Festékfoltok

31. fejezet

Alexandre csak ült az ágya szélén és az apró könyvet nézte mintha attól félne, menten rátámad. Lassan egy hete kapta meg Veronique-tól a kulcsot, de azóta, még nem mert belenézni. Az apró kulcs a könyv mellet hevert az asztalon biztos távolságra tőle. Mikor karácsonykor megkapta a könyvet szinte égett a keze, hogy szétszedje a zárat és belenézzen. Most a legkevésbé se akart arra gondolni mi lehet benne. Mik derülhetnek ki Raphaeltől? Mármint kiderülhet bármi olyan, amitől megutálhatja? Nem hitte, hogy létezik olyan dolog a világon, amitől másképp nézne rá ezután. De ez mind nem gátolta meg abban, hogy elképzelje a lehető legrosszabb dolgokat. Mi van, ha a könyvben ott szerepel, hogy megcsalta? Hogy valójában pótléka volt egy régi gyerekkori szerelmének, mint a filmekben? Az, hogy kiderül a srác egy darabolós gyilkos még a legjobb forgatókönyvként szerepelt a fejében. Tényleg akarja ő ezt tudni? Még szép. Mi van, ha Veronique írt a fiú anyjáról? És az apjáról? Mi van, ha megtud valamit a kollégiumról? Raphaelnek annyi olyan témája volt, amiről nem volt hajlandó beszélni vele, és Alexandre pedig nem merte erőltetni. De most a kíváncsiság eluralkodott rajta. Csak azt olvassa el, ami érdekli, de nem fáj neki. Amikhez nincs köze. Semmit a szégyen falról, a szerelmekről, párkapcsolatokról. Csakis a múltról, amiben ő még nem szerepelt. Igen így megvédheti magát. Csak el kell hitetnie magával, hogy egy egyszerű könyvet, olvas nem pedig Raphael memoárját. Még egy ideig csak ücsörgött magát biztatva, hogy most már tényleg álljon fel és olvassa el. Aztán megelégelte a nyápicságát és felkapta a könyvet és a kulcsot majd elterült az ágyán. Egy ideig vacakolt a parányi kulccsal és a lakattal, mert félt eltöri őket. Aztán szépen letette őket egymás mellé az éjjeliszekrényére és felült, hogy hátát az ágy támlájának vethesse. Még nem nyitotta ki a könyvet. Először végig húzta a könyv gerincén az ujját, ahol Veronique és talán Adoncia összefűzte a lapokat. Majd végig rajzolta ujjbegyével a borítón lévő nevetségesen morcos rajzfilmfigura Raphaelt ahogy egy cserépben ül. Mikor kibontotta az ajándékot karácsonykor Raphael először nevetett rajta majd kissé aggódva megkérdezte tényleg ennyire ráncolja-e a homlokát. Alexandre furcsállta miért nem sértődött meg a fiú. Azért mégis csak a titkai voltak beleírva. De Raphaelt a legkevésbé se izgatta a könyvecske talán már nem is emlékezett a létezésére. Jobb ötlet híján kinyitotta az első oldalon. Veronique éles, de könnyen olvasható kézírása volt a lapon alatta Adoncia meglepően szabályos gyöngybetűivel. „Boldog Karácsonyt Alexandre!" Írta mindkettő. Adoncia még egy integető pálcikaembert is firkantott neki. Alexandre halványan elmosolyodott majd lapozott még egyet. Ezen az oldalon már csak Veronique szálkás betűi álltak: „Minden, ami a könyvben fel van tűntetve Raphael szájából hangzott el, aki engedélyezte a könyv megjelenését. Bizonyos tényeket tovább gondoltunk (én és Adoncia) de ezt fel is fogjuk tüntetni az adott részeken." Majd kicsivel alatta: „Köszönet az információkért a következő embereknek: Eliot Charriére, Xavier és Macerio Cannavaro illetve azon emberek, akik továbbra is szeretnének az árnyékban maradni (itt megjegyzem, hogy néhányuk nem maradt... bocsi srácok – az író mgj)." Alexandre-nak nem kellet sokat törnie a fejét, hogy tudja a volt szeretők azok, akik nem szeretnék, ha fel lennének tűntetve. Vajon tudták mire és kinek készül a könyv? El se tudta képzelni, ahogy Veronique egyesével levadássza őket és kifaggatja, mit tudnak Raphaelről. Ez biztos nem történt meg. Vagy legalábbis remélte, hogy nem. Talán ő is tudott olyan dolgokat, amiket mások nem? Titkokat, amelyeket csak ketten tudtak, amiket Raphael bizalmasan egyes egyedül vele osztott meg? Talán csak egy ilyet tudott.

Délután volt, de a Napot borús felhők takarták. Épp csak lezuhanyoztak. Alexandre a hasán feküdt köntösbe bújva. Karjait összefonta maga előtt és arra tette állát. Pont rálátott az ágynak háttal vetetten ülő Raphael rajzára. A fiú egy szál törölközőben még víztől csöpögő hajjal ült a földön. Őt rajzolta, mint mostanában minden reggel. A hátát, ahogy ívesen görbül, mint a macskáé. Puha grafitja halkan sistergett a papíron. Alexandre bódultan követte a ceruza szédítő mozgását. El se tudta képzelni mi olyan izgalmas egy hátívben. Mindenkinek van.
- Miért van az, hogy csak rólam rajzolsz mindig? Szinte soha senkit sem rajzolsz le rajtam és a szégyenfal szereplőin kívül. Mit szólnál, egy önarcképhez mondjuk? Azokat szeretik a festők, nem? – kérdezte, ahogy könyökére támaszkodva feljebb tornázta magát.
- Minek akarnám magamat megörökíteni? Arra ott a tükör. A fényképezőgép. Minek akarnék embereket rajzolni? Nem mérhetem fel őket – válaszolta egy pillanatra se szakítva meg a rajzolást.
- De engem folyton lerajzolsz...
- Te más vagy. Nem ember.
- Te is tudod, hogy ez nem így van – sóhajtott Alexandre. Utálta mikor így beszélt Raphael. Mintha nem róla beszélne igazából. A spanyol hirtelen abbahagyta a rajzolást és válla fölött a fiúra meredt.
- Egy nap talán megszűnünk létezni. Nem lesz többé Raphael Navarro vagy Alexandre Chateaubriande. De azt, hogy megfeledkezzenek rólad, nem engedhetem. Ha soha semmi mást nem hagyhatok magam után csak rajzokat. Akkor az szóljon mind rólad. Általad lássanak engem is – majd elmosolyodott – másképp talán nem is láthatnak. Általad vagyok az, aki.
- Túl szépeket gondolsz rólam és túl keveset magadról. Tudod te is hogy nem vagyok olyan, mint a reneszánsz festők gyönyörű múzsái. Csak egy fiú vagyok. Még csak nem is a szépek közül. Csak te látsz gyönyörűnek.
- A lényeg lát gyönyörűnek. Az én múzsám vagy. Nem kell, hogy más szépnek lásson. Én se tartozóm a jóképű srácok közé, sőt meglehetősen goromba képem van. De azt hiszem, te nem undorodsz tőlem.
- Soha nem tenném! – kelt ki magából Alexandre – nincs semmi baj az arcoddal! Szeretem a mosolyod! A szemed! Minden teljesen rendben van veled. Nagyon szeretem, ahogy kinézel! – kelt azonnal a védelmére. Raphael felnevetett majd felkönyökölt az ágyra és megcsókolta a fiút.
- Látod. A lényeg lát gyönyörűnek. Csak én láthatlak téged szépnek, igazán szépnek, és csak te láthatsz engem viszont. Ez természetes. Szerelmesek vagyunk. Ha portrét készítek hatalmas a felelősség. Másolni azt, amit látok? Az nem művészet. Az imitálás. De hogy lehet valakinek megfogni egy arcban a személyiséget? Hogy lehet egy szemöldök ívben visszaadni a tulajdonosa valóját? Téged ismerlek hétmilliárd ember között a legjobban. Nem azért mert egész életünkben együtt voltunk vagy, mert annyit beszéltünk magunkról. Hisz egyik se igaz. De szeretlek. Az irántad való szeretettem engedi, meg hogy lássalak. Téged le tudlak rajzolni. A hátad íve, a mosolyod vonala, az árnyék a combodon mind egy történet rólad. Ha kétszáz év múlva megnézik, a képeket megismernek téged. Az arcod százezer vonalát. Általad megismerik azt, mit szerettem benned. Nem véletlen, hogy a művészek legnagyobb alkotásai gyakran a szerelmükről készülnek – magyarázta mélyen a kék szemekbe nézve. Alexandre-t már csak egy dolog érdekelte.
- És az önarcképek? Miért nem alkotod meg magad?
- Ahhoz szeretnem kéne azt, aki vagyok.