Festékfoltok

34. fejezet

Végre visszaérkeztek Marseille-be. A hosszú út Madridtól egészen idáig mind Maceriot, mind Raphaelt kimerítette, hiába vezettek felváltva a több mint tíz órányi autózás mind kettőjükre hatással volt.
Most Macerio ült a volánnál így a fiú nyugodtan elmerülhetett a gondolataiban. Ahogy lassan egyre ismerősebbé vált a terep úgy uralkodott el rajta az aggodalom. Késésben voltak.
A kiállítás megnyitóját már biztos lekésték, jó, ha az előadásra odaérnek. Pedig oda kell! Ráadásul még el kellet mennie valamiért.
- Macerio – szólalt meg ezzel megtörve a fáradt csendet – kitennél a lakásomnál? – kérte.
- Sietnünk kell – pillantott a műszerfalon világító kis órára – Novia megöl, ha nem szállítalak le – mondta a férfi apró kék szemeivel Raphaelre pillantva. Raphael egy ideig csak nézte a kicsi, pocakos alakot. Féltékeny volt Xavierre. A mélabús srácnak olyan családja volt, ami neki soha nem adatott meg. Adoncia sokban hasonlított az édesanyjára, de Maceriot össze se lehetett hasonlítani az apjával. Macerio igaz apa volt. Segített a fiának a tanulmányaiban, meghallgatta a szörnyű verseit, csitította a melankolikus monológjait. Az övé? Erre nem tudott felelni.
Valójában a legtöbb emlékét eltemette a férfiról.
Angelo Navarro pont olyan volt, mint legidősebb fia. Nem volt sok kép róla, de Raphael édesanyja féltve őrzött egyet, amin a férfi alig húsz évesen tartja karjaiban az újszülött Raphaelt. Olyan volt mintha egyenesen Raphael lett volna a képen. Ugyanaz a magas, vállas alak, ami mégis vékony, hatalmas kezekkel. Rézszínű haj, fekete szemek. Raphael utálta ezt a hasonlóságot. Ezt a förtelmes azonosságot azzal a személlyel. Minden testvére az édesanyjuk fekete haját és gesztenyeszínű szemét örökölte, kivéve őt. Mint valami mocskos kívülálló, aki minden családi képbe befurakszik.
De ezek mind csak külsőségek voltak. Hogy milyen ember volt?
Erre Raphael szinte nem is tudott válaszolni, mint annyi minden másra se az apjával kapcsolatban. Milyen lett volna? Inkább milyen nem volt. Nem sokat mosolygott, ezt fel tudta idézni. Csak azon a képen van egy fél mosoly a szája sarkában, illetve néha az anyja kapott pár futó szájrándulást.
Nem volt beszédes. Minden együtt töltött emlékében csak a kényelmetlen hallgatás maradt meg. Mintha Raphaelt okolná. Minden szemvillanás, minden odavetett szó azt harsogta: Mit keresel itt? Mi vagy te? Minek vagy? Miért nem tűnsz már el végre? Újra és újra a kelletlen szavak a kellemetlen csendek mind-mind azt mondták neki, hiba vagy.
Még csak haragudni se tudott az apjára. Ő azt támogatta vetessék el Raphaelt. Ő nem kért alig húsz évesen egy kölyköt a nyakába. És ezek után is e dúló, utálkozó érzések között ott volt még a féltékenység is. Az apja a Művész volt. Igazi tehetség. Gyerekként csak azért ragadott ceruzát, hogy legyen végre egy közös pontjuk a külsöjükön kívül. Ha így elfogadná... de nem érhetett fel hozzá. Nem azért mert fiatal volt, hanem mert talán mégse hasonlított hozzá eléggé. Régen titokban majd megfulladt a zokogástól ezektől a gondolatokról, ma már inkább áldásként tekintett arra, hogy tényleg csak a külsöjük hasonlított. De akkor folytatta, hátha megtörheti a jeget, lebonthatja a falat maguk között.
Aztán elhagyta őket.
Utálhatná ezért?
Nem.
Ha nem születik meg, az apja híres művész lehetett volna, de ő a puszta létezésével széttörte minden álmát. Az irigység keserű érzésével fordult Macerio felé.
- Haza kell mennem. El kell intéznem valamit – mondta lassan.
- Az a lakás végül is, már nem a tiéd – jegyezte meg óvatosan Macerio.
- De nem is költöztek még be – mondta Raphael – tudom, hogy nem – hisz megkérte Veronique-ot, hogy kergessen el mindenkit – tegyél ki, vagy kiugrom! – engedte meg magának a gyerekes fenyegetődzést. Macerio még néhány másodpercig hezitált majd megforgatta a kormányt és rákanyarodott az útra, ami a kikötő felé vezetett.

A vörös téglaépület előtt állva egyetlen pillanatra, de úgy tűnt mintha soha el se hagyta volna a várost. A tenger illata, a szeles idő és a sötétség, amit alig törtek meg az utcai lámpák. Egy másik otthon. Fellépdelt a bejárathoz vezető lépcsőn. Tíz lépcsőfok. Közben kezével kihalászta kulcsait. Ez nem a saját hatalmas kulcscsomója volt, hanem amit Veronique küldött neki egy héttel ezelőtt postán. Alexandre kulcsai, amit a fiú a lakásán hagyott mikor elvitte a festményét. Nem kérdezte meg hogyan fogadta a fiú az ajándékát. Valamelyik Veronique által hagyott üzenetben úgyis biztos elmesélte, máskülönben a lány maga írta volna meg neki. Valójában csak Adonciáék Veronique és Eliot tudta, hogy visszajött az országba. Olyan érzés volt mintha csak a tékozló fiú tért volna vissza. Bement a lépcsőházba, ahol a szokott sötétség fogadta. Sietnie kell. Elkezdett rohanni mintha csak most jött volna, rá minden pillanat számít. Az elátkozott lépcsőfokon sikeresen megcsúszott és beverte a térdét. Felszisszent, de ment is tovább. Csak felugrik a lakásába és már megy is tovább, tervezte magában. A harmadik emeletre érve felsejlett a megszokott rozoga kék ajtaja a cigarettás halott növényhad között. A kulcs nehézkesen fordult a zárban, majd teljes erejével nekirontott vállal az ajtónak. Annak zsanérjai pedig sikítva adták meg magukat. A világ egyik rejtélye volt, hogy ez az ajtó, hogy nem szakadt még ki a helyéből. A lakás poros levegője kaparta Raphael torkát. Őrült módjára vágtatott végig a lakáson, de sehol semmi. Egy pillanatra megdermedt a lakás közepén. A szobát betöltötte lihegésének hangja. Elkáromkodta magát spanyolul, majd jobb ötlet híján átrohant a szomszédjához Madame Fleurhöz. Ököllel verte az ajtót, míg eszeveszett ritmussal dobolt a lábával. Madame Fleur molett alakja tűnt fel az ajtóban, pizsamában és fürdőköpenyben. Láthatólag a nőt nem kissé sokkolta Raphael látványa.
- Monsieur Navarro! Ön itt? Hát nem úgy volt, hogy hazaköltözik? – kérdezte a nő köszönés nélkül - én meg már azt hittem téves mikor...
- Szóval átvette a küldeményemet? – csapott le rá Raphael. A nő még mindig sokkosan bólintott.
- I-igen pár napja jött egy hatalmas csokor virág. A futár fiú megszeppent és nem merte a lakásában hagyni a virágot ezért átvettem tőle – magyarázta a nő.
- Ez csodálatos – szorította magához Raphael hirtelen a nőt – köszönöm Madame. Hol van? El kell vinnem azonnal!
- Oh, hát Monsieur Navarro a virágok már elhervadtak. Már több mint egy hete megérkeztek! Hogy is maradhattak volna életben? Pedig gyönyörűek voltak – felelte zavartan a nő majd a fiú hirtelen elsápadására megveregette a vállát – no, ne búsuljon úgy. Van a hűtőben még egy kis csirke farhát, jöjjön és egyen. És milyen karikásak a szemei! Hadd főzzek magának egy kávét, hogy felélénküljön! Feketén, ahogy szereti – de Raphael csak a fejét rázta.
- Lehetetlenség. Biztos elnézték a kiszállítás időpontját. Most mit csináljak? Madame van még valahol nyitva virágüzlet? – kérdezte.
- Este nyolckor? Sehol. De hova rohan úgy fiam? – próbálta beterelni a spanyolt a nő, de az csak állt mintha odaszögelték volna.
- Van bármilyen virága Madame?
- Nem. Még nem volt alkalmam venni. De most már tényleg Monsieur Navarro olyan sápadt, mint egy szellem! Eszik ön rendesen? - tette csípőre kezét Madame Fleur fejét rázva. Raphael idegesen forgatta körbe fejét mintha a megoldás ott lehetne a folyosón. Valóban ott is volt. Hirtelen a fekete szemekben fény gyulladt. Hát, ha nem is a leggyönyörűbb csokor jobb a semminél. Ha egy kicsit kicsinosítja...
- Mennem kell Madame! De ha egy kis ételt hagy a lakásomban holnap visszaviszem a tányért. Hálásan köszönök mindent! – azzal odarohant az ajtajához és felkapott egy cserepet, amiben nem is volt más csak cigaretta csikk majd rohant is tovább. Madame Fleur elgondolkodott nem csak hallucinálta-e a történteket majd vállat vonva elindult a konyhája felé, hogy átvihessen valami ételt az őrült szomszédjának.

Raphaelnek minden nyugalmát össze kellet szednie, hogy ne, ordítson rá a buszsofőrre. Hogy tudd valaki ilyen lassan vezetni, forrongott magában. Az ölében lévő cserépre meredt, amiből rendezetlenül álltak ki a csikkek. Ezzel meg mit kezdjen? A körülötte lévő emberek furcsán bámulták a zilált fiút, aki magában spanyolul motyogott. Raphael elkeseredetten pillantott körbe hátha valami eszébe jut. Tőle alig két üléssel átellenben egy nála valamivel idősebb lány papírokat rendezgetett. Talán valami iskolai dologhoz kellettek neki. Aztán valami megcsillant a kezében. Egy gémkapocs. Raphael éhesen csapott le rá. Nagy lendülettel átült a lány mellé. Az ijedten rezzent össze a hirtelen kapott ülésszomszédtól. Bő pulóvert viselt, orrán szemüveg ült. Barna haja kissé csapzottan ölelte körül arcát. Félénk tekintettel pillantott a mosolygó Raphaelre.
- Szia – köszöntötte kedveskedőn Raphael a lányt. Egy mókusra emlékeztette a pufók orcáival és sötét szemeivel.
- Szia – mondta a lány, de inkább kérdésnek hangzott.
- Lenne hozzád egy nagyon furcsa kérésem – kezdett bele a fiú majd a lány ijedt tekintette láttán sietve hozzá tette – semmi komoly, csak el szeretném kérni a gémkapcsaidat.
- Ezeket? – kérdezte döbbenten a lány majd értetlenül felmutatott párat a markában. A többi egy kis tartóban volt az ölében.
- Igen – bólintott lelkesen Raphael.
- J-jó, de minek? – adta a fiú kezébe az apró fémdarabkákat. Raphael nem zavartatta magát elkezdte őket széthajtogatni majd a csikkekbe szurkálni.
- Mit csinálsz? – kérdezte újra a lány kíváncsian közelebb hajolva – ez egy virág?
- Aha – felelte Raphael miközben egy pillanatra se hagyta abba a munkát – hogy hívnak? – kérdezte zavartalanul.
- Henriette – felelte a lány és minden szorongása elmúlt, csak bámulta a mellette ülő fiú hatalmas kezeit, amik szokatlan ügyességgel formáltak különböző virágokat a csikkekből és a gépkapcsokból. Ez varázslat volt.
- Én Raphael vagyok – biccentett a fiú egy pillanatra a lányra nézve mire Henriette elpirult. Helyes fiú volt. Nem a klasszikusan vett csinos arcú, de a vonásaiban volt valami vonzó. Mint a régi filmek sztárjai. Éles állvonal, határozott szemöldök, kissé vékony szigorú ajkak. Talán kicsivel fiatalabb lehetett, mint ő, de nagyon magas volt. A keze hosszú pókujjai pedig nagyon fürgék. Láthatólag spanyol volt, talán portugál, de nem volt akcentusa. Talán egész életében itt élt.
- Kinek lesz? – tette fel a logikus kérdést Henriette. Senki se vetemedne arra, hogy egy idegen ember gémkapcsait kérje el a buszon, ha nem lenne rá tényleg szüksége.
- A barátomnak – mondta Raphael. Nem „ami"-t mondott hanem „copin"-t*. A lány levetve minden félszegségét hangosan felsóhajtva hátradőlt a székén.
- Hát persze hogy meleg vagy! Már, hogy ne lennél? – azt már csak magában tette hozzá, hogy „ez az én formám". Raphael ezen csak vigyorgott.
- Nos, valójában biszex vagyok. Alexandre előtt volt pár lánnyal dolgom – finomított a fiú. Szóval Alexandre, vonta le a következtetést Henriette, majd előítéletesen hozzá tette, milyen flancos név.
- Szóval Alexandre... - jegyezte meg hangosan is – le akarod szoktatni a dohányzásról? – bökött a gyülekező virágokra.
- Nem – nevetett fel halkan Raphael mintha a lány valami abszurd ötlettel állt volna elő– nem dohányzik. Tudod ő táncos és ma van az előadása és szerettem volna meglepni egy csokor virággal.
- És elfelejtettél neki venni mi? Ez meg az épp utolsó pillanatban eszedbe jutott ötleted?
- Nem. Csak ma jöttem vissza az országba és a virágszállítók elnézték a dátumot. A virágok már elhervadtak. De a többi stimmel.
- Akkor virág nélkül is örülne neked. Biztos hiányoztál neki.
- Ja – túrt bele a hajába zavartan a fiú – nos, mikor elmentem egy ici-picit szakítottunk. Azt se tudja, hogy itt vagyok.
- Oh, szóval ez egyben a „légyszi fogadj vissza, szeretlek" ajándékod?
- Valami olyasmi – vallotta be Raphael – csak kevesebb kétségbeeséssel. Ő egy remek srác, ha nem is fogad vissza legalább megvolt a lehetőségem – vont vállat majd felnézett. A busz hangosbemondója recsegve közölte, hogy a következő állomás a St. Vitus iskola. A virágok épp csak elkészültek. Henriette csak most látta milyen éjfekete szemei vannak Raphaelnek. Majd a spanyol fölállt.
- Na, én megérkeztem – rákacsintott Henriette-re – köszi, hogy meghallgattál és a gémkapcsokat is. Jó fej lány vagy – intett, majd mikor az ajtók kinyíltak leszállt. Milyen fura srác, gondolta Henriette ahogy integetett neki a busz ablakából. Azért szurkolt neki, hogy összejöjjön a flancos nevű pasijával újra.

* a franciában a barátokra az ami(e) szót használják míg a szerelmükre a copin(e) csak hát ez magyarban nehezen jön át :D