Festékfoltok

15. fejezet

Alexandre jókedvűen sietett fel a csigalépcsőn Raphael lakása felé. Jó pár napja nem látta már a spanyolt egészen a temetés óta így örült a viszontlátásnak. Végül megérkezett a szokott ajtóhoz. A kék ajtót még mindig a furcsán kókadt szikkadt növény had őrizte, amiket talán soha nem is locsolt Raphael, sőt lehet még az előző tulajtól maradtak rá. Ami a nem túl szép látványt fokozta azok a cserepeket díszítő temérdek cigi csikk. Alexandre nem lepődött volna meg, ha a fél kerület Raphael ajtaja elé járt volna dohányozni csak, hogy itt hagyhassa a csikket. Bár az is lehetett, hogy a spanyol gyűjtötte őket. Kitelt volna Raphaeltől. Alexandre finoman kopogott párat, de a túl oldalról semmi se hallatszott. Általában hallani lehetett, ahogy Raphael csupasz talpai csattognak a fapadlón vagy spanyolul káromkodik, hogy valaki zargatni meri. Alexandre fején átfutott a gondolat hogy a fiú alszik vagy talán nincs is otthon. Talán mégse volt jó ötlet a hirtelen látogatás, gondolta elszomorodva. De egyszerűen már unta az ilyen-olyan partikat és villás reggeliket a szüleivel. Imádta őket, de mellettük mindig csak egy kisfiú volt. Alexandre végül feladta és egy sóhaj kíséretében már indult is volna mikor kinyílt a szomszédos ajtó. A fiú számára jól ismert termetes asszonyság bukkant elő. Raphael szomszédasszonya volt, aki gyakran pesztrálta étellel a gasztronómiai atombombának számító latint. A szomszéd Madame Fleur magas körte alkatú enyhén molett nő volt nem túl barátságos ábrázattal. Haját egyszerű lófarokba kötötte mindig, és nem sokat adott a nőies megjelenésnek. De valójában mályvacukor szíve volt. Erősen gyászolta még az autóbalesetben elhunyt férjét így munkájába menekült, ami a főzés volt. A nő egy kikötői kocsma szakácsa volt, de egy ötcsillagos séf is elkoldulta volna a receptjeit. Amit a töltött kacsával csinált egyszerűen földöntúli volt.
- Jó napot Madame Fleur! – köszöntötte Alexandre vidáman a nőt, akinek sütőkesztyűs kezében egy még gőzölgő lábas pihent.
- Áh, jó napot Monsieur Chateaubriande – mosolygott rá a nő – épp annak a mihasznának viszek egy kis brokkoli krém levest. Utálja, de ha elég éhes úgyis megeszi – magyarázta miközben elindult szomszédja ajtaja felé.
- Szerintem Raphael most nincs itthon – jegyezte meg félszegen Alexandre.
- Se baj sose zárja az ajtót. Túl hülye hozzá – majd hátra fordult a fiú felé – kinyitnád, kérlek? Tudod, csak jól lökd meg – kérte meg mosolyogva arrébb állva az ajtóból. Alexandre ugyan nem szívesen, de engedelmeskedett. Megforgatta a kilincset majd ahogy Raphaeltől látta vállal neki lódult az ajtónak. Ezt jó párszor el kellet ismételnie, amitől zavarba jött és kényelmetlenül kezdte érezni magát. De még mielőtt feladhatta volna a próbálkozásokat az ajtó valóban engedett és majdnem át is esett a küszöbön. Bent nem egészen az fogadta, amire számított. A lakás közepén ismét a már sokszor látott Vénusz szobor állt mindenféle autó alkatrészből összeszerelve. Mikor Alexandre legutóbb látta a szobrot Raphael a habokat festette kékre. Most már fel volt kenve az női alak bőrének alapja a habos hullámok pedig elkészültek. A képpel mindössze annyi baj volt, hogy Raphael a hátán feküdt a szobor előtt. A fiú mellet pedig egy eldőlt létra. És üvegek. Madame Fleur furakodott át mellette, és mint aki észre se veszi a spanyolt lerakta a lábast a pultra. Csak ez után fordult csípőre tett kézzel a fekvő alak felé.
- Nem igaz! – jegyezte meg rosszallóan ingatva fejét – már megint! Monsieur Navarro maga egy lehetetlenül idegesítő alak – fedte meg mintha csak valami rossz kutyához beszélne – ne is álmodjon róla, hogy megsajnálom! És ne tetesse, hogy alszik! – majd ezzel kicsörtetett a lakásból – menekülj minél előbb kedvesem! – vetette oda még jó tanácsként Alexandre-nak. Ezzel szemben Alexandre nagyon is megijedt. Sietve oda rohant a fiúhoz majd letérdelt mellé. Csak ekkor látta, hogy Raphael szemei nyitva vannak, még ha elég ködösnek is látszottak. Közelebbről megfigyelve az üvegeket Alexandre rá jött a fiú minden bizonnyal részeg és ezért eshetett le a létráról majd, ahogy Raphaelt ismerte egyszerűen csak nem volt kedve felkelni.
- Raphael? Jól vagy? – kérdezte azért aggódva a másik föle hajolva Alexandre.
- Alexandre-m bocsánat hogy rád ijesztettem – nevetett fel halkan rekedt hangon Raphael – ma is rendkívül szép vagy – bólintott elismerően mire Alexandre elpirult – tudod, sírni támadt kedvem mikor megláttam mit csináltak azzal a szép arcoddal azok a szemetek – nyúlt fel bizonytalan kezekkel a másik arcához hogy végig simítson rajta – az öledbe hajthatom a fejem? – kérdezte, de már le is vetette oda fejét – ezért meg akartam ölni őket. Mindegy, sokat gondolkodom. Csak a szokásosakról. Lajhárokról... említettem már milyen fasza állatok? Mindegy. Aztán ott van az apám... - erre Alexandre éhesen csapott le. Raphael sose beszélt a családjáról. Józanul legalábbis.
- Mi van az apáddal? – kérdezte kíváncsian előrébb hajolva. Raphael felnevetett és ide-oda kezdte ingatni a fejét.
- Cssss – tette szája elé mutató ujját, szemei furcsán csillogtak, mint aki menten sír, de közben mégis nevetett – apáról nem beszélünk. Soha de soha de soha! Mert anya sír, ha apáról beszélünk. És én úgy gyűlölöm apát, de úgy, de úgy, de úgy – majd lendült is tovább – túl sokat gondolkodom. De tényleg. Mondjuk Alexandre-ról, róla nagyon sokat – majd ismét felnevetett – de erről sem szabad beszélni – majd hirtelen egészen szomorúvá vált – pedig nagyon sok minden van, amiről kell beszélnem. Vele. Valakivel. Vele.
- Például?
- Hmmm... nem tudom – nevetett fel ismét Raphael – Alexandre-ról talán kéne beszélnem. Veronique azt mondja az érzéseimről kéne beszélnem, a haragomról. De nem tudom – lóbálta kezeit a levegőben – nem tudok beszélni. Gyerekként sokszor, ha valami bajom volt elképzeltem, hogy valami gyönyörű helyen vagyok. Egy hatalmas rét a hegyek között. Virágokkal. A családommal. De leszoktam róla – fordult az oldalára, amitől réz színű tincsei arcába hullottak. Alexandre egészen óvatosan fésülte arrébb a hajszálakat de Raphael hirtelen elkapta és belecsókolt a kezébe. Majd egyszerűen csak a szája előtt tartotta. A meleg levegő csiklandozta Alexandre tenyerét, de nem volt szíve elhúzni. A spanyol szinte a valóság megmaradt darabjaként kapaszkodott belé. Olyan menthetetlennek tűnt, mint egy boldogságtól megfosztott gyerek, akit bezártak egy üres, sötét szobába.
- Miért szoktál le róla? – faggatta Alexandre halkan.
- Fájt szembesülni utána a valósággal – majd ismét belecsókolt a másik tenyerébe – az én tenyerem érdes. A tied puha – állapította meg mintha csak ez lenne a világ legérdekesebb ténye – Alexandre szép házban él én nem tudom. Volt egy ágyam.
- Most is van.
- De az, nem az – ingatta fejét bosszúsan Raphael mintha bosszantaná, hogy nem érti – volt egy ágyam. És én szerettem azt. De aztán a földön alszom. Azt is szeretem. De az ágyam is. Érted?
- Igen – hazudta Alexandre. Nem értette ugyan teljesen a zagyvaságokat, de tudta, hogy valahonnan mélyen Raphael elzárt gondolataiból bugyognak fel.
- Nem értem. Adoncia azt mondja, szörnyeteg akarok lenni. Te hittél az ágyad alatt lakó szörnyekben?
- Mikor kisebb voltam igen. Csak lámpa mellett tudtam elaludni.
- Ez édes – vigyorgott Raphael – veled kapcsolatban minden olyan édes. Utálom az édes dolgokat, de ha rólad van szó, rendben van. Veled az édes is teljesen rendben van. De én nem vagyok teljesen rendben a dolgokkal. Annyira imádom a gyönyörű dolgokat. Gyönyörű a művészet, az anyám, Alexandre. De minden, ami szép kissé törékeny is. Nem vagyok fellelőség teljes ember. Anya szerint nem tudok vigyázni a dolgaimra. Azt a szép keresztet is elhagytam. Alexandre-t is eltöröm. Veronique szerint érzéketlen vagyok. De engem csak nem érdekel más magamon kívül. Nem szeretem, mikor elvárják tőlem, hogy érezzek.
- Ez rendben van. Az érzéseink néha kimerülnek.
- De ha ott van ő... ő, akkor én nagyon sok mindent érzek. Bosszúságot és haragot és örömöt és féltékenységet. Annyi, de annyi féltékenységet. Ez így nincs rendben. Néha csak be akarom, őt zárni egy szobába ahova csak nekem van kulcsom, hogy csak én lássam. Mondtam már, hogy ő nagyon szép?
- Veronique? – értetlenkedett Alexandre. Ennyire szerelmes lenne a lányba? Soha nem gondolta volna, hogy Raphael ennyire szenvedne egy viszonzatlan szerelemtől.
- Ki akar itt most Veronique-ról beszélni? Ő most szenved. Eliot mást szeret, de ő Eliotot szereti, de ő mást szeret. Ez egy tragédia. De Veronique erős. Szóval nem aggódom. Csak ne akarna folyton az érzéseimről beszélni. Meg Alexandre-ról – majd fájdalmasan eltakarta szemeit – nem akarok, róla beszélni. Ha róla beszélek, mindig félek, hogy mások is meglátják benne, amit én. De azt csak én akarom látni. Vajon táncolna csak nekem, ha megkérem?
- Persze hogy táncolnék.
- Oh, Alexandre mikor futottál be? – fordult felé zavarodottan Raphael mintha csak most eszmélt volna fel egy hosszú álomból - Tudod kicsit sokat ittam. Felhívnád Veronique-t? Ő mindig tudja a megoldást – mosolygott majd visszahajtotta fejét és lehunyta szemeit. Alig pár pillanat kellet hozzá, hogy elaludjon. Alexandre jó ideig csak a csendet hallgatta elmerengve Raphael szavain. Egyszerűen nem tudta hova tenni a fiú viselkedését. Egyáltalán miért itta magát csatak részegre? A spanyol szavai kavarogtak a fejében. Család, érzelmek, beszéd. Egyik se tűnt úgy mintha nehezére esne a fiúnak. Ha megkérdezhette volna Veronique-ot hogy miket jelentenek a másik szavai. Vagy Adonciát. Mégis leginkább Raphael édesanyjával akart beszélni. Azzal a nővel, akit ugyan nem ismert, nem hallhatott róla sokat mégis valami olyasmi lehetett Raphael életében, ami minden titok nyitja volt, de maga is egy titok. Alexandre eljátszott a gondolattal milyen lehet a fiú anyja. Talán magas volt? Olyan magas, mint Raphael? Vagy egészen apró és a spanyol valaki mástól örökölte az égimeszelő alkatot? A fejében megjelent egy kedveskedő kép. Raphael egészen kicsi gyerekként Madrid utcáin, amik fantáziája hiányában úgy nézett ki, mint Marseille utcái, és a fiú fogja, az édesanyja kezét mennek haza. Honnan? Az anyjánál kosár van és Raphael jófiúként szintén cipel egy szatyrot. A boltból jönnek. És nagyon boldogok. Raphael nincs egyedül. Nem magányos és tud beszélni. Az édesanyja pedig mosolyog és nem sír. Nincs semmi, ami beárnyékolja az életüket, boldogok. Alexandre nem volt vallásos bár volt első áldozó mégis szinte soha nem imádkozott. Most mégis fohászkodott, hogy a kép a fejében egyszer valóság volt. Hogy a most oly nyugodtan alvó Raphael valójában egy rendkívül boldog gyerek volt. Bár erre semmi sem utalt.