Festékfoltok

22. fejezet

A szobát kellemetlenül sok fény érte. A kapkodva elrángatott függöny semmit se fogott fel a reggeli napsugarakból. Még mindig nem lábaltak ki a télből, de az erőtlen sugarak rendületlenül próbálkoztak felmelegíteni a szobát. Halva született próbálkozásukat csak a radiátor mentette meg, ami viszont ontotta magából a meleget.
Persze Alexandre-nak éppen semmi szüksége nem volt fűtésre, még csak ruhákra se. Bár volt valami kiábrándító a világosságban, ami elvette az élvezetek misztikumát – legalábbis ő mindig úgy képzelte el minden szerelmeskedés este történik, különben túl köznapivá válik – bőven kárpótolva volt. A lakás jól ismert illata a festék a benzin és a szegfű az otthonosság kényelmével árasztotta el. A szokásos rendetlenség közepén a hatalmas ágy festékes fehér lepedőjén két izzadt alak forrt össze. Alexandre lassú mozdulatokkal körözött csípőjével, ahogy meglovagolta az alatta elégedetten kipirult Raphaelt. A festő hatalmas kezei lázasan kalandoztak a fiú felsőtestén mintha csak újraformálhatná. A bőrkeményedések, ahogy karistolták bőrét újra és újra megborzongatták a fiút. Alexandre nehézkesen levegőért kapkodott majd lehajolt egy édes-éhes csókra.
- Nagyon ráérsz, ahogy elnézem – nevetett fel Raphael miután szétváltak – nem azt mondtad, hogy kettőre jön a tánctanárod?
- Tizenegy van – lihegte felemelve csípőjét mire mindkettőjükben megakadt a levegő a rajtuk végighullámzó kéjtől – minden időm a tiéd – folytatta enyhe mosollyal.
- De romantikus – nevetett fel a spanyol majd följebb ült megragadva a másik csípőjét hogy ne mozdulj el és finoman beleharapott az egyik mellbimbójába. Alexandre halkan szitkozódott.
- Idióta – morogta – ne hagyj nyomot! – de nem tett semmit hogy megállítsa.
- Pedig remekül áll a vörös - mosolygott elégedetten, ahogy végignézett a fekete hajú testét borító kiszívásokat.

A nagy kéz lassan túrt bele a fekete tincsekbe. Raphael már megint őt rajzolta csak olykor-olykor megszakítva annyival, hogy cigarettájáról a hamut lepöccintse, vagy mélyet szippantson belőle, aztán ismét szinte visszadobja a hamutálcába. Először zavarta és enyhe riadtsággal fogadta, mert azt hitte ezzel a szégyen fal tagjává válik, de nem. A latin százszor is lerajzolta már talán, általában meztelenül, de ezeket a képeket gondosan eltette. Raphael azzal magyarázta, hogy gyönyörűnek találja és mindent meg akar örökíteni róla, amit csak, tud. Ez egyrészt hízelgő volt másrészt nem tetszett neki, hogy férfi létére gyönyörűnek nevezik. De Raphael sose mondta semmire azt, hogy szép, nála csak gyönyörű volt vagy semmilyen, sőt ronda szóval végülis megbékélt, hogy a gyönyörű pakkba került.
Most ahogy félig a spanyol mellkasán feküdt miközben Raphael őt rajzolta és lustán a hajával játszott a déli napsütésben minden tökéletes volt. A telefonján Nadine-nal chat-elt, aki el volt ragadtatva mennyire jól haladnak a projektjükkel és majd belehalt, hogy nem mondhatott többet. Nos, igen ebben a pillanatban a még mindig sehol se tartó projektük is hidegen hagyta. Minden csodálatos volt.
- Van valami ötleted már a projekthez? – kérdezte meg inkább csak megszokásból Alexandre.
- Megengeded, hogy pucéran megfesselek? – kérdezett vissza Raphael fel se pillantva a rajzából. Már megint minden csupa szén lesz minden, gondolta enyhe bosszúsággal Alexandre.
- Nem.
- Arra gondoltam azt festeném meg, amit a múlt héten készítettem rólad – folytatta rendületlenül Raphael mire Alexandre csak a szemét forgatta – amikor az ágyon ülsz az egyik lábadat magad alá húzva a másik pedig spiccben, hogy a lábujjaid a földet súrolják. Tetszik. Van benne valami szörnyen búja – majd egy pillanatra összehúzta szemeit és oldalra döntötte fejét mintha csak valamin nagyon elgondolkodott volna – Besame mucho – majd elvigyorodott – az ember ki se nézné abból a cuki kis pofikádból micsoda egy erotikus incubus vagy – nevetett fel, ahogy két szenes kezével összenyomta Alexandre morcos arcát.
- Mit jelent az... az a besamel mucho? – kérdezte zavartan Alexandre.
- Nagyjából annyit, csókolj sokszor – nevetett Raphael – ez lenne a címe a képnek – majd egy pillanatra elkalandozott a figyelme – ha egyszer híres festő lehetnék, csinálnék egy kiállítást csak rólad. Ez lenne a címe és minden festményemen csak te lennél – mondta leplezetlen rajongással nézve a másikra mire Alexandre zavarba jött és lesütötte a szemét.
- Mármint úgy érted, ha már híres festő leszel – javította ki Alexandre.
- Persze – bólintott Raphael arcáról levakarhatatlan mosollyal. A kellemes tökéletességet hirtelen a telefon csörgése szakította félbe.
Ez a hívás pedig széttépett mindent.

Jelentése: Csókolj meg sokszor