Festékfoltok

19. fejezet

Raphael számára a reggel túl korán jött el. Ahányszor csak többet ivott a kelleténél hajnalok hajnalán kelt. Ilyenkor mindig arra gondolt lehet, jóval kevesebbet késne el, ha minden este jól berúgna. Aztán jött a reggeli szomjúság és rossz közérzet, ami helyrerakta a gondolatait. Most is, ahogy feküdt az ágyában érezte, hogy zsong a feje a szája pedig cserepesre száradt. Mégis boldog volt. Először nem is értette miért majd, ahogy tudatosabbá kezdett válni érzékelte, hogy fekszik mellette valaki, aki ráfeküdt a karjára ezzel teljesen elzsibbasztva a végtagot. Az illető mocorgott egy kicsit mire a feje pont Raphael nyakának hajlatába esett. A meleg levegő iszonyatosan csiklandozta a fiút, de fogságba esett karja miatt aligha tudott arrébb húzódni. Felháborodottan pillantott le az illetőre. Mégis ki a francot hozott ő haza?! Majd döbbenten látta, hogy egy túlismerős fekete hajú fiú szuszogott a nyakába. Alexandre Chateaubriande. Az ő ágyában. Meztelenül. Lassan Raphael elméje felidézte a tegnap esti emlékeket. Szóval kivételesen nem csak álmodott. Még egyszer lepillantott Alexandre-ra mintha csak félne, a másik hirtelen eltűnik mellőle. De nem határozottan ott feküdt a karjaiban. Egészen bájosan festett így aludva. A fekete szempillák néha megremegtek, az általa sebesre csókolt száj pedig finoman szétnyílt. Még szuszogott is. Raphael pár pillanatig csak elégedetten vigyorgott a plafonra majd körbenézett a szobán. A ruháik szétdobálva hevertek a földön, de egyébként egész rendezett maradt a hálószoba. Tekintetve végül megakadt a földön heverő szétszaggatott vásznon. Majd el is felejtette a portrét, aminek kudarca mély letargiába sodorta még tegnap. Hogy pont ezt a portrét nem tudta elkészíteni a lehető legnagyobb csapásként érte. De most végre visszaköltözött az ujjaiba a megszokott lázas bizsergés, ami alkotásra ingerelte. Muszáj volt ecsetet ragadnia. A világ helyre zökkent ismét és az alkotás iránti vágy annyira hajtotta, hogy még ha nehéz szívvel is, de otthagyta Alexandre-t aludni. Óvatosan kiszedte a fiú alól jobb karját majd egy pillanatig csak fölé hajolva próbálta emlékezetébe vésni a másik gyermeki gondtalanságú alvó arcát. Végül nyomott egy finom csókot a fiú homlokára vigyázva ne hogy felébredjen. A combja ahol tegnap Veronique olyan kegyetlenül megrúgta iszonyatosan sajgott. Oda se kellet néznie, hogy tudja, egy méretes kékes-lila folt sötétedik ott.
Gyorsan felkapott egy alsónadrágot és egy pólót a szekrényéből majd indult is kifelé. Arról viszont teljesen elfeledkezett, hogy tegnap este az olajos üveget egyszerűen csak a földre dobta, ami ugyan nem tört el, de méretes tócsát hagyott a padlón, amibe sikeresen belegázolt. Szinte azonnal fenékre is esett. Két kézzel kellet befognia a száját nehogy egy hangot is kiadjon. Dobogó szívvel pillantott az alvó felé, de Alexandre csak szuszogott tovább hasra fordulva. Raphael egy kis ideig csak ült a földön hál' istennek nem a tócsába esett majd miután az ijedtségtől nem kalapált a szíve tovább indult. Ott hagyva az olajt csak legyintett, hogy majd feltakarítja. Kint a nappaliban gyorsan kivett a hűtőből egy ásványvizes palackot és kiitta majdnem a felét. Ezzel letudta a szomjúságát. Csak ekkor látta meg a kanapéra dobva Alexandre kabátját, a dohányzó asztalon a még tegnap este Veronique által elkobzott telefonját és egy kis papír fecnit rajta Nadine és Veronique üzenetével. Gyorsan átolvasta és elvigyorodott.
Ez után fogta az ablak alá dobott festőállványát és a szoba közepén be is rendezkedett. A festő állványa lába rég eltörött ezért ki kellet támasztania egy halom könyvvel. Előszedte a terpentint majd az olajfestékeit, palettát, ecseteket és keverő papírokat majd a konyhaszekrény tupperes edényeiben keverte ki színeit, hogy legalább felhasználhassa őket valamire. Egy pillanatig csak bámulta az állványra rakott vásznat majd belefogott.

Alexandre erős fejfájásra ébredt. Először csak azt fogta fel, hogy nem a saját ágyában fekszik. Majd amint megérezte az olajszagot minden bevillant neki. Vörös arcát belefúrta a párnába és megpróbálta leküzdeni a feltörő emlékképeket meg a másnapossággal járó hányingert.
Megtette. Lefeküdt valakivel, vagyis nem is valakivel egyenesen Raphael Navarroval, aki egy fiú. Mégse bánta meg. A testén még mindig érezte a furcsa kellemes bizsergést.
Ahogy oldalra pillantott hiányolta a másik jelenlétét. Homályosan emlékezett rá hogy a másik homlokon csókolta. Talán elugrott cigiért. Ami viszont most kitöltötte az agyának legnagyobb részét az a fürdés volt. Le kellet zuhanyoznia. Így hát pucéran hangosan csattogó meztelen talpakkal birtokba vette a másik fürdőszobáját. Ugyan Raphaelt közel sem lehetett rendszeretőnek mondani mégis a fürdőszoba már majdnem tisztának volt mondható, ha nem vette figyelembe a rengeteg festék nyomot. Szinte mindenhol meg található volt, sőt néhol egész kézlenyomatok voltak, és Raphael bár sose mondta el mi okból a tükörre rajzolt egy mosolygós fejet. Az ember kicsit többet várna a St. Vitus által zseninek állított művészétől. Alexandre csak rávigyorgott most a tükörre mázolt fejre majd belépett a kádba és megnyitotta a meleg vizet.
A zuhany eléggé felébresztette ahhoz, hogy felmérje a testén keletkezett „károkat". Raphael tegnap este mindent elkövetett, hogy el ne felejthesse ezt az estét. A testén alig volt olyan négyzetcentiméter ahol nem volt egy harapás egy kiszívás vagy karmolás nyoma. Ráadásul fájtak is rendesen, ahogy a forró víz végig szaladt rajtuk. Végül egy sóhaj kíséretével ellopta Raphael fekete fürdőköntösét, aminek emblémája arról árulkodott, hogy egy bizonyos Bianca Hotel is kevesebb lett egy köntössel még régebben. Még mindig fájt a feje és kellemetlenül mozgolódtak a falak is. Épp mikor Alexandre kilépett volna a vizes lába megcsúszott és a másnaposságának hála a reakcióideje is eléggé lelassult ahhoz, hogy ideje se legyen megkapaszkodni valamiben. Hangos csattanással és a fenekébe nyilalló fájdalommal még egy kiáltás is kiszaladt belőle. Raphael pár másodpercnyi késéssel bukkant föl a fürdőszoba ajtajában. A látvány, amit a földön fetrengő wc-be kapaszkodó Alexandre nyújtott egyszerűen túl nevetséges volt, hogy ne röhögje ki a másikat.
- Kösz szépen – fújtatott sértődötten a földön ülő fiú.
- Bocs – fogta vissza nevetését Raphael miközben megpróbálta arrébb söpörni kezével egy szemébe logó hajtincset, amitől egy széles vörös festékcsík lett az arcán. Valójában az egész fiú tocsogott a festékben mintha saját magát használta volna ecsetnek.
- Valójában amint meghallottam, hogy zuhanyozol rohantam, hogy csatlakozzak hozzád, de úgy látszik elkéstem – biggyesztette le ajkát csalódottan a spanyol.
- Legalább tíz percig zuhanyoztam mégis honnan rohantál? A Marsról? – ráncolta szemöldökét Alexandre.
- Ja, nem, elestem a kint felejtett olaj tócsán. Kétszer aztán mérges lettem és feltakarítottam – vakarta meg fejét Raphael majd leült a fürdőszoba csempézett padlójára.
- Jézusom az olaj! – takarta el szégyenteljesen vörösödő arcát Alexandre.
- Annyira kreatív vagyok – vigyorgott elégedetten Raphael – amúgy milyen életed első részeg reggele?
- Komolyan? Azok után, amiket tegnap csináltam először pont ezt kérdezed meg? – pillantott hitetlenkedve a másikra a fekete hajú – amúgy olyan mintha egy fakopáncs költözött volna az agyam szomszédságába, szomjas vagyok, és néha mozognak a dolgok. Túlélhető.
- Ugye nem fogsz hányni? – fintorgott Raphael.
- Nem hiszem.
- Akkor –Raphael előrehajolt ezzel átszelve a köztük lévő kicsiny távolságot és megcsókolta Alexandre-t. A fiú lelkesen csókolt vissza fél karjával átkarolva a spanyol nyakát. Mikor szétváltak egy ideig csak bámulták egymást majd Raphael visszaült az ajtóba Alexandre legnagyobb bánatára.
- Most mi lesz? – nyújtotta ki lábait Alexandre miközben a lábujjain lévő ragtapaszokat nézegette, amik lassan elkezdtek lejönni a víztől.
- Hát – hajtotta fejét hátra az ajtófélfának döntve Raphael – szerintem a tegnapi szavaink elég őszinték voltak – sandított a kipirult arcú fiúra.
- Még soha nem csináltam ilyet senkivel.
- Most aztán megleptél.
- Ne gúnyolódj.
- Nem tettem. Théora céloztam. Őt szeretted nem?
- Hmm – döntötte oldalra fejét elgondolkodva Alexandre- talán egy kicsit. Nagyon kedves volt velem mindig. De eddig úgy kezeltem a dolgot, hogy biztos Agathe-ba vagyok szerelmes nem belé.
- De most már egyikükbe se – Raphael hangjában magabiztosság csengett mire Alexandre lehunyta szemeit és elmosolyodott.
- Szóval most járunk? Te vagy a pasim én meg a tiéd?
- Ja – mondja Raphael majd elvigyorodik – ezek szerint most már lefesthetlek kompromittáló pózokban?
- Ne is álmodozz róla. Az hogy szeretlek, nem jelenti azt, hogy úgy élünk majd, mint a nyulak.
- És ha nem mutatom meg senkinek sem? – kérdezte a spanyol. Valójában, ha engedné is, hogy meztelenül lefesse, akkor se mutogatná senkinek.
- Most mit festesz? – terelte inkább a témát Alexandre.
- Anyám ajándékát – állt fel majd segítő kezet nyújtott a fekete hajúnak – megnézed?
- Persze – fogadta el a segítséget, de amint felállt ismét belenyilallt a fájdalom pár sebébe mire elfintorodott – nem fogtad magad vissza tegnap – mondta, ahogy a másik kézen fogva vezetni kezdte a nappali felé.
- Még szép hogy nem – helyeselt bólogatva leplezetlen jókedvvel Raphael – annyi jelet hagytam rajtad amennyit nem szégyelltem. Vedd úgy, hogy szignóztalak, mint egy festményt. Amúgy meg te is ezt tetted, nézd csak – azzal feljebb húzta pólója ujját így láthatóvá vált a lapockájának egy része. Most a szép fekete ibériai sast itt-ott hosszú karmolások fedték. Mintha vérzett volna maga a madár is.
- Jézusom! – sápadt el ijedten Alexandre – annyira sajnálom! Tönkre tettem a tetoválásod! – söpört végig rajta a bűntudat.
- Nyugi már – nevetett fel Raphael – simán begyógyul és nyoma se marad, sőt még tetszik is úgyis csak én látom. Te az öltözőben viszont rosszabb helyzetben leszel már.
- Kösz szépen, és hogy magyarázom én ezt el az embereknek? – majd hirtelen lesápadt – hogy magyarázom én ezt el anyunak és apunak?!
- Hát majd felvezeted, hogy találtál magadnak egy helyes jó humorú fantasztikus srácot és most együtt vagytok – majd amikor kiértek a nappaliba elengedte a másik kezét és az állványhoz ment, hogy megfordítsa. Alexandre már épp válaszolt volna, amikor szembe találta magát a festménnyel. A festményen egy nő szerepelt vörös selyemruhában, ami szabadon hagyta vállait. A háttér királykék színű volt rajta aranyszínű növény mintha csak egy drága tapéta előtt festette volna le az asszonyt. A képen ülő hölgynek fekete göndör haja volt, ami selymesen omlott kerek apró vállaira. Arca szintén kerekded volt, amin bájos hatalmas barna szemek csillogtak. Apró szája vörösen húzódott félmosolyra. Kellemes mediterrán bőre Raphaelére emlékeztette a nyakában logó aranykereszt pedig szikrázott. Az bár még közel sem volt kész az egész festmény mégis inkább hatott ablaknak, mint képnek. Alexandre szinte várta mikor mozdul meg a nő.
- Raphael... ez fantasztikus! – kapkodott levegő után Alexandre.
- Gondolod? – kérdezte szórakozottan a fiú majd ő is jobban szemügyre vette a képet mintha most látná először. Alexandre nem tudta nem észrevenni a spanyol szeretett teljes pillantását a nőre.
- Ő az anyukád? - kérdezte majd leült a puha bőrfotelre.
- Bizony, Maria Eloisa Navarro – úgy mondta ki anyja nevét mintha pusztán szavakkal megidézhetné az asszonyt – végül azt hiszem sikerült – mosolygott hálásan Alexandre-ra mintha köze lenne a végeredményhez – oh, és ha a szüleid miatt aggódsz ott egy levél Nadine-tól – bökött a dohányzó asztal felé majd felemelte az ecsetét és tovább finomított a képen. Alexandre csak most vette észre az alig egy karnyújtásnyira lévő kabátját, amit tegnap a szórakozó helyen hagyott. A kis asztalon pedig valóban ott volt egy levél. Kezébe vette és olvasni kezdte.