkivel kapcsolatban sem. - hajtottam le fejem mondandóm végeztével.
- És szerinted, ez válasz arra, hogy miért hazudtál nekem, és titkoltad ezt az egészet? - kérdezte komoly, átható tekintetével. - Azt hitted, hogy a mi kapcsolatunk nem elég erős ahhoz, hogy túllegyen ezen? - szavai hallatán újra szemibe néztem. - Hát... elérted, hogy ez igaz legyen. - mondta komoly, érzelemmentes hangon, majd sarkon fordult, és folytatta útját a közelben lévő park irányába.

---

--- Corelin ---

Húsz perce már, hogy kimentek azon az ajtón.
Mi tart eddig?!
Utána kellett volna mennem...
Gondolataimból egy becsapódó hang, majd egy fekete, tökéletesen beállított frizura és hozzá társuló aggodalmas arc szakított ki, ahogy mélyen, áthatóan bámul szemeimbe, majd székemhez sétál.
- Lin... én. - kezdett bele, bár a szavak nem igazán jöttek szájára, ezért megkönnyítettem helyzetét, hiszen tisztában voltam vele, mit szeretne mondani.
- Megyek. - mosolyogtam rá halványan, mire hálásan viszonozta cselekedetem. - Sajnálom, de most el kell mennem. - szegeztem szavaimat az asztalnál ülőkhöz, miközben felálltam helyemről. - Jó étvágyat mindenkinek! - mosolyodtam el szélesen, majd miután mindenki egy személyként elköszönt, sarkon fordultam, és megindultam a kijárat felé, amit pár óriási lépés után egy csilingelő hang kíséretében el is hagytam.
Kiérve magabiztos mozdulatokkal indultam meg a legesélyesebb helyszín felé, ahol meglelhetem barátomat, ami egy nem messze található hatalmas, csodaszép parkot jelentett.
Még régebben, egyik sétánk alkalmával említette, hogy mindig oda megy, ha egyedül szeretne lenni, vagy éppen át kell gondolnia valamit, amit teljes mértékben megértettem, miután saját szememmel láttam, és éreztem a hely nyugtató auráját.
A régi házunk közelében is volt egy hasonló, magas fákkal, és rengeteg virággal díszített kert.
Anyuval sokszor jártunk oda, ha esetleg valami komoly témáról kellett beszélnünk, vagy olyasmiről, amit senki mással nem állt szándékunkban megosztani.
Azon a helyen mondta el nekem, hogy beteg...
Mindez még szörnyű kórja kezdeti stádiumában volt, nem volt teljesen biztos, hogy mi lesz a végkimenetele, mégis hidegzuhanyként értek engem ott, akkor szavai.
Emlékeim hatására egy magányos könnycsepp folyt végig arcomon, amit egy gyors mozdulattal letöröltem onnan, majd folytattam utam a már látótávolságban lévő, növényekkel beborított park kerítése felé.

--- Junhong ---

Negyed órával később még mindig tomboltak bennem vegyes érzelmeim, amin a kedvenc rejtőzőhelyem, és a gyönyörű napsütés sem segített.
Ürességet éreztem mellkasomban, mintha kitéptek volna onnan valamit, ami nagyon sokat jelent számomra.
De... így is volt.
Elvesztettem a legjobb barátomat, akivel együtt nőttem fel.
Szemeimet végigvezettem a csodás virágokon, amik körülöttem mindenhol megtalálhatóak voltak, mire figyelmem megakadt egy fehér és rózsaszín színekben pompázó rózsabokron.
Lin...
Nem kellett volna úgy ott hagynom őt, nála semmi sem fontosabb számomra.
Kapkodó mozdulatokkal álltam fel a zöld fűről, mire kicsit elvesztettem egyensúlyom, látásom enyhén homályossá vált, viszont így is kirajzolódott előttem egy felém közeledő törékeny alak, ezért, hogy jobban lássam a titokzatos személyt, összeszorítottam szemeim, hogy aztán pár másodperc után tisztán ráláthassak a most homályban meghúzódó idegenre.
Mikor éreztem, hogy minden kezd helyreállni, felnyitottam szemhéjaimat, ezzel szembekerülve egy nagyon is ismerős, makulátlan, mesebeli arccal, majd  egy pillanat után szorosan karjaim közé vontam piciny testét.
- Ne haragudj... - suttogtam hajába, mire könnyeim megállíthatatlanul utat törtek maguknak.
- Hé, nézz rám. - tolt el magától, majd puha kezei közé fogta arcomat, mélyen nedves szemeimbe nézve. - Mégis miért kérsz bocsánatot? - kérdezte nyugtatóként ható hangján. - Inkább... inkább nekem kellene... sajnálom, hogy nem jöttem hamarabb. - hajtotta le fejét, minek láttán szívem összeszorult, majd mielőtt átgondolhattam volna, lehajolva ajkaimat övéire tapasztottam.
Csókunk lágy volt, érzékeny, mégis egyben heves, minden kínzó érzelmekkel teli.
Kezei derekamon nyugodtak, majd lassan felvándoroltak hátamon, pólóm vékony anyagán keresztül perzselve fel bőröm.
Levegőhiány miatt pár perc után elhúzódtam tőle, majd homlokomat övéhez érintettem.
- Menjünk haza. - suttogtam, mikor légzésem kezdett normális tempójához visszatérni, majd miután válaszként aprót bólintott, kezeinket összefonva elindultunk a kifelé vezető úton.

---

--- Corelin ---

Egy idő után, már nem is számoltam az otthonomnak nevezett háztól távol töltött napokat.
Kate maradásra marasztalt az első hétben, és azután már rutinossá vált, hogy amikor azt mondtam "haza megyek", akkor azalatt barátom családjának otthonát értettem, ami szerencsére nem volt ellenükre.
Junhongot láthatóan boldoggá tette, hogy mondhatni odaköltöztem, és ezt minden adandó alkalommal tudomásul adta családja számára, akiknek látni fogadott fiuk örömét, ugyanolyan boldogságot jelentett.
Apával már lassan két hónapja nem találkoztam, akkor is csak azért, mivel otthon volt, mikor Junhonggal épp pár ruhámat mentünk összepakolni.
Nem akartam látni, és mivel ez idő alatt nem igazán erőltette meg magát, hogy a legkisebb kapcsolatot is felvegye velem, arra következtettem, hogy nincs ellenére a dolog, így teljesen nyugodt lelkiismerettel hagytam magára az új, idegen lakást, és töltöttem mindennapjaimat barátom otthonában.
A mai nap is hasonlóan telt, miután beléptünk a négy fal közé, ebédünk után néztünk, ám a hűtő ürességét látva végül a rendelés mellett döntöttünk, és mivel a pizzánkat nem tudtuk az étteremben elfogyasztani barátainkkal, kárpótoltuk magunkat két isteni sajtos finomsággal, amiket alig fél óra alatt meg is hoztak, így most az étkezőben ülve tüntethettük el egymás után a szeleteket.
Az asztalon lévő dobozokban már alig maradt valami, mikor ajtócsapódásra lettünk figyelmesek, majd a fülig érő szájjal hozzánk csatlakozó Katere kaptuk tekintetünk.
- Oh, sziasztok. - tettetett meglepődöttséget. - Nem számítottam rá, hogy itthon lesztek. - döntötte enyhén oldalra fejét, arcán még mindig széles mosollyal.
- De igen, anya. - nézett rá kíváncsian a velem szemben helyet foglaló babaarcú.
- Jó, lebuktam. - nevetett fel izgatottan, majd sietős mozdulatokkal helyet foglalt mellettünk, hogy aztán komoly arckifejezést erőltetve magára, folytatni tudja. - Van egy meglepetésem. - mondata végére ajkai újra felfelé görbültek.
Szemeim felcsillantak a meglepetés szó hallatára, amin barátom jót derült, majd visszavezette figyelmét édesanyjára, aki eddig háta mögött tartott kezét lassú mozdulatokkal kiemelte ideiglenes helyéről, ezzel szemünk elé tárva a benne lévő jegyek sokaságát.
Szemeim elkerekedtek, ajkaim résnyire nyíltak mikor megláttam a legfelső, nevemre címezett papírt.

" Corelin Young "
" Colorado Springs Airport - San Franciso International Airport "
" Thursday, June 2, 2016 "