Festékfoltok

6. fejezet

    A táncteremben a hangos csevej visszhangot vert. A karok és lábak lehetetlen pozíciói meg sem zavarták tulajdonosaikat, hogy hangosan kitárgyaljanak mindent a fejleményekről akár a terem másik végében lévő személlyel is. Madame Quinault ma jelenti be mit adnak elő a tavaszi előadáson. Alexandre-t, még magát is meglepve, nem töltötte el különösebb izgalommal a közelgő hír. Csakis az előadással egyidejűleg megnyíló kiállításra szánt projektűkön járt az esze, vagyis inkább annak hiányán. Raphaellel lassan több mint három hete dolgoztak, szinte nap, mint nap, de sehogy sem akart megszületni a fantasztikus ötlet. De megvolt az előnyei is a dolognak, például otthon már csak a magánórákon edzett, hisz Raphael kérései felértek egy intenzívebb táncedzéssel. Persze néha egyáltalán nem is foglalkoztak a projekttel csak tévéztek Raphaelnél, általában focit néztek, ették a szomszéd öregasszonytól kapott ételt, aki mindig átvitte a maradékot a fiúnak, aki egy gasztronómiai tragédia volt, majd jól összevesztek, hogy aztán kibékülhessenek (Alexandre-t büszkeséggel töltötte el hogy Raphael többször kért bocsánatot tőle, mint ő a spanyoltól) majd Raphael hazavitte motorral. Ha mégis haladtak valamit a munkával, akkor legalább egy vázlatfüzetnyi rajz készült, amik Alexandre szerint jók voltak, Raphael viszont rendszerint rituális tábor tűzet akart nyújtani belőlük mérgében. Végül a munka dossziéba kerültek, ami lassan egy enciklopédia vastagságával vetekedett. Ennek, ha senki más nem is de Monsieur Le Petit nagyon örült, sőt teljesen odavolt, hogy Alexandre ennyire munkára fogta Raphaelt, és már szinte a szenté avatási kérelmét fogalmazta a pápának. Erre rátett egy lapáttal Raphael is, aki csak úgy áradozott arról, hogy a fiú mennyire egy házsártos feleségre emlékezeti persze ezt a projekt megbeszélésen mindenki előtt. Persze össze is vesztek. Persze azóta, már rég kibékültek.
- Mi elég jól haladunk, Veronique már a ruhát tervezi, amit majd Théo varr meg – mesélte Nadine ahogy rádőlt a korláton pihenő lábára. Monsieur Le Petit ennyi engedményt adott. Esetleg a projekt egy bizonyos szegmensébe besegíthet egy harmadik fél is.
- Jó nektek – sóhajtott fel Alexandre, ahogy lehasalt padlóra miközben lábai tökéletes spárgában voltak – bosszantó hogy Raphael csak akkor tud dolgozni, ha valami fantasztikus ötletet talál ki. Neki nem jó akármi – forgatta szemeit.
- A művészek szeszélyesek. Veronique például még otthon is vörös rúzst hord. Ha engem kérdezel alváshoz is felkeni, és aztán óránként felkel, hogy megigazítsa – nevetett fel a vörös hajú majd lábat váltott és arra dőlt rá – szerinted mit adunk elő?
- Raphael csak a földön képes dolgozni, csak ha tévézik, akkor ül fel a kanapéra nem is értem minek neki egyáltalán szék, szerintem a földön is alszik, ha teheti. Oh és ha mérges egyfolytában a hajába túr. Múltkor megszámoltam ötvenhatszor csinálta egy óra alatt – nevetett Alexandre is – amúgy jó lenne, ha a Carment – merengett el a fiú és Nadine tökéletesen tudta miért mondja ezt – de biztos valami közhelyes, megszokott darabot adunk elő mondjuk a Diótörőt vagy a Hattyúk tavát – fintorgott – inkább kocsi elé vetem magam, mint hogy megint a herceget vagy a Diótörőt kelljen eltáncolnom, úgy unom.
- Jó lenne, ha ez évben nagyobb szerepet kapnék – mélázott el a lány – a pas de quatre* a hattyúk tavában nem volt rossz, de legalább Odin szerepe jó lenne. Előadhatnánk akár a Kishableányt vagy a Szépség és a Szörnyeteget. Oh, esetleg a Szentivánéji álmot. Abban négy főszerep is van – ötletelt Nadine.
- Ha Shakespeare lesz, akkor minden bizonnyal a Rómeó és Júliát fogja választani a Madame – gondolt bele a fekete hajú – Rómeó szerepe azért mégiscsak jobb, mint a hercegé – tovább is folytatódott volna az eszmecsere, ha nem jelenik meg Madame Quinault. Fekete melegítőt és balett cipőt hordott, ékszerei hangos zizegéssel jelezték jöttét, mint mindig, ám most a magas nő mögött egy jóval alacsonyabb lány csattogott kevésbé elegánsan. Alexandre először azt hitte egy kislány az általános iskolások újoncok közül, de jobban szemügyre véve észrevette, hogy velük egyidős lehet csak nagyon pici és vékony. A lánynak tűzvörös göndör haja volt, és tele volt szeplővel az arcán és a karjain, de még a mellkasán és vállain is. Alexandre-ban részvét gyúlt a lány iránt. Bár az ő szeplői csak halványak voltak és csak az arcán volt pár így is megkapta a kellő gúnyolódást kiskorában, mit kellhetett akkor kiállnia ennek a lánynak? Ahogy elnézte a fodros kissé régi tornadresszt, amiben még inkább gyereknek tűnt olyan törékenynek látszott. A lány túl csontos volt, még annyi hús se volt rajta hogy valami kis csípőt kapjon. Babás arcán a barna szemek ijedten rebbentek a terem minden pontjára mintha nem merne hosszabb ideig bárhova is nézni. Az egész lány egy kis szorongó állatkára emlékeztette a fiút, ami felébresztette benne a védelmező ösztönt.
- Jó napot osztály! – harsogta be a termet a nő, ahogy megállt középen a zongora mellet ahova a minden bizonnyal hamarosan megérkező zongorista fog helyet foglalni – remélem rendesen nyújtottatok! – az osztály engedelmesen motyogott valamit helyeslően – rendben mindenki üljön le! Bejelenteni valóim vannak! – majd türelmesen megvárta, míg mindenki helyet foglal – ugyebár, mint minden évben tavasszal iskolánk alapításának napján, vagyis március 22.-én adjuk elő, a legjobban várt előadásunkat. Természetesen a kisebb előadásainkra mindig lehet fakultatívan jelentkezni, de a gimnázium tanulói számára ez a fő szereplési lehetőség – húzta az időt a nő – ez évben az előadás darabja nem más, mint – tartott egy kis hatásszünetet – a Varázsfuvola! – jelentette be mire mindenki felbolydult. Alexandre elégedetten bólintott, legalább nem az örök nyerő Hattyúk tava. Persze Tamino szerepéért fog küzdeni. Belehalna, ha papagáj jelmezben kéne Raphael előtt fellépnie. Feltéve, ha megnézi a darabot. De így is úgy is sok lenne számára a kínos madarász szerepe. Inkább lenne tragikus hős.
- Uh, szerinted lehetek Papagéna? Vagy az Éj királynő? – majd hirtelen Nadine arca grimaszba fordult – csak ne legyek az egyik udvarhölgy, unom a kettőnél több szereplőt igénylő táncokat, vagy pas de deux, vagy egyedül, semmi más. Ki akarok tűnni – magyarázta a lány. Az meg se fordult a fejében hogy ő lesz Pamina. Azt Agathe fogja vinni, ezt a szerepet neki találták ki. Szentséges fényben tetszelgő megközelíthetetlen hölgy az örök bajbajutott, amennyire ez elütött a lány kemény személyiségétől olyan jól adta táncában elő. Alexandre már várta mivel fog előrukkolni a lány a meghallgatásra. Ugyan nem ők döntik el, melyik szerepet kapják, még csak jelentkezni sincs lehetőségük. Saját maguknak kell előadni valamit, lehet az saját vagy egy darabból kivágott jelenet. A részvétel pedig kötelező volt. Madame Quinault jobban értékelte az improvizált saját maguk által kitalált és begyakorlott előadásokat, de nem kerültek hátrányba azok sem, akik egy már adott darab részletét táncolták el. A meghallgatás nagyjából egy vagy két napot igényelt, ami után a tanárnő egy héttel kiosztotta a szerepeket. A darabra nem mindenki kapott szerepet ugyan, de azt bármikor vissza lehetett adni hisz legalább négy másik diák versengett, hogy egyáltalán csak szerepelhessen. A tavaszi előadás volt a legnagyobb lehetőség arra, hogy a későbbi karriert megalapozzák, a marseille-i opera tagjai díszvendégként voltak meghívva, de gyakran jelentek meg más jeles tánc színházak követei is a tehetségek után kutatva. Alexandre csak akkor figyelt ismét oda a nő beszédére, ami eddig az unalomig ismételt tudni valókat ismertette mikor a kis vörös lépett elő. Kezeit maga előtt kulcsolta össze és remegett a lába.
- Ma van szerencsém bemutatni kicsiny osztályunk legújabb tagját. Yvonne Martin, aki eddig Le Rove-ban élt és csak most költöztek Marseille-be – mutatta be pár karmozdulat kíséretében a tanárnő a lányt – mesélj magadról Yvonne!
- Öhm sziasztok! – motyogta a lány majd erőt véve magán kihúzta magát és felszegte fejét – tizenhét éves vagyok és... három éve balettozom. Eddig csak, mint különórán vettem részt balett képzésben de... de szeretnék a jövőben táncos lenni ezért jelentkeztem ide – majd félszegen körbe nézet – azt hiszem ennyi... - lépett hátrébb.
- Remek – tapsolt párat a Madame, amit néhányan követtek, mint például Nadine vagy Alexandre, de a többség csak unottan nézett vissza a tanárnőre – mérjük is fel hogy milyenek az alapok! – a fekete hajú fiú összerezzent, tudta, hogy ez mit jelent – adj nekünk elő valamit! Esetleg van, amit fejből tudsz? Az se baj, ha improvizáció mi azt is nagyon értékeljük – telepedett le a zongorához a tanárnő. Yvonne egy pillanatra lehunyta a szemét és elmélyedt a gondolataiban. Mikor kinyitotta már kissé határozottabbnak tűnt és Alexandre meglepődött mennyire szeretné, ha a lány ügyes lenne. Eddig nem nagyon érdekelte ki hogyan teljesít, amíg az nem rondította el az ő esélyeit, de mostanság folyton azon kapta magát, hogy ismeretlenekkel szemben is képes empátiát érezni legyen az Loretta a szobalányuk, akinek most rosszul sikerültek a vizsgái, vagy Raphael szomszédasszonya, aki nehezen birkózott meg a férje elvesztésével és ezért főzöt mindig több adagot. Egyszer csak már azon kapta magát a világa nem csak belőle állt. Ezt a változást semmiképpen se tulajdonította volna Raphaelnek egyszerűen csak pont egy időben ismerte meg a latint és fejlesztette ki ezt a képességet. Ez még nem jelentette azt, hogy a fiúnak köze van hozzá.
Közben Yvonne kiválasztotta a Diótörőből Marika táncát, amit büntetésül kell eljárnia, mert megfogta Drosselmeyer. Kissé szokatlan és meglepő választás volt, de mivel ez egy gyerekeknek írt rész nem volt túl hosszú vagy nehéz. Yvonne biztosra ment, hogy ne süljön fel. Madame Quinault rövid keresgélés után a zongora melletti kotta szekrényben megtalálta a megfelelő papírost. A tanárnő pár gyors ujjmozdulattal bemelegített majd várakozóan diákjára nézett. Yvonne vett pár mély lélegzetet majd bólintott. A tanárnő biztos kézzel kezdte el játszani a mindenki által ismert darabot. Yvonne mozdulatai darabosak voltak és nem is mindig találták el az ütemet mégis ez a lány gyakorlatlanságából mintsem tehetségtelenségéből eredt. Yvonne arca teljes koncentrációról árulkodott, amit a darab nehézségét tekintve aggodalommal töltötte el Alexandre-t. Ez egy kezdő táncosnak írt részlet, ha a lánynak problémát okoz ennek az eltáncolása nehezen lesz belőle valaha is hívatásos balerina. Az osztályban való fennmaradásáról nem is beszélve. Pedig láthatóan volt érzéke hozzá csak a tudás hiányzott. Madame Quinault összeszorított szájjal játszott, de szemét le se vette új tanítványáról. A tanárnő dönthetett úgy, hogy kiveszi az órájáról a lányt és akár még a felső tagozatosokhoz is küldheti, de az egyenlő lett volna egy lefejezéssel. Sem szociálisan, sem karrierileg nem élte volna túl a lefokozást a St. Vitus kegyetlen táncosai között. A dallam utolsó ütemei következtek és Yvonne egészen merészen lendítette magasba lábát ezzel eltérve a koreográfiától, ám az apró ugrás felettébb csámpásra sikeredett a végén pedig megcsúszva térdre esett. Arca teljesen elvörösödött, amitől szeplői eltűntek és szinte eggyé kezdett olvadni haja színével. Szemében könnyek csillogtak nem is a szomorúság, inkább a haragtól. Pár táncos arcán leereszkedő mosoly jelent meg. Alexandre szíve szerint kimenekítette volna a szobából a lányt.
- Jól van Yvonne. Látom, érzéked van a tánchoz, viszont mindenképpen dolgozni kell a technikai tudásodon – állt fel a hangszertől a nő – ki is jelölök neked valakit, aki korrepetálni fog – erre a terem egységesen szisszent fel. Senkinek se kellet egy kolonc, akit pesztrálgatnia kellene a szabad idejében – méghozzá egy fiút így könnyebben tudod gyakorolni a páros mozdulatokat is. Lássuk csak – nézett végig diákjain egy ragadozó tekintetével a nő – áh meg is van! – mosolyodott el – Alexandre, ha lennél olyan kedves és szárnyaid alá vennéd Yvonne-t. Ahogy Monsieur Le Petittől hallom a leglehetetlenebb diákokból is, képes vagy kicsikarni a rendes munkát – majd arca grimaszba fordult – mint mondjuk Raphael Navarroból, aki több hete rendszeresen tör rám minden szünetben, hogy engedjem be az óráimra – egy fáradt sóhaj szakadt fel az idős nőből – kár hogy a tanárai szerint annyi a koordinációs képessége, mint egy orángutánnak, akinek a fejére szorult egy vödör. Aki ilyen szenvedélyes tud lenni igazán táncra született – merengett el a nő – de így csak egy idegesítő alak, aki nem hagy élni – hunyta le szemeit fáradtan Madame Quinault. Alexandre együtt tudott érezni vele. Ekkor a zongorista zavarta meg a nőt a panaszkodásban, ahogy belopakodott a terembe. Minden bizonnyal még Yvonne tánca alatt érkezett meg, de nem rontott be a terembe előzékenyen. Most viszont megrohamozta a tanárnőt valami zene tagozatos c-sek hangszer próbájával így a nő félbe hagyta Raphael ellene elkövetett tetteinek mesélését és teljes figyelmét a kétségbeesett kollegájának szentelte. Yvonne félszegen indult el Nadine és Alexandre felé a hátsó sorokba. Alexandre bátorítóan mosolygott rá mire a lány gyorsított a léptein, elhaladva a gúnyos pillantásokat vető többi diák között.
- Öhm... szia Yvonne Martin vagyok – nyújtott kezet neki a lány, akinek épp csak le kellet hajolnia, hogy majdnem szemmagasságban legyen, az ülő fiúval.
- Szia, Alexandre Chateaubriande vagyok – ráztak kezet majd a lány elkerekedett szemei láttán halkan elnevette magát – csak nem hallottál már a szüleimről? – elég gyakran fordult elő vele az ilyen így nem érezte magát kényelmetlenül tőle.
- Nem... vagyis igen de... hú, te vagy Alexandre Chateaubriande! – hüledezett a lány – tavaly láttalak az Egy kiállítás képei-ben! Nagyon jó voltál – ült le Yvonne vele szemben a sarkaira és szemei szinte csillogtak. Alexandre hirtelen érezte, hogy elvörösödik, amit egyszerűen utált, de mégis csak ritkán történt meg vele hogy a nevéről nem a szülei jutnak eszébe valakinek. Tetszett neki az érzés. Az elismerés, ami csak neki járt és nem a nevének.
- Nos, köszönöm szépen – motyogta zavartan az arcát dörzsölve hátha a vörösséget is sikerül ledörgölnie. Ekkor valaki átkarolta a nyakát. Nadine volt az.
- Szia, én meg Nadine Rameau vagyok. Alexandre LEGJOBB barátja – mosolygott furcsán Nadine Yvonne-ra. A lány megilletődve köszönt neki is majd inkább áttért a korrepetálás kitárgyalására. Végül megegyeztek, hogy péntekenként tartanak egy két órás felzárkóztatást. Alexandre-nak már csak azt kellet kitalálnia, hogy a követelőző Raphaelnek ezt hogy fogja beadni. De ezzel még ráért délutánig gondolkodni.    

* pas de quatre- négyes tánc a balettben
pas de deux - páros tánc a balettben