Festékfoltok

3. fejezet

A másnap reggel túl korán érkezett el Alexandre számára. Épp csak abbahagyta a gyakorlást éjfélkor, hogy leülhessen tanulni, ami még két órát vett el az estéjéből. A szülei már rég aludtak mikor szinte bezuhant az ágyba, hogy pár óra alvás után az ébresztőórája panaszos berregésére ébredjen. A tanórái lassan teltek a matek dolgozata ugyan hibátlan lett, de megszenvedett érte és fejben már tervezte is, hogy este azzal kezdi majd a tanulást.
Nadine egész nap a partneréről Veronique-ról fecseget, aki egy hatalmas festményt akar róla készíteni, de még nem tudják pontosan hogyan.
-... oh és megmutatta pár művét annyira tehetséges! Nagyon szerencsés vagyok vele, remélem, ő csinálja majd a jövő évi előadásunk plakátját - nevetgélt a lány, ahogy lassan haladtak a folyosón a menza felé.
- Miért csinálná ő? - kapta fel fejét Alexandre, aki eddig nem igen figyelt a lányra.
- Nem figyeltél tegnap? - lepődött meg a lány, mert ez nem volt jellemző a mindig komoly fiúra - Monsieur Le Petit említette, hogy a projektben való segítség miatt jövőre a nyertes egy kisebb pénzösszeg mellet jövőre elkészítheti a plakátot. Vagyis a plakátot a legtöbb szavazatot kapó projektmunkás kapja. Ezért lelkesek annyira. Meg persze az első három illetve a külön díjazottak pénznyereménye miatt is. Bár nem nagy összegek. A plakát a lényeg a St. Vitus Intézmény egyik legnagyobb rendezvénye a tavaszi előadásunk, így aki a plakátot készíti, nagy löketet kap a karrierjében - magyarázta Nadine - egyébként láttam Raphael munkáit is. Fantasztikusak, komolyan mindenki szerint ő az egyik legnagyobb esélyes a nyereményre. Már ha komolyan veszi - majd a lány hirtelen megállt - emlegetett szamarak, itt jönnek! - erre már a fiú is megdermedt. Valóban a lassan mozgó tömegben felbukkant az égimeszelő spanyol srác oldalán Veronique-kal. Raphael farmert és valami fura absztrakt pólót viselt bőrdzsekivel. Most is teljesen festékes volt még az arcán is itt-ott kék és vörös csíkok látszódtak. Veronique mellette maxi ruhát viselt, amin a szavanna állatai mentek körbe, rajta is néhol festék nyomok látszódtak. Szája vérvörösre volt festve, amit finom mosolyra húzott, amikor meglátta őket. Mint két modell valami alter divatmagazinban, gondolta némi irigységgel a fiú. Alexandre lopva végig tekintett magán. Kötött kissé bő szürke pulcsi, ami alól kilátszott a fekete trikója pántja, fehér farmer tornacipő... nem valami egyedi. Persze nem mintha az akarna lenni.
- Hello srácok - köszöntötte őket Veronique majd puszit nyomott Nadine arcára mintha ezer éve barátnők lennének - Raphael mondani akar valamit - vágta hátba barátját, aki eddig csak állt zsebre vágott kézzel.
- Aha. Bocsi Alex - felelte a maga féloldalas mosolyával, amiről szinte lerítt nem igazán veszi komolyan a fiút.
- Vigaszdíjul pedig meghív minket egy ebédre, nem igaz? - nevetett fel Veronique.
- Tessék? Az oké hogy őket, de téged minek? - röhögött fel Raphael is - annyit eszel, mint egy egész kiéheztetett falu!
- Mert otthon hagytam a pénztárcám és te olyan jó fej vagy, hogy veszel nekem enni - nyújtotta rá nyelvét a lány.
- Ja, akkor rendben van - lendült rajta túl a fiú - na, van kedvetek velünk enni? - pillant a két táncos felé.
- Persze! - vágta rá azonnal Nadine - hol együnk a mi menzánkon vagy a tieteken? - kérdezte.
- Szerintem maradjunk semleges területen, mi mindig az intézményes közös menzán eszünk. Legalábbis mióta a miénket felújították és hányinger keltően zöld színre festették - vont vállat a fekete hajú lány. Végül valóban a St. Vitus Intézmény kantinján találták magukat. Raphaelék az egyik terem közepén lévő asztalhoz vezették őket ahol már ültek. Ott volt a szőke fiú tegnapról egy másik fekete hajú színes ruhás srác is, és egy hamvas szőke lány. Alexandre meglepődve vette észre ismeri a lányt és a színes ruhás fiút.
- Alexandre! Nahát, csak nem te is benne vagy ebben a művész projektben? - vette észre a szőke lány is. Agathe Renoir a tánc tagozat étoil-ja, a nagy csillag volt. Minden nagy szerepet ő vitt és minden tanárja a legnagyobb jövőt szánta neki. A lány magas volt és királyi tartású, szív alakú arcán helyes pisze orr és cicás zöld szemek virítottak. Maga volt a fegyelmezett mestermunka minden porcikájában táncra született. Alexandre nem egyszer volt partnere kisebb előadásokon és csak hálás lehetett, ha a lány szárnyai alá vette. Érezte, ahogy a mellette álló Nadine megborzongott az egyenesen istenítette a príma balerina láttán.
- Áh és itt van az édes kis barátnőd is Nadja - mosolygott a gyomorgörcsös vörösre Agathe.
- Nadine - suttogta önkívületben Nadine számára így is túl nagy boldogság volt, hogy emlékszik rá az idősebbik. Alexandre ezt már csak fél füllel hallgatta szeme átvándorolt az Agathe mellet ülő fiúra, aki összefűzte az ujjait a lányéval az asztalon. Őt is jól ismerte. Théo Beauvoir volt az a művészetis, aki azon maroknyi diák közé tartozott, akit mind a három tagozat ismert. Ő felelt a legtöbb jelmezért mind a táncosoknak, mind a színészeknek és az ő darabjai mindig ott voltak az akadémia divat bemutatóin. Nem egy fellépő ruháját tervezte és varrta meg neki is, és párszor beszélgetett is vele. Kedves kissé különc srác volt, aki halálosan szerelmes volt Agathe-ba és jó ideje jártak már. Mikor összejöttek Alexandre magán is meglepődve vette észre mennyire zaklatott lett, ezt később betudta annak kicsit beleszerelmesedett Agathe-ba, aki annyira tehetséges volt. Théonak kellemes barna bőre volt, ami a régi spanyol ősöktől eredhetett szemei szürke árnyalata élesen elütött bőrétől és fekete félig lenyírt hajától. Most barátságosan mosolygott rájuk, ahogy helyet foglaltak az asztalnál. Raphaelék bemutatták az idegen fiút, akit Eliot Charriére-nek hívtak és egészen tűrhetőnek tűnt.
Alexandre fellélegzett magában hogy nem teljesen idegen emberek közé került. Egész végig e miatt aggódott, mert nehezen ismerkedett, és nem rajongott a túl nagy társaságokért.
- Na jó, ki mit kér? - csapta össze tenyerét Raphael és várakozóan a mellette ülő Alexandre-ra pillantott.
- Egy csirkés szendvicset, egy kólát, oh és olyan málnás sütit! - csicseregte Veronique miközben horgolt táskájából előkapta telefonját, aminek, képernyőjének segítségével megigazította matt vörös rúzsát. Ezen fellendülve Eliot, de még Agathe és Théo és leadta rendelését.
- Hékás rólatok nem volt szó! - ellenkezett Raphael - mit gondoltok a bőröm alatt is pénz van?
- Ne add az ártatlant, tegnap kaptál fizetést - legyintett a szőke - inkább ránk költsd, mint cigire. Baráti szívesség- mosolygott angyalian a fiú.
- Igen ti már csak ilyen édesek vagytok ugye Elliot? - húzta gúnyos mosolyra száját Raphael - na, jó, de most utoljára! És ti? - pillantott a két balettos felé - gondolom a pihe súlyotok ellenére valamit azért szoktatok enni. Legalábbis Agathe-t határozottan láttam már benyomni egy egész pizzát - sandított a szőke szintén törékeny alkatú lányra. Alexandre és Nadine szinte elképedt. Nem gondolták volna, hogy az őstehetség étoile közönséges pizzával tömi magát, inkább kaviáron és pezsgőn tengődő úri hölgynek vélték.
- Már megint képzelődsz és összekevered az álmaidat a valósággal Raphael - köszörülte meg torkát zavarában Agathe aki akár csak Madame Quinault nehezen vesztette el hidegvérét.
- Persze, három sajtos, húsimádó pizza, szilveszterkor, amit az elázott balerina a kanapémon fogyaszt, miközben cigizik, mint a gyárkémény. Ritka jó képzelőerőm van - vigyorgott fesztelen Raphael miközben a többiek halkan kuncogtak a felelevenített emléken. Nadine és Alexandre csak hüledezve egymásra pillantott. Nem volt újdonság nekik hogy kimaradnak a pletykákból, de ez még így is túl hihetetlennek tűnt a fegyelmezett Agathe-t elnézve.
- Inkább elevenítsük fel a te szilveszteredet Raphael? Én nem egy ladikon ébredtem a kikötőben - mosolyodott el hűvösen Agathe mire Raphael védekezőn maga elé emelte kezeit.
- Te nyertél! - nevette el magát a fiú mire a többiek is sőt még Agathe is csatlakozott - na, most már elég időt kaptatok, hogy kitaláljátok, mit akartok enni - pillantott jó kedvűen a két hallgatag táncosra.
- Gyümölcssaláta? - merészkedett elő bátortalanul kérésével Alexandre, Nadine pedig azonnal ugyanazt kérte.
- Nem ájultok el pörgés közben, ha csak ennyit esztek? Kérhettek ám rendes kaját is - pillantott le rájuk a spanyol.
- A táncosoknak nagyon fontos a súlyunk. Míg ti művészek növeszthetitek a feneketeket nekünk pár plusz kiló is kihat a mozdulatainkra - felelte kissé arrogánsan Agathe aki maga is csirke salátát kért.
- Ha nektek ez tényleg jó, akkor hozom - vont vállat a fiú, majd ismét felöltötte rosszcsont mosolyát - lehet, bekapcsolják a légkondit, hozok valami nehezéket, amit rátok rakhatunk, el ne vigyen titeket a szél - majd gonosz kis kacaj kíséretében eltávozott. Az ebéd jóval kellemesebbre sikeredett, mint ahogy azt Alexandre várta. Lassan mindenki befejezte az evést, de még ott ücsörögtek semmiségeken beszélgetve. Ha nem is oldódott fel teljesen a társaságban párszor ő is közbe szólt Nadine pedig szinte már az első mondat után teljesen belelendült a fecsegésbe.
- Mit szólnál, ha átjönnél, hogy megbeszéljük a projektet? - fordult felé minden körítés nélkül Raphael. Alexandre hirtelen azt se tudta mit mondjon. Nem gyakran ment vendégségbe vele egykorúakhoz és szinte semmit sem tudott Raphaelről főleg nem azt, hogy hol és milyen helyen lakik. Rögtön a szülei figyelmeztető mondatai harsantak fel a fejében, amik óvva intették, hogy bárki idegenhez csak úgy elmenjen. Ráadásul Raphael simán lehetett szervkereskedő vagy emberrabló. Sosem lehet tudni. Alexandre alig észrevehetően megrázta a fejét. Ezek még hozzá képest is túl paranoiás ötletek voltak.
- Remélem, van nálad síp - mondta Agathe majd Alexandre értetlen tekintetére finoman elmosolyodott - amiket a kisiskolásoknak szoktak adni mikor elkezdenek egyedül iskolába menni, hogy fújják meg, ha idegenek invitálják el valahova.
- Áh, hülyeség lenne szerintem, Raphael szomszédjai már azon se lepődnének meg, ha sikítások vagy akár egy láma éneke hallatszódna át, esetleg egy hirtelen rendezett fesztivál hangzavara - vont vállat Théo - náluk ez már normális.
- Ne ijesszétek már el tőlem! - morogta rosszallóan Raphael - így is épp csak kibékültünk, ha darabolós gyilkosnak néz, az életben nem engedi, hogy lerajzoljam.
- Nem kell ahhoz segítség, elijeszted te magadtól is - szólt közbe Elliot is - ha meglátja milyen fejjel szoktál első órára bejönni hazáig rohan - röhögött fel.
- Rendben, átmegyek hozzád - szólalt meg végre Alexandre, aki inkább csak a többiek cukkolása miatt egyezett bele - de legyen otthon legalább egy szomszédod - tette hozzá, de csak félig viccelve.
- Szuper, a süket öreg néni úgyis mindig otthon van - vigyorgott Raphael - az óráid után érted megyek.
- De nekünk ma több óránk van - figyelmeztette Veronique mire Raphael csak legyintett - Raphael Navarro! Nem lóghatsz el több mint két órát! - mondta a lány szinte a fiú gondolataiban olvasva.
- Oh, elintézem én ezt Madame Voisine-nal! - vetette be lehengerlő mosolyát a fiú, amitől még a Titanic híres jégsziklájában is forró érzelmeket válthatott volna ki. Alexandre tudta, hogy Madame Voisine egy frissen végzett új szobrász tanárnő. Egy csinos fél spanyol nő volt hatalmas fülbevalókkal. Alexandre-ban hirtelen kettős érzetett váltott ki a nő. Utálta és mégis sajnálta. Úgy tűnik a tanárnőről is akt fog készülni.