Festékfoltok

29. fejezet

Veronique magában forrongva sétált végig Marseille keskeny utcáin. A Napnak végre újra volt elég ereje, hogy sugaraival ne csak fényt, de meleget is adjon, így a lány szétnyitotta ballonkabátját. Csizmáinak magas sarka sietős ütemet vert az utcakövön. Ha most befordulna és végig menne, azon az utcán majd jobbra fordulna és menne, még egy kicsit ott találná magát Eliot családjának zöldségese előtt. De vasárnap volt és hiába volt egyig nyitva a bolt, a szőke fiú minden bizonnyal még bőven az ágyban fetrengve aludt. Veronique egy pillanatra megengedte magának, hogy elképzelje az édesen alvó kócos Eliotot, de azonnal széttépte az ábrándot mikor annak párnán nyugvó feje mellé egy vörösen göndörödő hajtengert álmodott. Rágyújtott egy cigarettára és belekezdett a második kedvenc elfoglaltságába, ami mostanában akadt. Az első természetesen az összetört szíve fölötti szenvelgést tekintette, ami járt neki. A második Raphael szidása volt. Hál' istennek a második kedvencével, jóval több időt tudott tölteni tekintve, hogy az elsővel ellentétben ezt nem érezte szánalmasnak.
Alig egy fél órával ezelőtt még a Salomé moziban ült sherry-t kortyolgatva. Adoncia magán kívül volt a dühtől. Bevett szokásukká vált mióta a spanyol lelépett, hogy összeültek, és felváltva hívogatták és szidták a fiút. Még levelet és képeslapot is akartak küldeni, de rájöttek, hogy nem tudják a fiú lakcímét. A mai nap kulcsszava az édesgetés volt. Általában ugyanis egy bizonyos séma szerint hagytak üzeneteket. Volt már, hogy fenyegetőztek, könyörögtek, passzív-agressziót használtak, sőt egyszer még a fordított pszichológiát is kipróbálták. Végül persze lelkiismeret furdalásuk lett a sok goromba üzenet miatt és azután egy adag bocsánatkérő hangpostát hagytak. Veronique szentül hitte a fiú minden egyes üzenetet meghallgatta és talán még nevetett is rajtuk. De hogy visszahívja őket? Soha!
Ma Veronique elővette az egyik aduászát. Természetesen Alexandre-t. Raphaelt kevés dolog hatotta meg, de ha a táncosról volt szó átvedlett pogány hívővé. Az üzenetében részletesen taglalta a festmény megtalálását (jótékonyan kihagyva a rá nézve kellemetlen részeket) és hogy a fiú a szobájában tartja a festményt. Az infó persze Nadine-tól származott, aki elmesélte miként bukott le a szülei előtt a fiú mikor megpróbálta becsempészni a lakásba a képet. Madame Chateaubriande teljesen oda volt a festménytől és ki akarta rakatni a nappaliba. Alexandre az apja és a komornyik beszélte végül le róla, hogy a fiáról készült meztelen aktképet talán mégse ildomos a kandalló fölé kirakni. Most a kép a fiú szobájában volt a falnak támasztva. Alexandre ugyan túl narcisztikusnak találta volna felakasztani a falra, de láthatólag kötődött a képhez.
Az üzenetek után megvárták a szokásos fél órát, hátha hívja őket a fiú. Persze semmi se történt. Adoncia erre dühbe gurult és majdnem a földhöz vágta a telefonját de Macerio előre látta felesége dühkitörését és kikapta a kezéből. Ha nem így tesz ez lett volna a második telefon, ami áldozatául esik a nő haragjának ebben az évben.
Veronique el se tudta dönteni megbántva érzi-e inkább magát, vagy csak rendkívül dühös Raphaelre. Mindig kiállt a fiú mellet, törődött vele, erre Raphael fogta magát és egyszerűen haza menekült mindent itt hagyva, amiért olyan keményen dolgozott. Persze mindig is tudta, hogy Raphael egyszerűen ilyen. Ezt már a barátságuk kezdetén tudta. Hisz élénken élt benne még az a bizonyos első igazi találkozásuk.

Veronique egyáltalán nem értette mit keres nála a fiú. Régen szinte egy másik életben egyszer bedőlt neki. Már akkor is csak nevetett az akkori buta liba énjén, akit sikerült haza vinnie Raphaelnek. De az, hogy egyenesen az ő osztálytársa volt egész végig a srác, már egy rossz viccre hasonlított inkább. Most pedig haza hozta. Megint. Ahogy elnézte a vékony elnyűtt alakot a fekete szemek alatt még feketébben sötétlő karikákkal egy egészen kicsikét megsajnálta. Az, hogy nála kötöttek ki, nos, nem is emlékezett rá, hogy felhívta a fiút, sőt inkább a spanyol követte kóbor kutya módjára. Most meg megeteti. Raphael semmi jelét nem mutatta, hogy emlékszik a több mint egy évvel ezelőtti éjszakájukra és nem is látszott rajta, hogy most ágyba akarná vinni őt. A fiú tényleg csak éhes volt. Veronique a nagymamája híres hagyma levesét adta neki, amit ő ki nem állhatott a nő mégis mindig vitt neki, ha készített. Elméletileg jót tett a chakráknak. A fiú mindenesetre mintha egy hónapnyi éhezés után kapott volna végre enni. Bár úgy is nézett ki, mint aki nem evett egy hónapja. A ruhái festékesek voltak, szakadtak és szinte lógott rajta minden. Az arccsontja élesen vált ki arcából. Sehol sem volt már az a jóképű srác, aki annak idején levette a lábáról egy klubban. Veronique figyelmét a belilult és bekékült tűnyomok se kerülték el. A fiú durván narkós lehetett. De ahogy elnézte az idegesen doboló lábát talán épp leszokóban volt. Vagy csak nem volt pénze anyagra. Raphael nagyokat nyelve itta ki a leves maradékát. Egy egész lábosnyi levest elpusztított. A tányért letette a dohányzó asztalra majd ruha ujjába törölte száját. Veronique aki vele szemben ült próbált nem grimaszolni az állatias viselkedésen.
- Köszönöm – mondta a fiú majd vicsorgás szerű mosolyt mutatott, mint aki nem is tudja, hogy kell egy igazit bemutatni vagy csak már kijött volna a gyakorlatból. Mégis merre járt ez a srác eddig?
Veronique biccentett majd még egyszer alaposan végig nézte a spanyolt.
- Cserébe – kezdett bele mire Raphael arca hirtelen elsötétült – mesélj nekem. Mit csináltál eddig Marseille-ben? Iskolába nem igen jártál.
- Magántanuló voltam – pislogott meglepetten a fiú. Nem erre számított.
- Mióta álltál le az anyaggal? – bökött állával a fiú karja felé, mire a fiú visszahúzta pulóvere ujját, hogy elfedje.
- Három hónapja – szívta be élesen a levegőt Raphael – egy másfél hónapot bezárkózva töltöttem a lakásomban. Saját kis elvonó kúrát csináltam magamnak. Szétbasztam mindent – fintorgott a fiú – de most már nem annyira szar. Csak néha. De akkor nagyon.
- Értem – bólintott Veronique – azt hallottam eddig koleszes voltál – mondta mire Raphael arcán ismét megjelent a vicsorgásszerű műmosoly.
- Olyan volt, mint a zárt osztály – köpte szinte – gyűlöltem. A legjobb dolog az életemben, hogy elkerültem onnan.
- Kórházba juttattál két embert. Majdnem kicsaptak – hozta föl a szóbeszédeket a fiú kikerülésének okairól.
- Nem volt szándékos... - húzta el a száját Raphael – a drog biznisz nem barátságos. Ha azt akarod, hogy leszálljanak rólad... kicsit meg kell őket ijeszteni – majd a hajába túrt – aztán jönnek, hogy a szart is kiverjék belőled. Nem túl vicces társaság – ingatta fejét a fiú. Veronique-ot kissé meglepte, hogy a szóbeszédek igazak, általában nem adott a pletykákra.
- Minek kerültél bele? – tette fel a kézen fekvő kérdést – minek voltál ennyi ideig benne? Láthatólag megvan a kellő önfegyelmed, hogy szinte bármikor leállj vele. Akkor meg minek?
- Én tényleg rohadtul csak haza akartam jutni – suttogta elhaltan a fiú. Szemei szinte üresen néztek vissza a lányra mintha nem is őt látná, hanem valami távoli megfoghatatlan dolgot.
- Én tényleg annyira, de annyira haza akartam jutni. Utálom ezt a helyet. Utálom Marseille-t, az iskolát. A kollégiumot. Az itteni embereket. Én mindent annyira gyűlölők itt. Semmi sincs itt, ami egy kicsit is boldoggá tenne. Haza akarok menni – túrt bele megint hajába idegesen a fiú. Veronique meglepődött a hirtelen kirohanáson. Nem számított volna erre a keserűségre. Erre a haragra.
- Akkor menj haza – Veronique hangja túl üresen csengett ahhoz, hogy őszinte legyen. Nem tudott akkor még mit kezdeni ezzel a viselkedéssel. Akkor még nem jelentett számára semmit a fiú szenvedései.
- Nem lehet – rázta meg a fejét a spanyol – nem akarnak otthon. Tönkre tettem anyám életét. Apám életét. A házasságukat. Nem engednek haza. Itt ragadtam. Azt mondja, hogy jobb lesz nekem itt... de semmi mást nem érzek csak gyűlöletet és haragot. Ha bármi módon is hazajuthatnék, ha embert kellene ölnöm hozzá, megtenném. Azt se bánom, ha börtönbe kerülök, de legalább egy otthoni börtönbe csak ne itt – az utolsó szót hányingerkeltő undorral mondta szinte – nekem annyi tartozásom van a családomnak. Vissza kell fizetnem mindent. Az én hibám. Minden.
Veronique még emlékezett rá milyen elhűlten ült ott a fotelben, hallgatva a fiú keserű vallását. Szinte látni vélte a fiú béklyóit mik a múltjához láncolták. Raphaelt nem hagyta nyugton a lelkiismerete. Valójában még csak esélyt se adott magának, hogy megszeresse Marseille-t. Hisz mi van, ha itt marad? Árulásnak érezte volna a boldogságát a családjával szemben.

Veronique akkor még nem is sejtette, hogy végül egymás mellet ragadnak. Hogy végül csatlakozik hozzájuk Eliot. Akkor még nem tudta mennyi minden fog velük történni. De az idő múlásával ahogy Raphaelre jó hatással volt Adoncia - és titkon remélte - hogy ő maga is, a barátaik és persze Alexandre. Végül a spanyol, még ha talán magának se vallotta be, de megszeretett lassan mindent, ami Marseille-hez kötötte. Ha a dühe vagy a haragja nem is tűnt el végleg már nem a saját élete ellen fordította. Olyan messzire jutottak. Annyi mindent tettek meg egymásért. És ennyi.
Mert Raphaelnek akkor is ott volt a családja az első helyen, ami végül egy pillanatra se engedte elfelejtetni vele a bűntudatát. Veronique nem igazán értette meg miért is hibáztatja annyira magát Raphael, de a fiút ismerve ennek ezer és egy egyszerű vagy épp túl komplex oka volt.
De Veronique nem adta fel. Ő nem fog beletörődni abba, hogy Raphael eldobta magától azokat a dolgokat, amik olyan fontosak voltak neki. Nem engedi, hogy eltaszítsa őket. Folytatni fogja a hívásokat, sőt, ha kell, még Madridba is elmegy és addig fog ott keringeni, míg rá nem talál a fiúra. Ha kell, akkor megkötözi és elrabolja.
A céltudatosság és a magabiztosság elégedett érzésével fordult rá a mozgalmas főútra, ami a város modern részébe vezetett. Út a gazdag jómódú családok csinos kis házaihoz, sőt kúriáihoz. A gyönyörű megtervezett parkok és márkás boltok otthona felé. Mert hiába is volt elsődleges napi teendője a gyász, és Raphael vadászata, az otthoni dolgait is ápolnia kellet. Még úgy is, ha utálta ezt tenni. Még ha félig meddig gyávaságból Nadine-t is belehúzta. Persze a lány azonnal belement minden ellenérzete mellett is, amit nagyon is méltányolt benne Veronique. Fél órájába telt elérni a keresett házat.
A Rameau család barackszín kétemeletes háza sötét cseréptetejével és jól karbantartott kertjével a gyermek könyvek illusztrációira emlékeztették a lányt, ahogy az összes többi itteni ház is. Ha sárga köves lett volna az út elhitte volna, hogy Óz földjén van. Halkan dúdolta a „Somewhere over the rainbow"-t miközben megnyomta a terméskővel kirakott kerítésen lévő kaputelefont.