Festékfoltok

32. fejezet

Március 22. Eljött a nap, a St. Vitus alapításának ünnepe. Ezen a napon nem volt tanítás, hanem a St. Vitus Intézmény adott színteret különböző programoknak. A C tagozatosok drámákat és koncerteket adtak az A tagozatosok táncelőadásokkal léptek fel, míg a művészetis B-sek rendeztek egy divatbemutatót és természetesen ott voltak a kiállítások is. Alexandre a közelébe se ment az iskolának a mai nap. Általában szívesen nézte meg Nadine-nal mikkel állnak elő a többi osztály, de ma szigorúan csak a saját előadására volt hajlandó bemenni. A legkevésbé se akarta látni a ma nyíló kiállítást, amin hiába szerepeltek a barátai, ő nem. Ennyi önsajnálatot megengedett magának. A szülei, akik ezen a napon dísz vendégekként voltak jelen meghallgatták az unokatestvérének Lottie-nak a szóló előadását, illetve a Beauvoir családdal a divatbemutatót és a Rameau család miatt a kiállítást is. Még több mint egy órája volt beérni az iskolába. Nadine egész nap hívogatta, hogy jöjjön be, majd sorra adta a telefont mindenkinek, hogy rábeszélje. De nem volt hajlandó. Így hát ott fetrengett az ágyán már ugyan indulásra készen, de egy krimit lapozgatva. Persze egy sort sem olvasott belőle, de legalább a látszata megvolt, a teljes nyugalomnak. Madame Quinault nem volt mérges, hogy nem adtak le semmit se projekt munkaként. Persze mit is érdekelné a tánctanárnőt egy festmény, miközben le kell zavarnia egy táncelőadást? De hogy még Monsieur Le Petit se tette szóvá mikor felkereste, hogy megkapta Raphael lemondását, na, azon kicsit elszomorodott. Egy egészen kicsikét, de örült volna, ha leszidják, ha hibáztatják, hogy Raphaelt jobban kellet volna hajtania. De talán soha nem is nézték ki az ők fura párosából, hogy kisül valami. Mélázásából halk feszes kopogás rázta ki. Biztos Bapisten hozott neki valami ennivalót, mert kihagyta az ebédet. De az udvarias komornyik helyett az anyja nyitotta ki az ajtót. Flitteres túlzottan csillogó ruhát viselt magas nyakkal, de ujjak nélkül. Vörösben természetesen. A nő szikrázó mosolyra húzta száját, míg megjátszott rosszallással csípőre tette felékszerezett kezeit.
- Ejnye, hát te még el se készültél? – majd tapsolt párat – gyerünk, pattanj fel, apu még lent járatja a motort!
- Fölösleges volt eljönnötök értem – mondta síri hangon Alexandre meg se mozdulva – bementem volna magamtól is busszal.
- Mi ez a kripta hangulat? Olyan, vagy mint valami gótikus vámpír! Kelj föl és járj! – harsogta kacagva az anyja. Talán már kicsit becsípett, gondolta Alexandre, de végül fölkelt az ágyáról és magára kapott egy egyszerű szürke pulóvert.
- Valami csinosabbat – húzta el a száját az anyja és kérés nélkül felnyitotta a fia gardróbját.
- Tessék ez jobban áll. Kiemeli a szemed – nyomott a kezébe egy kék mintás pulóvert, amit még Théotól kapott egyszer.
- Minek? – kérdezte a fiú, de azért elvette a fölsőt – úgyis szinte azonnal átöltözöm majd.
- De hátha megtetszel egy fiúnak!
- Anya! - vörösödött el Alexandre.
- Jó hát felőlem akár lánynak is megtetszhetsz – legyintett a nő majd még rendezgetett egy kicsit a szekrényben. Hiába volt könnyed a hangja Alexandre tudta még nem teljesen békélt meg azzal, hogy meleg. De mindent megtett, hogy ennek semmi jelét se adja sőt támogassa, amit nagyon is értékelt az édesanyjában.
– Izgulsz? – kérdezte miután becsukta a szerkényt és Alexandre átvette a pulóvert.
- Csak a szokásos lámpaláz a darab előtt – húzta el a száját a fiú – na, megyünk? – indult el kifelé. Az anyja elmosolyodott majd követte.

Már sötét volt kint a hatalmas többemeletes fehér épületet reflektorokkal világították ki, amik különböző alakokat vetítettek fel egymás után. Egy balettozó párt, szobrászt, koponyát tartó alakot majd egy zongoristát, és egy másik táncos alakot, festőt végezetül egy varró embert egy ruha bábuval. Minden képviselte magát, rajta, amiről az iskola szólt. Az emberek szétszórtan álldogáltak a parkos részeken beszélgettek, nevettek vagy épp a hatalmas épület felé igyekeztek. Alexandre gyomra görcsbe feszült, de most nem a darab miatt. Az aulában volt kiállítva a projekt munkák.
- Ah, nem akarok átvágni ennyi emberen, azt hiszem a művészbejárót használom inkább oldalt... az úgyis közelebb van az öltözőkhöz – kereste a kifogásokat Alexandre. A szülei ránéztek majd össze és volt valami fura a tekintetükben, de a fiúk nem tudta hova tenni.
- Nadine is szerepel ezen a kiállításon. Illik megnézned legalább. És a többi barátod is szerepel nem? – mondta az apja enyhe dorgálással. Alexandre lehajtotta a fejét. Végül is nem hal bele. Gratulál majd Veronique-nak és Nadine-nak majd Yvonne-nak és Eliotnak is. Jó képet vág az egészhez. Mennyire lehet nehéz? Úgy érezte magát mintha egyre nehezebb lenne előre lépnie. A kudarc, a vereség, a meg nem vívott harc. Nekik is ott kellene lenniük a kiállításon. De ahogy a kép soha nem készült el, úgy Raphael sincs már sehol. Neki pedig mi maradt? A vereség és a hátrahagyottság a bocsánatkérések az el nem végzett munkáért. Végül csak elérték az intézmény kétszárnyú ajtaját már az üvegen át látta, hogy szinte az aula tetején van valami fantasztikus. Ahogy beléptek Alexandre eltátotta a száját. Az előtte álló magasba emelt mű betolakodott mindenki látóterébe. Uralta a termet. Veronique nem bízta a véletlenre. Ahogy Alexandre hallotta a lány hatalmas veszekedésbe keveredett Monsieur Le Petit-tel, hogy a műve a terem legmagasabb pontjára kerüljön. Természetesen megnyerte a vitát. Bár sehol máshol el se fért volna. Egyáltalán hol volt eddig ez a monstrum, kérdezte magától Alexandre, mert el se tudta képzelni hol fért el Veronique lakásában a mű.
A kép egy méterrel az emberek fölött ért végett és majdnem a plafonig ért. Pedig az aula belmagassága egyezett az intézmény négy emeletének magasságával. A kép egy része festmény volt Nadine tökéletes mása ezerszínű háttérrel, míg a lány bőre a csillagos eget idézte. A festmény ugrás közben ábrázolta, ahogy előre és hátra nyújtott tagokkal az ugrás legmagasabb pontjára ér. De a festmény nem csak vászonból állt.
A képből kibukott majdnem az egész felső teste és előre nyúló végtagjai, míg hátravetett feje már a kép volt. Mintha csak egy vízesés mögül bukkant volna ki alakja. De a szobor részei Veronique megszokott stílusát idézték. A ruhája és annak tülljéből hegyes dárdaszerű kúpok álltak ki, amik papírból és más anyagokból készültek, illetve széles csíkokból, amik még a földön is hosszan elnyúltak. A bőrét konfettikből illeszthette össze Veronique és a világ minden színében ragyogta.
Fantasztikus volt. Most már tudta miért kellet a ruha Théotól. Nadine épp felé indult el Veronique társaságában és a képen látható ruha pontos mása volt rajta. Alexandre-nak oda se kellet néznie, hogy tudja ők nyerték az első helyezést.
Nadine szélesre tárt karokkal szinte a nyakába ugrott a hasába fúrva ruhája veszélyes dárdáit. Veronique arcán diadalittas mosoly volt. Szája újra vérvörösen csillogott még az arcán is kiütköztek a vörös foltok a boldogságtól és izgalomtól.
- Nyertünk Alex! Nyertünk! – sikkantgatta Nadine majd végre eleresztette anakonda szorításából a fiút.
- Gratulálok – mondta őszintén a fiú.
- A címe: Nadine – Rivaldafénybe léphetek. Szerintem művészi lett – újságolta el a lány. Még mielőtt bármit is mondhatott volna erre Alexandre egy ismerős erőteljes hangot hallott meg.
- Tootsy! Csa' hogy eljötté' – integetett neki vadul Adoncia egy szobor mögül előlépve. Kék pántnélküli koktélruhát hordott, ami merészen rövid volt és még több tetoválást engedett meglátatni. Nyomában ott volt a varjú kinézetű Xavier. Adoncia adott a fiúnak egy másik csontropogtató ölelést majd a megszeppent Chateaubriande szülök felé fordult.
- Tootsy mamáho' és Tootsy papáho' van szerencsém? Nagyon örvende' Adoncia Cannavaro vagyo' - rázott velük kezet majd őt felváltotta a szokott világfájdalmas ábrázatú Xavier.
- Tootsy? – pillantott értetlenül fiára Madame Chateaubriande.
- Amolyan becenév – mondta Alexandre majd hozzátette gyorsan – csak Adoncia hív így.
- Cannavaro? Akkor önök minden bizonnyal olaszok – vetette fel Monsieur Chateaubriande.
- A férjuram itáliai én spanyo' Xavy itt született – bökött fiára büszkén a nő.
- A férje – jegyezte meg Veronique.
- A férje' aki mé' nincs itten – bólintott vigyorogva Adoncia – na Tootsy elrabolo' mamá' és papá' ha nem baj – nevetett fel majd elvezette a két szülőt minden közbeszólás nélkül. Xavier engedelmesen követte az édesanyját.
- Csak szerintem viselkedett kissé furcsán? – vetette fel Alexandre.
- Nincs kedved megnézni Eliot művét? Külön díjas lett – intett Veronique ahogy elindult beljebb. Alexandre még egyszer meg akart próbálkozni a kérdésével de Nadine Veronique után rángatta. Valami határozottan nem stimmelt.