Festékfoltok

23. fejezet

Alexandre összetörten ücsörgött Raphael viseltes kanapéján megpróbálván kizárni a külvilágot. Raphael a szobájában volt. Telefonált. A szobából artikulátlan üvöltések és őrjöngő spanyol szóáradat hallatszott. Még csak azt se tudta mi történt. Minden remek volt aztán jött a hívás, ami kiűzte mellőle Raphaelt az ágyból. De mikor a spanyol felvette a telefont elszabadult a pokol. Először kedélyesen beszélt a fiú spanyolul, aztán aggódalmas kérdéseket tett fel majd történt valami és dühöngő őrülté változott. Alexandre ekkor inkább kiment a nappaliba, hogy megtudja mi történt de Raphael abban a pillanatban berontott a szobába és magára zárta. Annyit még ő is össze tudott rakni, hogy a családjával beszélt minden bizonnyal az édesanyjával. Talán az apjáról?
Alexandre szörnyen érezte magát. Tudni akarta mi történt, de másrészt betolakodónak érezte hirtelen magát a jól megszokott lakásban. Olyan volt, mint mikor egy nem túl jól ismert osztálytárshoz megy át az ember és az pont akkor veszik össze az édesanyjával. Kínos és kényelmetlen szituáció volt. Raphael a barátja. De még így se tud sokat a családjáról. Mikor hazajött, vagyis visszajött Franciaországba, emlékeztette magát a fiú, hogy ez nem Raphael otthona, akkor nagyon jó kedvű volt. Alexandre, ahogy próbálta elterelni a figyelmét elkezdte tanulmányozni a festményeket, ahogy mindig tette, ha nem tudta mit tegyen Raphaelnél. Volt pár Dalí másolat jó pár város és tájkép elvétve portrék. Az állványon, amit ő vett a fiúnak egy város részlete készült. Apró ház volt, ami még csak le se volt meszelve rendesen. Furcsán kopottas szürkés színe, és lapos tetején száradó ruhák voltak kiteregetve. A lelakott ház előtt terebélyes fa állt, aminek egyik erősen meghajlott ágáról gumiabroncs hinta lengett. Bár a környezet még festés előtt állt a színekből Alexandre ki tudta következtetni, hogy naplemente van a festményen. A szegényes ház előtt még egy kis pad is volt, ami valahogy otthonossá varázsolta a képet.
Otthon.
Talán épp Raphael otthonát elemezné? A fiú említette, hogy nem származik gazdag családból, de Alexandre életében először érzékelte mekkora különbség van kettőjük élete között. Szégyellte magát, ahogy visszagondolt mennyire nevetségesnek találta Raphael aggodalmát, amikor először találkozott a szüleivel. Most már megértette. Tényleg két külön világban éltek eddig.
Aztán elvágták a kiabálást. Olyan hirtelen, ahogy szétszakadt a csend a telefoncsöngéssel most úgy köszöntött be a csönd, mint egy rossz ómen. Alexandre óvatosan megkereste a konyhában a szoba pótkulcsát majd nesztelenül kinyitotta és bekukucskált. Raphael az ágy szélén ült telefonja a lábánál feküdt, de legalább nem törte el. A fiú arcát tenyerébe temetve ült a szobában és Alexandre hirtelen nem is egy alig tizennyolc éves fiút, hanem egy öregembert látott. Valahogy homályosan felsejlett benne az a gondolat, ami akkor vetődött fel benne mikor először rázott kezet a fiúval. Az a termetes kéz, ami olyan, mint egy bányászé a legszebb dolgokat volt képes alkotni. De egy kezet nem tehet így tönkre csak a művészet. Egy gyerek nem lehet ennyire megtört felnőtt ilyen fiatalon. Félve merészkedett közelebb de Raphael nem mutatta jelét, hogy érzékelné a jelenlétét. Megint elbújt a gondolatai közé, mint mikor részeg volt. Nem érzékelte maga körül a teret, csak volt benne. Csak létezett. Alexandre óvatosan letérdelt Raphael elé és minden erőszakot nélkülözve finoman elhúzta a festő kezeit az arca elől. Raphael pár pillanatig csak bámulta Alexandre-t, aki ijedten érzékelte a fiú úgy nézett rá, mint egy idegenre. De a pillanatnyi zavar hamar megszűnt és a fekete szemekbe visszatért a csöndes szeretet, amit iránta érzett, de ott volt bennük a szomorúság és a reményvesztettség. Alexandre nem merte megkérdezni mi történt. Raphael pár pillanatig csak nézte őt majd reszketegen felsóhajtott.
- Lopott - mondta végül halkan, de hangjában a csalódottság, a szégyen és a kudarc érződött – az öcsém lopott. Ellopott két laptopot egy elektronikai szaküzletből. A rendőrség elkapta, de mivel kiskorú anyámat vették elő. Pénzbírság. Amennyiben nem fizetünk, a határidőn belül elveszthetjük a házat illetve anyámat börtönbe is zárhatják, mint gyám, az öcséimet pedig állami gondozásba adják. Ha ott lettem volna. Erre nekem kellet volna figyelnem. Én vagyok a rangidős férfi a családban, de kudarcot vallottam. Soha nem mossuk le ezt a szégyent – rázta lemondóan a fejét Raphael. Úgy látszott mentem megszakad a gondok alatt. Alexandre aggodva szorította meg a másik kezét mire a spanyol szinte fohászkodva kapaszkodott belé. Talán valóban nem volt teljesen tudatában hogy Alexandre térdel előtte.
- De-de ha kifizetitek a bírságot minden rendben lesz, nem? – vetette fel Alexandre kétségbeesetten. Raphael úgy nézett rá mintha azt ajánlotta volna, hogy adja el valamelyik testvérét, hogy ki tudja fizetni az összeget. Hirtelen fájdalmas harag suhant át az arcán.
- Alexandre – lehelte vészjóslóan mire a szólított megremegett – a bírság majdnem ezer euró – rázta a fejét Raphael hitetlenkedve – anyám feketén dolgozik, még a minimálbért is alig keresi meg. Én küldök haza valamennyit a munkából, de nekem is fent kell tartanom a lakást. Nincs elég időnk se pénzünk kifizetni, de ha kiderül, hogy az öcsém lopott anyámat kirúghatják, sőt biztos vagyok benne, hogy Gabrielt ezek után sehova se veszik fel továbbtanulni, ha egyáltalán befejezheti a sulit és nem kerül javítóintézetbe. Vége. Nincs jövője – mondta egyre nagyobb dühvel a fiú. Alexandre ismét elszégyellte magát, ahogy visszagondolt a házra. Még szép hogy nincs pénzük rá.
- És ha részletben fizetitek ki? – reménykedett.
- A bírság a legkisebb baj. Rengeteg adósságunk maradt az apám után. Rossz embereknek tartozunk. Ráadásul élnünk is kell. A számlák, a kicsik tanítása, az étel, mind rengeteg pénzbe kerül. Megvetettek leszünk a szomszédok szemében. Kudarcot vallottam. Sose szabadott volna elhagynom Madridot. Önző voltam – suttogta falfehéren.
- Nincs valaki, aki segítene rajtatok? Egy családtag? – Alexandre még, véletlenül se mert az apjára utalni.
- Ők soha nem segítenének – nevetet fel keserűen Raphael – anyámat kitagadta a sajátja, mert házasságon kívüli fattyút nemzett – bökött a mellkasára méla undorral – apám állami gyerek volt, sose volt senkije. Van itt Marseille-ben egy unokatestvérem. Carmen Agustini, annyira utálja a családot, mint mi. Ő anyám nővérének a lánya. Híres zongorista talán hallottál róla. Mikor megszorultam anyagilag anyám hozzá irányított, hogy kérjek kölcsön. Az orromra csapta az ajtót – mesélte fakó közönnyel kezeit nézve, amik még mindig Alexandre-ét szorongatták – ezen a világon egyedül vagyok – mondta végül.
- Akkor adok én pénzt! – mondta azonnal Alexandre – nem a szüleimét. A sajátom, amit félretettem. Mindet megkapod! Kérlek – könyörgött – megoldjuk. Jó? Együtt. Segítek- Raphael hitetlenkedve nézett rá majd szomorúan elmosolyodott és magához húzta a fiút. Alexandre gyomrában a félelem még így se hagyott alább. Raphael úgy kapaszkodott belé, mint az utolsó cérnaszálba, ami a földön tartja.
- Nem, soha nem lennék képes pénzt koldulni. Megoldom. Nem lesz baj – simogatta meg Alexandre fejét, de hangjában nyoma se volt a szokott magabiztosságnak – egy kicsit többet dolgozok, és kevesebbet járok iskolába, meg lesz. Túlóra. Nem folyamodok semmi illegálishoz – mondta inkább csak saját magának.
- Raphael komolyan azt gondolod, hogy egy autószerelői állásból képes leszel eltartani két háztartást? – mondta Alexandre, akit csak még inkább megrémített Raphael szavai. A világ szétesni látszott. Mi lesz most?
- Csak félig legális, fele annyira vagyok bejelentve, mint amennyit ledolgozok, mert diák vagyok még. De rendben lesz. Majd elkérek pár műszakot Xaviertől.
- És Adoncia? Ő nem tud segíteni?
- Alexandre jól figyelj – zárta két markába a másik arcát Raphael mélyen a kék szemekbe nézve – ami most történt az titok. A te és az én tikom. Sem Veronique, sem Eliot, sem Adoncia nem tudhatja meg. Még Nadine se! Megígéred?
- Nem akarok ilyen közös titkot.
- Megígéred?
- Megígérem.