Festékfoltok

28. fejezet

Teljes koncentráció.
Elengedhetetlen a tánchoz. Egy félre kapott pillantás egy felmerülő gondolat, és mint a kártyavár minden összeomlik. De Nadine pont ezt szerette benne. Ha táncolt nem voltak gondok. Nem létezett matek dolgozat, még be nem fejezett házimunka, vagy előre látható veszekedések. Csak a zene és a tánc. Ma az egyik legnehezebb részt gyakorolták Alexandre-val. Nem csak a mozdulatok technikája volt megterhelő, de a színészi képességeit is igénybe vette. Mikor Pamina végre újra találkozik Taminoval, a kedvesével, és majd szétveti a boldogság, de szerelmének próbatétele a némaság és Pamina egyre zaklatottabb és szomorúbb lesz, míg azt nem hiszi Tamino végleg elfordult tőle. De végül Tamino inkább elbukik a próbatételen a lányért. Ezt az érzelmi skálát kellet bele vinniük a táncba, ami még mindig fejtörést okozott neki. A technikai részekben vétett hibáikról nem is beszélve.
Alexandre biztos kezei a derekánál megemelték, de Nadine egy negyed ütemmel késett így a következő lábemelés nem sikerült olyan szépre csak, hogy behozhassa a lemaradást. Alexandre rosszul vetette meg a lábát az emelésnél, ami szintén rontott az összképen. Nem látszanak hatalmas hibáknak, de romba dönthetik az egészet. A zene a végére ért ők pedig megálltak.
Nadine szapora lélegzettel fölvette a vizes palackokat a tükör mellől és az egyiket Alexandre-nak dobta, aki el is kapta. Nadine nagyokat nyelt a vízből majd pólója bő ujjába törölte száját.
Megvolt a maga előnye, ha az ember barátja csak úgy dúskált a pénzben. Az egyik ilyen volt a Chateaubriande ház saját próbaterme. Ha kisebb is volt, mint az iskolai ugyanúgy teljes kényelemmel látta el őket. Nadine ahogy végig nézett a tiszta rendezett termen el kellet mosolyodnia. Mindenhol plakátok. A családnak ugyanis - vagy legalábbis Alexandre szüleinek - megvolt az a jó szokása, hogy mindenhova képeket, vagy posztereket aggattak. A nagy részük természetesen a tánchoz kapcsolódtak, amiken ilyen-olyan előadásokból kiragadott képek vagy plakátok voltak róluk. A nagy büszkeség, ami egy pillanatra se engedte nekik, hogy bárki is elfelejtse milyen tehetségesek is. Hisz ezzel szedték meg magukat.
Nadine se panaszkodhatott ilyen téren, ha nem is érte utol a Chateaubriande családot vagy a Renoir-t esetleg a Beauvoir-t az ő családjának se volt szégyellni valója. Madame és Monsieur Rameau pszichológusok voltak a felkapottabb fajtából, így ők is több mint jól megéltek. De azért nem volt saját gyakorló termük.
Alexandre leült a földre és nyújtani kezdett.
- Még mindig nem jó – dünnyögte csalódottan ráhajolva először jobb majd bal lábára. Nadine is leült vele szemben, de még nem kezdte el a nyújtást. Kezei a vizes palackkal játszottak. Vele szemben a tükör fölött a jól ismert Carmen plakát függött, amin Alexandre édesanyja épp a levegőbe ugrik, míg ruhája úgy siklik a levegőben, mint az elhulló rózsaszirmok.
- Szerinted leszünk valaha is profi táncosok? – majd eltűnődött még mindig a posztert bámulva. Bárcsak ő is ilyen lehetne, futott át az agyán. Sosem csodálkozott azon, hogy Alexandre rajong a szüleiért. Ő is jól meg volt a sajátjaival, de Alexandre egyenesen etalonnak állította be őket. Egy elérendő célnak. Hisz kisgyerekként Alexandre a szüleit figyelve határozta el, hogy balett táncos lesz. Hogy egyszer ő is táncolni fog a Carmenben. Ez a vágya pedig az évek alatt csak még inkább megerősödött. Pedig a Carmen nem is volt egy felkapott táncdarab, mert mindenki az operához kötötte. De a fiú kitartott, neki nem kellet a Hattyúk tava, vagy a Diótörő. Ő Don José-t akarta táncolni a katonát, aki megöli a gyönyörű Carment. Nadine-nak nem voltak ilyen gondolatai. Ő csak boldog volt, ha elég jó szerepet kapott mindegy milyen volt az, vagy melyik darab.
- Bár te szerintem az leszel. Ezzel a családnévvel – mondta Nadine elmerengve.
- Szeretnék kikerülni a szüleim árnyékából – motyogta a fiú, miközben összefűzte ujjait és elkezdett körözni a csuklóival. Nadine meglepetten pillantott a fiúra levéve szemét a képről. Eddig Alexandre még nem említette, hogy baja van azzal, hogy a szülei híresek. Hisz pont ez is sarkalta őt annál nagyobb munkára.
- Szerinted elnyomnak? – kérdezte inkább. Bár néha feszültséget szült a híres családneve, Alexandre általában jól járt a jó nevű szülőkkel.
- Nem elnyomnak csak... szeretnék én is lenni valaki – Alexandre oldalra döntötte a fejét – akkor jöttem erre rá mikor Yvonne engem ismert meg hamarabb, mint a szüleimet. Táncolni tudtam volna a boldogságtól, mert a Chateaubriande névről most nem az édesapám, vagy az édesanyám jutott valakinek az eszébe. Hanem én – majd elmosolyodott- nagyon jó érzés volt.
Nadine pislogott párat majd elmosolyodott.
- Értem. Azt hiszem Alex rengeteget változtál ebben a tanévben.
- Tényleg? – pillantott rá értetlenül a fiú.
- Kibújtál a csigaházadból. Végre rajtam kívül másnak is megmerted magad mutatni. Tavaly ilyenkor még el se tudtam volna képzelni, hogy minden ebédszünetben egy nagyobb baráti társasággal hülyéskedjünk. Tavaly ilyenkor még bele se mertem gondolni, hogy Agathe Renoir a St. Vitus étoil-jával és az egyik legtehetségesebb művészetis lánnyal így leszek – kulcsolta össze kisujjait vigyorogva – és te Alexandre? Felnőttél! Magabiztos lettél. Kiállsz magadért. Igazán boldog vagy. Büszke vagyok rád – Alexandre a dicséretekre halványan elpirult.
- Gondolod?
- Tudom – bólintott Nadine – rengeteg csodás dolog történt velünk ebben a fél évben – majd nyelt egyet – persze nem csak jó dolgok... pár rossz is megesett – majd komolyan rápillantott Alexandre-ra – hogy vagy? – kérdezte. Valójában minden nap megkérdezte a fiútól mióta Raphael elmondta nekik, hogy elutazik, de általában csak egy erőltetett mosolyt vagy egy fejrázást kapott, hogy „semmi". De ma Alexandre a padló egy pontját bámulva grimaszolt.
- Furán. Nagyon fáj egyrészt, másrészt viszont megijeszt a tény, hogy nélküle is tudok élni. Mikor itt volt úgy éreztem legyőzhetetlen vagyok. Most már nincs itt és az egész olyan mintha egy régi álomban történt dolog után vágynék – húzta végig ujját a padló egyik karcolásán. Nadine átült a fiú mellé és átölelte orcáját a másik fekete tincseibe temetve. Alexandre hálásan felmosolygott rá.
- Szerintem te leszel a világ egyik legnagyobb primadonnája egy nap – mondta.
- Persze – nevetett fel Nadine – mert fantasztikusan ölelek, mi?
- Tehetséges táncos vagy... de azért meg kell hagyni az ölelésekhez is nagyon értesz.