Festékfoltok

13.fejezet

Alexandre kábultan bámulta ágyán fekve a plafont miközben egy zacskó mirelit borsót nyomott még mindig duzzadt arcához. Vasárnap délután volt és nem volt semmi dolga. Végre a szülei sem voltak otthon, mert valami jótékonysági partira mentek. Ezért végre nem ugrálták őt körbe aggodalmukkal. Mikor pénteken szétvert arccal és még sírástól vörös szemekkel beállított a nappaliba majdnem szívrohamot kaptak. Az apját alig tudták visszafogni, hogy ne induljon el azonnal megverni Jacopoékat. Végül Alexandre rengeteg ígérgetés és könyörgés után lebeszélte őket a feljelentésről. Ha engedi, hogy a szülei oldjanak meg mindent helyette azzal csak igazat ad Jacoponak. A sztoriból jótékonyan azt is kihagyta, hogy Raphael alaposan ellátta a fiúk baját helyette arra finomította, hogy kimentette onnan. Persze most a spanyolra akart a legkevésbé gondolni. Végre Raphael folytonos hívásai is megszakadtak. Egyszer se merte felvenni a telefont.
Kopogtak mire Alexandre meg se moccanva kiszólt, hogy szabad. Az ajtóban ott állt a család komornyikja Bapisten és Nadine. Bapisten igazi családi relikvia volt, még a nagyapja fogadta be mikor alig tizennyolc évesen elszökött a katonaságtól. Később is a családdal maradt, mint komornyik és mind Alexandre-ra, mind az apjára ő vigyázott gyerekként. Mára már megidősödött a bajszos alacsony és vékony alak, de továbbra is tisztelet parancsolónak tetszett mindig rendezett öltönyében. Ráadásul ragaszkodott az etiketthez és a formaságokhoz.
- Úrfi megérkezett Rameau kisasszony – jelentette be Bapisten majd egy meghajlás kíséretében távozott.
- Komolyan Alex mi volt ilyen fontos? Clauval vásároltunk karácsonyra! – morogta Nadine rá se nézve a fiúra, ahogy letette a táskáját a fiú íróasztalára.
- Bocsi Nadine – ült fel Alexandre. Tudta, hogy milyen ritkán lehet együtt a lány a nővérével mióta Claudia elment egy amerikai egyetemre tanulni. Sosem zargatná a lányt ilyenkor, ha nem lenne éppen teljességgel kétségbeesve. Így bármennyire is volt kellemetlen számára és hiába érezte férfiatlanak muszáj volt valakinek elmondania vagy beleőrül.
- Jézusom mi történt az arcoddal?! – termett azonnal a fiú mellett Nadine. Két kezébe fogta Alexandre arcát, de a fiú gyorsan kihátrált az érintésből. Túl ismerős volt neki a helyzet. Nadine nem tette szóvá a mozdulatot mintha tudta volna, nem neki szólt.
- Azok az idióták voltak igaz? – mordult fel Nadine. Utálta Jacopoékat. Alexandre csak szégyenteljesen bólintott.
- Nem tudtam magam megvédeni - vallotta be miközben letette a szétázott mirelit zacskót a szekrényére.
- Még szép hogy nem! Túl erőben voltak! – fakadt ki Nadine. Szíve szerint most azonnal megverte volna azokat a szemeteket.
- Mindegy... - legyintett Alexandre majd ismét elfeküdt az ágyon – Raphael elintézte őket – nehezére esett kimondani a másik nevét, ami nem kerülte el Nadine figyelmét. A lány is félig elfeküdt az ágyon. Hátát párnákkal polcolta fel, míg lábait kinyújtotta. Végül pedig Alexandre fejét az ölébe hajtotta. Hosszú ujjai óvatosan túrtak bele a tinta fekete tincsekbe. Vörösre körmei remekül mutattak benne, gondolta szórakozottan. Gyerekkorukban is órákat elücsörögtek így. Alexandre, ha szomorú volt, ha félt vagy ha csak biztonságot keresett mindig Nadine mellet találta meg. A lány volt az ő kősziklája, aki tökéletesen átlátott rajta.
- Mi az igazi baj? – kérdezte Nadine miközben egy rakoncátlan tincset igazított a fiú füle mögé – gondolom nem a sebeidet akartad megmutatni nekem. Mi történt? – majd egy pillanatra elgondolkodott – Raphael? – Alexandre összerezzent.
- Nadine mit tudsz az álmokról? – kérdezte a fiú miközben takaróján lévő csíkos mintával játszadoztak ujjai.
- Hmm – töprengett el a lány – a pszichológusok szerint az agyunk a napközbeni eseményeket dolgozza fel, illetve gyakran visszatérnek benne olyan dolgok, amik nagyon foglalkoztatnak bennünket – majd összehúzta szemeit – mit álmodtál?
- Semmit – hazudta Alexandre – csak gondolkodtam.
- Aha – felelte Nadine akit egyáltalán nem győzött meg – akkor máshogy kérdezem. Mi történt közted és Raphael között?
- Megmentett – nyögte ki végül Alexandre – pénteken ő küldte padlóra Lukaékat. Aztán – egy pillanatra elhallgatott – aztán haza hozott.
- Értem... és csak haza hozott mi? Nem mondott vagy tett semmit, igaz? – kérdezte bizalmatlanul Nadine ahogy a fiú haját elsöpörte annak arcából, hogy jobban lássa.
- Hát... sírtam egy kicsit – vörösödött el Alexandre.
- És ő csak állt ott és bámult rád vagy mi? – kezdett türelmetlenkedni a lány.
- Nem, megölelt.
- Ilyet azért bárki csinál, aki előtt épp sír a barátja.
- Aztán bocsánatot kért.
- Miért? Azért meg megölelt? – értetlenkedett Nadine aki majd belehalt a kíváncsiságba – felállt neki vagy mi? – kérdezte félig viccelődve, mire Alexandre megint összerezzent és még vörösebb színt vett fel – neked állt fel? – hitetlenkedett Nadine. Alexandre annyira volt szexuálisan túlfűtött, mint egy antarktiszi székláb. Sőt még prűd is volt. Ha valaha is egy arab csodavilági hárembe került volna az összes Victoria Secret modellel összezárva, akkor is inkább állólámpának álcázta volna magát a fiú.
- Dehogy is, fúj, miket gondolsz te rólam!? – ütötte meg egy párnával a lányt felháborodottan Alexandre.
- Akkor mondd már el összefüggő mondatokkal mi a franc történt és mi köze ezekhez az álmoknak?! – kiabált rá mérgesen Nadine.
- Jól van, na!- ült fel morcosan Alexandre – tegnap haza hozott, sírtam, ő megölelt, köszönetet mondtam, aztán elkezdte össze-vissza csókolni az arcom és egyfolytában bocsánatot kért tőlem – hadarta, majd kezeibe temette arcát – ma pedig volt egy álmom róla – hullott vissza a lány ölébe a feje miközben jobb karjával eltakarta szemét.
- Milyen álmod? – hajolt előre Nadine teljes értetlenséggel.
- Szerinted? – nézett jelentőségteljesen Alexandre a lányra karját elemelve szeme elől.
- Jaaa – értette meg végül Nadine és visszahanyatlott a párnára – szóval volt egy „olyan" álmod – majd töprengett egy kicsit – egy nedves álmod – majd vállon veregette vigyorogva - gratulálok, lassan férfivá érsz Alex – nevetett fel mire ismét kapott egy párnát az arcába.
- De ez olyan gusztustalan! Raphael egy fiú! És én is az vagyok! Mármint tudom, hogy ő mindkét csapatban játszik, de azért mégis undorítónak érzem magam, hogy segített én meg ilyen förtelmes vagyok – fakadt ki a fiú.
- Dehogy vagy förtelmes – simogatta meg a fejét Nadine – néha mindenkinek vannak ilyen álmai. Mármint, egyszer azt álmodtam Madame Quinault meztelenül jött be órára, aztán mégse vagyok leszbi vagy ilyesmi – von vállat.
- De akkor is olyan... olyan zavarba ejtő. Soha nem fogok tudni a szemébe nézni anélkül, hogy ne érezném úgy, hogy elárultam – mondta Alexandre.
- Ha engem kérdezel Raphaelnek vagy egy tucat olyan álma lehetett, amiben te vagy benne aztán mégis túlteszi magát rajta – majd hirtelen elvigyorodott – amúgy meséld már el miről álmodtál! – nevetett fel. Alexandre nem szólt semmit. El sem tudta volna képzelni, hogy kiejti azokat a szavakat. Reggel óta számtalan kép sejlett fel benne az álomból. Raphael hátán a tetoválás. A gyerekes rosszcsont mosolya, ahogy fölé hajol. A hosszú ujjak tele bőrkeményedésekkel, ahogy szinte karistolják a bőrét. A festék, a benzin, és a szegfű hipnotizáló illata, ami az egész álmot belengte. Túl bensőséges volt, túl intim, hogy puszta szavakkal írja le.
- De uncsi vagy – duzzogott Nadine mikor rájött a fiú nem fogja megosztani vele az álmot. Halványan égett benne a féltékenység. Eddig ezen a világon nem volt rajta kívül senki más, akiben a fiú igazán megbízott volna. Minden kis titkos összesúgásuk, jelszavuk, és emlékük erősebbé tette köztük a köteléket. Ha egy történetben lettek volna biztos ő lett volna a lovag, a herceg hű fegyverhordozója. Mindenét odaadta volna érte. De azt is tudta egyszer eljön ez a pillanat. Mikor jön valaki, aki elrabolja tőle Alexandre-t és neki engednie kell. Mert eléggé szereti ahhoz is, hogy elengedje. De nem gondolta volna, hogy egy fiú lesz az.
Nem gondolta volna, hogy Raphael lesz az.
Az a kissé nyers, magabiztos és talán sötét alak, akitől a szülei, ha tudnák, milyen ember féltenék Alexandre-t. Nadine is féltette. A szeme előtt cseperedett fel. Vele. Még élt benne a kép a kisfiúról, aki annyira szégyenlős volt, hogy a játszótéren úgy csinált mintha olvasna. Egy láthatatlan könyvet mikor még olvasni se tudott. Először még csak trófeaként tekintett rá. Alexandre olyan volt, mint egy játék baba. Túl kék szemekkel, túl fehér bőrrel, túl fekete hajjal, minden túl, túl, túl, volt rajta. Nem is kedvelték sokan. Halkan beszélt mindig sírt és sokszor a saját lábában is orra esett. Kivéve mikor táncolt. Ha Alexandre valaha táncra perdült, akkor mindenki őt nézte csodálva, imádva. Vajon tudja majd ezeket értékelni Raphael?
Hamarosan szembe kell néznie azzal, hogy nem ő lesz az első. Örökre ott marad ugyan, de megfosztják a díszes páncéltól és az érdemrendektől. Hamarosan lesznek majd titkok, amiket Alexandre megőriz magának, mert ezek majd Raphaelről szólnak. Tessék itt volt az első. De ez nem fog változtatni a tényen, hogy megvédi a fiút.
Ha Raphael összetöri a szívét, ő összetöri a csontjait.
- Bocsáss meg – mosolygott rá szégyenlősen a fiú.
- Áh, hagyd csak – simogatta meg az arcán lévő hegeket, amiktől neki kellet volna megvédenie – de mond, csak Alex mi van, ha meleg vagy?
- Remetének állok, és soha többé nem láttok – vágta rá Alexandre mire kapott egyet a homlokára – au! Sérült vagyok!
- Ilyet még viccből se mondj – torkolta le Nadine – szerintem aranyosak lennétek együtt.
- Nem értem miért hiszi azt mindenki, hogy az akarok lenni – fintorgott Alexandre – amúgy se lenne belőle semmi, ha szerelmes lennék Raphaelbe. Ő nem akar rendes kapcsolatot, és ő csak a felnőttes, szép embereket szereti – idézte fel a szégyen fal szomorú látványát maga előtt. Vajon bővült az óta? Még rágondolni is rossz volt.
- És te mi vagy? Kerti slag? – mosolygott rá Nadine majd nyomott egy puszit a fiú homlokára ahol az előbb megütötte – ha szerelmes vagy belé és nem viszonozza, akkor huzatosabb a feje, mint első ránézésre lehet hinni – mondta mire Alexandre megkönnyebbülten nevetett fel. Hiába Nadine tökéletesen megértette őt.