Festékfoltok

1. fejezet

Madame Quinaultnak ijesztő, dülledt világos szemei voltak, amik akár egy felnőt férfit is megríkattak volna. Minden tapsolásnál ezernyi karperece hangosan csörgött, mintegy mellékütemet adva kántálásának. A tanulók négyes csoportokban haladtak átelemben a termen át. Már a gyakorlatok végénél, a nagyugrásoknál tartottak. A kipirosodott arcokon elszántság tükröződött minden fájdalom vagy éles pirítás ellenére egy pillanatra se mutatták ki fáradságukat. A mai nagyugrások a Szentivánéji álom zenéjére történtek, és a hangszórókból dübörgő zene elnyomta a diákok lihegését. A beszélgetés lehetetlen volt, csak a tanárnő hangja hallatszott a sípok éles fütyülései mellett. A lépések két ütemmel kezdődtek, egyszerű lépegetéssel, majd a terem közepén magasra ugrottak spárgázva a levegőben mindezt olyan könnyedséggel mintha a levegőbe teremtődtek volna, földet érve pedig még egy sorozatnyi nehéz lépés kombináció következett, míg át nem értek a terem túloldalára. Az utolsó csoport volt soron. A Madame elégedetlenül dobolta lábával is az ütemet.
- Magasabbra! Mi van, csak nem tériszonyotok van?! Ta-ta-ta-TA! Ez az ütem! Lucie ne dobáld a lábaidat, mint egy részeg kecske! A végén még lekaszálsz valakit!

Épp, hogy abbahagyta a gyakorlatot az utolsó csoport, a zene is elhallgatott. Eredetileg akart még egy kört esetleg nehezebb lépésekkel, de lassan túlhaladták a két órát, és ahogy elnézte a lihegő diákjait kénytelen volt szünetet tartani. Úgyis el kellett még mennie a tanáriba a másik CD-ért. Magában csak reménykedni tudott, hogy a lesérült zongorista hamarosan felgyógyul, és így végre ne kelljen a macerás magnóval bajlódnia.
- Jól van gyerekek, nyújtsatok és húsz perc szünet, igyatok sokat! – csapta össze rengeteg gyűrűvel és karpereccel ékszerezett kezét. A bátrabb diákok aprót sóhajtottak megkönnyebbülten. Miközben a táncosok engedelmesen nyújtottak a Madame előre sietett, kiszedni a magnóból a Szentivánéji álom zenéjét, hogy visszavigye a tanáriba magával. Ahogy a gombokkal szenvedett egy zömök pocakot pillantott meg maga előtt. A magas és kissé zord Jaquline Quinault magára nem jellemzően ugrott hátrébb ijedten. Távolabbról már megismerte a valóban kissé pocakos Monsieur Le Petit, aki festészetet tanított.
- Áh, Madame ugye nem zavarom? – kérdezte piros pozsgásan gyermeteg mosollyal az alig fiatalabb férfi.
- Nem Jean-Pierre, szünetet tartunk. Mondjad csak mit szeretnél? – vette vissza nyugodt ábrázatát a nő miközben megigazította nyakláncát, hogy leplezze zavarát.
- Oh, hát nem emlékszik Madame? – lepődött meg a festő mire a háttérben nyújtó diákok elkezdtek fülelni. Ritkaság volt, hogy a kemény oktatót valami váratlanul érjen hát még, hogy megfeledkezzen valamiről. Szentül hitték Madame Quinault a legelső kis balettpatkányként előadott darabjának lépéseire is tökéletesen emlékszik és el is játszaná hibátlanul. A nő érezvén a fülelő közönsége égő pillantását beletúrt ősz tincseibe és gyors leltárt végzett gondolataiban.
- Oh, hát valóban! – sóhajtott fel megkönnyebbülten a nő – a modellek nem igaz? Valóban már huszadika van! Hmm, hogy rohan, az idő lassan ki kell választani a darabot is... hmm... hmm – hümmögött állát ütögetve – milyen ötletei vannak Jean-Pierre?
- Mindenképpen tehetséges diákokat szeretnék – majd kék szemében huncutság villant – persze nem rabolnám el őket az értékes óráiról Madame – hízelgett – mindenképpen dekoratív egyéneknek örülnének a diákjaim. Lányoknak és persze fiúknak is – pillantott el a nő mögött a táncosokra, akiknek hirtelen nagyon érdekes lett a terem összes többi pontja – gondolom jó erőben lévő szép diákokban nincs hiánya. Tudja olyanokban, akikben van valami plusz. A diákjaimnak kell egy kis nehezítés - huzigálta meg kissé nadrágtartóját a tanár szemüvege mögül nézve a nőre.
- Értem, persze, van itt ilyen bőven – majd lesújtó pillantást vetett a már csak bámészkodó diákseregre – persze a másik végletből is... - húzta el a száját, mire mindenki megrettent –mi is ez az egész pontosan?
- Oh, bizony egy jó pár hónapos projekt munka lenne a tehetségesebb kis körömnek, amiből később nagyjából az önök előadásának kezdetekor nyíló kiállítás lenne a vége – cinkosan elmosolyodott – remek kis reklám, nem igaz? – a nő is mosolyra húzta vértelen ajkait – tizenkét diákom vesz, részt ezen a projekten mindegyikhez egy diák kell, akikről a tanulóm eldöntése alapján készülhet akár több alkotás is. Festmény, szobor, fénykép, teljesen szabad utat kapnak. A lényeg a művészet, a téma, amelyet meg kell eleveníteni, és ehhez felnőni – mosolygott teljes lelkesedéssel Monsieur Le Petit. Madame Quinault elmosolyodott. Szerette a szenvedélyt. A táncban, a művészetben, az életben, a férfiakban.
- És mégis mi ez a téma Jean- Pierre? – kérdezte a nő.
- A kemény munka gyümölcse – mosolyodott el halványan – nem frappáns cím, de elég zagyva, hogy a növendékeim törjék egy kicsit azt a fantasztikus kis agyukat.
- Valóban nem túl jó cím – mosolygott elnézően Madame Quinault – de jó ez így. Nos, lássuk, kik is lesznek a megfelelő jelöltek? – fordult szembe saját tanulóival a nő majd lassan végig kémlelt rajtuk mikor felcsillant a szeme – ah, persze, Alexandre neked jönnöd kell, gyere ide – intett a hátsó sorok felé, ahonnan egy fiú emelkedett ki. Magas és vékony volt, finom izomzattal. Fekete haja esetlenül kusza, de hatalmas kék szemeit messziről ki lehetett szúrni. Arcán egészen halvány szeplők virítottak, mint az aranypor, kamaszos vonásaiban még sehol sem volt a férfikor darabossága. Monsieur Le Petit már ekkor tudta kinek adja párul a fiút. Igen, a lehető legjobb ötlet volt a balett növendékekhez jönni. Ahogy a fiú lassan könnyedén mozgott Madame Quinault büszkén mosolygott magában, nem volt titok, hogy az egyik legtehetségesebb diákja volt a fiú, és ha lehetett mindig őt szerepeltette. Nem lehetett vele bakot lőni. Soha nem sült fel.
- Jól van Nadine te is gyere, Hugo, Jean, Lise, gyerünk, mozgás! – tapsolt majd újabb neveket mondott és lassan összegyűlt a tizenkét táncos Monsieur Le Petit körül, aki nem is lehetett volna boldogabb. A tanulók fegyelmezetten hallgatták a gyors összefoglalóját, és igazi profik benyomását keltették.
- Jól van, köszönöm Madame, tökéletesen választott. Gyerekek, kérlek gyertek a B épület kétszázkettes termébe az óráitok után. Ott lesz a megbeszélés. Van kérdés? – pillantott körbe a néma társaságon miközben fejben már rég leosztotta őket párba – akkor – biccentett - további kellemes tanórát. Viszlát, Madame – mosolygott még utoljára a nőre majd távozott. Amint kilépet a teremből Madame Quinault még adott öt perc szünetet a diákjainak majd senkit nem kímélő edzés koreográfiákkal kínozta tovább őket két órán át.