Learn to love again. //B.A.P// [Befejezett.]

Her.

Jelen.

Vörös, kék. Vörös, kék.
A két szín egymást váltogatta.
Szemeim nyitva voltak, ám a látvány, mi eléjük tárult, nem érte el tudatomat.
Körülöttem megannyi ismeretlen, pirosba öltözött homályos alakot véltem felfedezni, akik évek alatt kialakított rutinnal végezték dolgukat.
Nem érdekeltek.
Csak feküdtem hátamon, és vártam.
Vártam, hogy mi fog történni.
Mi lesz ezután...

--- Visszaemlékezés ---
Két héttel, és négy nappal ezelőtt.
<Délután, háromnegyed három>

Nagy, barna szemek.
Pár centivel váll fölé érő fényes, szintén barna haj.
Csinos... zavarba ejtően csinos.
Gondolataim a célbavett ismeretlen lány kilétén jártak, miközben szemeimmel szakadatlanul pásztáztam annak minden egyes porcikáját.
- Ne bámuld ilyen mereven, megijeszted! - suttogta feltűnésmentesen bal fülembe a szorosan mögöttem közlekedő Aaron, mikor feltűnt neki viselkedésem.
Válaszképp csak megforgattam szemeim, majd egy jól begyakorolt műmosolyt ragasztottam arcomra.
Az egész napomat feldobta a kora reggel kapott SMS, miben bátyám erre a helyre invitált, hogy találkozhassunk.
Azonban arra kicsit sem számítottam, hogy a találkánkat nem csak kétszemélyesre tervezte.
Irritált a tudat, hogy a plusz fő miatt nem lesz alkalmam négyszemközt beszélni a majdnem két éve nem látott testvéremmel.
Ahogy egyre csak közeledtünk az asztalhoz, melynél helyet foglaltak, haját igazgatva felállt székéről, közben kissé félősen, ám annál őszintébben mosolygott egyenesen képembe.
Golflabda méretűre nőtt szemekkel, kissé feszengve torpantam meg az asztal másik felén, kíváncsian vártam, mi fog történni.
Alig telt bele pár pillanatba, Aaron kezét éreztem meg vállamon, majd ehhez kivirult arca látványa is társult jobbomon.
- Lin, hadd mutassam be neked Emilyt! - kezdett bele csordultig telt örömmel hangjában. Ez érthető. Kis kora óta jobban kijött az ellenkező neműekkel, mint sajátjaival. Mikor gimnáziumba ment, több lány barátra tett szert alig egy hónap alatt, mint én, a majdnem tizennyolc évem során. Emily is biztos egy közülük, azzal a kivétellel, hogy neki... mi a?! - A menyasszonyom. - mondta ki testvérem a szavakat pont, mikor tekintetem az előttünk álló személy összekulcsolt kezére tévedt. Pontosabban a gyűrűsujján pihenő csodálatos ékszerre. Egy pillanat törtrésze alatt fordítottam fejemet a mellettem tornyosuló fiúra, kinek arcán számomra ismeretlen kifejezés terült szét. Mindkét szeme szélén apró, ám annál szembetűnőbb ráncocskák árulkodtak önfeledt boldogságáról, széles mosolya eredményeképp. Pupillái kitágulva fürkészték az eljegyzési gyűrűt viselő lányt, akinek arcáról szinte megszólalásig ugyanezek az érzelmek tükröződtek. Éreztem, ahogy bensőmet jóleső melegség árasztja el ennek láttán, ami lassan felvándorol nyakamon, majd egész arcomat megbizseregtetve egyszer csak eltűnik. Pont, mint mikor zuhanyzás közben a kellemesen forró vízsugár hirtelen, különösebb okok nélkül átvált jéghideggé. Szinte éreztem, ahogy orrom, csakúgy, mint télen, folyni kezd, mire felkuncogtam, majd ujjammal légzőszervemhez kapva igyekeztem minél hamarabb letörölni az onnan csepegő kellemetlen nedvet.
- Mi?... - kérdeztem alig hallhatóan.
Lenézve nem a várt átlátszó folyadékkal találtam szemben magam. Mutató - és gyűrűsujjamon tömény, sötétvörös színben pompázó nedű éktelenkedett. - Ez... - suttogtam magam elé, mikor tudatosodott bennem az anyag mivoltja.
Rémült tekintettel bátyám felé kaptam fejem, ám mozdulatom közepette éles, már-már elviselhetetlen fájdalom nyillalt halántékomba.
Jobb kezemmel hasogató testrészemhez nyúltam. Lábaimból kiszaladt az erő, térdeim remegni kezdtek, ami egyensúlyom végleges elvesztéséhez vezetett, így éreztem, ahogy teljes testemmel dőlni kezdek oldalra.
Pilláim le-le csukódtak, így csak időszakosan láttam a körülöttem lévők tetteit, és az arcukon elterülő rémületet.
Bizsergő, szinte már émelyítőnek betudható érzés indult meg végtagjaimból, átjárva testem minden szegletét, hogy aztán kis idő múlva arcomhoz érve, szemgolyómat felcsapva beborítsa egész lényemet.

---

- Lin! Liiin! - tompa, ám annál inkább kivehető, kétségbeeséssel teli kiáltások ütötték meg fülemet, mire enyhe rángatózások közepette felnyitottam szemhéjamat. Arcok néztek le rám... le. A földön lennék?
- Hívd a mentőket!
- Túl sok idő! Nem messze van egy kórház! Segíts, kivisszük a kocsihoz! - utasította beszédpartnerét ugyanaz a férfihang, aki az előbb nevemet ismételgette. Nyomást éreztem derekam körül, és térdem hajlatánál, majd egy pillanattal később testem megemelkedett, és a magasba röpült.
Pontosabban két erős kar stabil tartásába.
Igyekeztem könnyíteni cipelőm dolgán, így elhatároztam, hogy lelógó kezeimmel átkarolom nyakát, ám azok nem mozdultak, bármennyire is erőlködtem.
Az eddig háttérbeszoruló fájdalmaim újult erővel, figyelmeztetések nélkül csaptak le bensőmre, minek hatására szemem sarkából útnak indult egy kínokkal teli könnycsepp.
Szememet újra pihentető pislogásra mozdítottam, ám mikor pilláim összeértek, magába ragadott az oly' hívogató sötétség.

Sziasztok!
Sajnálom, hogy mostanában ilyen ritkán teszek fel részeket, de néha nincs kedvem/időm írni..
Ígérem, ezen változtatok a nyáron! (már ha van, aki olvassa😅)
Kommenteljetek bátran!❤️
Ezer ölelés:
hauntedbydesire 💫