Festékfoltok

36. fejezet

Alexandre szíve olyan hangosan dübörgött a mellkasában, hogy attól félt a közönség is hallja. A reflektorok szinte égették a szemét, de meg volt azaz előnyük, hogy így nem láthatta a közönséget. Kivéve az édesanyját. Ő ugyanis a flitteres ruhájában néhol meg-megcsillant. Aztán jött a jelenetváltás. Most végre kifújhatta magát míg Nadine, aki Pamínát játszotta, illetve Matheo aki Papagenót a madarász alakította, átveszik a helyüket. A sötétség leple alatt kisietett a színpadról, miközben annak oldaláról Nadine és pár díszletes rohangált ki-be, hogy átalakítsák a színpadot. Ahogy kiért a színpad melletti folyosóra, ami a színtér mögé vezetett érzékelte, hogy van valaki tőle nem messze. Azt hitte valamelyik másik táncos az, aki a saját jelenetét várja. Majd élesen felvillantak a reflektorok és egy pillanatig összeszorította szemeit védve az erős fénytől őket. Mikor kinyitotta rájött nem egy táncost látott a sötétségben. Hanem Raphaelt. Alexandre megdörzsölte a szemeit mintha csak egy álomból ébredt volna. De nem, tényleg ott állt előtte Raphael. A spanyol arcán félénk mosoly villant mintha maga se tudná eldönteni örül-e a viszontlátásnak.

- Szia – intett félszegen Raphael míg a másik kezét háta mögé dugta. Alexandre épp csak lenyelt egy káromkodás. Egy hónapig nem látta őt Raphael, az utolsó találkozásukon azt mondta „bocs, de elhagylak, hogy haza mehessek egy másik országba, többé nincs közünk egymáshoz" erre azt mondja, szia. Egy rohadt sziát mond! Alexandre minden elfojtott haragja felszínre tőrt, mint a vulkánból a láva. Csak úgy kidobták. Még egy francos távkapcsolatot se próbáltak meg tartani. Összepréselte ajkát míg már fájt az állkapcsa is, és csak meredt Raphaelre gyilkos tekintettel. A spanyol láthatólag feszengett kissé.
- Visszajöttem – próbálkozott újra a fiú.
- Látom – mondta ridegen Alexandre. Raphael arcára kiült a tanácstalanság. Mint egy kutya, aki nem tudja pontosan mi rosszat is tett a gazdája ellen. Alexandre minden haragját ki akarta élni a fiún. Olyan hangosan akart vele ordítani, hogy még a közönség is hallja. De tudta, hogy Raphaelt valami mással sokkal jobban meglehetett bántani. Rá se nézve a fiúra elsétált az öltözők felé. Nem is kellet ránéznie, hogy lássa Raphael milyen szerencsétlen képet vág.
Ennyit a nagy magabiztos Raphael Navarroról, dohogta Alexandre magában, ha semmibe veszik annál jobban semmi se bántja meg. Valójában soha nem gondolta volna, hogy valaha is ilyen kegyetlen lesz a fiúval szemben, de végül a rosszindulata rávette. Próbálta elhallgattatni a sikoltozó lelkiismeretét, ahogy a színpad mögé ért. Érezte, ahogy az arca lángol. Mikor meglátta Raphaelt volt egy gyenge pillanata, amikor attól félt, hogy elsírja magát és odarohan hozzá, de az már elmúlt. Most csak a szégyen és a harag lángolt az arcán. Raphael követte a fiút majd mikor az megállt ő is így tett. Kivételesen nem vetette be a megfélemlítő taktikáját. Nem szorította sarokba, nem magasodott fölé. Csak leverten állt előtte egyik kezét még mindig a háta mögött tartva.
- Sajnálom – mondta csendesen Raphael – már mindenki elküldött a francba, te is nyugodtan megteheted. Sőt neked van rá a legtöbb jogod. Akár meg is üthetsz. De szeretnék bocsánatot kérni és megpróbálni... tudod újra.
- Akkor mostantól ezt fogjuk játszani? – lépett hátrébb Alexandre grimaszolva – elmész, azt mondod örökké, aztán felbukkansz csak, hogy aztán újra elmenj? – zavartan megrázta a fejét – én ezt nem tudom végig csinálni. Mindenre emlékszem. A jóra és a rosszra is. Ez nem a South Park, ahol senki se emlékszik Kenny halálaira – majd felidézte Agathe szavait – nem jobb így nekünk? – kérdezte végül csöndesen.
- Kenny azért jön vissza mindig, mert újjá születik, a 16. évadban kiderül – felelte komolyan Raphael. Alexandre annyira haragudni akart rá, de erre muszáj volt elnevetnie magát. Ez a válasz annyira Raphaelre vallott.
- Raphael te aztán mindig megfogod a lényeget mi? – kérdezte mosolyogva fejét ingatva. Raphael is elvigyorodott.
- Igaz is nem jöttem ám üres kézzel! – kapott észhez Raphael majd előhúzta eddig eltakart kezét, amiben egy cserépnyi... egy cserépnyi mi volt? Alexandre-nak kellet pár pillanat mire rájött, hogy Raphael egy cserépbe ültetett cigi csikkek és gémkapcsok mutáns gyerekét tartotta felé mintha legalább egy luxusautó kulcsát nyújtaná át.
- Egy gyönyörű hatalmas csokrot akartam neked adni – magyarázta Raphael zavartan – de elhervadtak, mert rosszkor szállították ki. A buszon egy lánytól kaptam pár gémkapcsot. Én akartam lenni az első, aki virágot add neked. Bocsáss meg, hogy nem adtam neked egy hatalmas csokrot, olyat, amilyent igazán megérdemelnél. Most csak ezt adhatom, de legközelebb – itt megakadt – ha engeded, hogy legyen legközelebb, ígérem egy hatalmas csokrot ajándékozok neked! Olyan hatalmasat, hogy ki se fogsz látszani mögüle! – fogadta meg. Alexandre csak meredt a virágokra. Nem nyúlt értük, de a világ lassan egészen elhomályosodott, könnyben úszott. Raphael ijedten tette le a cserepet egy hangfal tetejére majd Alexandre arca felé nyúlt. Egy apró pillanatra megállt, hezitált majd végül tenyerébe fogta a fiú arcát. Hüvelykujjával végigsimított a kipirult arcon. Félt, hogy Alexandre eltaszítja magától, de a fiú csak csendben szipogott párat és egy könnycseppet se ejtett. Egészen közel álltak egymáshoz, míg végül összeérintették a homlokukat. Alexandre megfogta Raphael kezeit és finoman elemelte az arcától őket, hogy csak lógjanak köztük. Mint mikor elbúcsúztak. Alexandre nem tudta eldönteni akkor érezte-e magát szomorúbbnak vagy most. Nem merte elhinni, hogy ez az egész működhet. Raphael és a körülötte lévő gondok. A pénz, a család, a múltja sötét foltjai. Ő pedig mindezeket nem érthette meg. Jobb úgy, hogy mellette van, és talán nem nyújt semmi vigaszt? Ha ő is csak egy plusz megoldandó gond lesz? Agathe azt mondta jobb lesz így neki. Akart neki hinni? Nem.
- Nem jobb így nekünk? – kérdezte finom mosolyra húzva száját Raphael. Összekulcsolt ujjaikra nézett, míg Alexandre lehunyt szemei mögé bújt. Talán, ha nem látja, eltűnik.
- Ugye tudod, hogy te voltál az én legnagyobb támaszom egész idő alatt? Mikor nem tudtam megfesteni azt a portrét, mikor a hívás után magamba zuhantam. Te vagy a támaszom. Az irántad való érzéseim – suttogta Raphael, mintha a szavak közhelyessé válnának, ha hangosan kimondja őket – annyi mindent adtál nekem. A világ legcsodásabb dolgait. Engem, akit senki se akart erre a világra te megszerettél. Talán nem tudod, vagy talán igen – nevetett fel halkan a spanyol – de én tönkre tettem a szüleim életét. Anyám alig tizenhét éves volt mikor megszülettem. Apám húsz is alig volt és mindenki el akart vetetni mikor kiderült, hogy édesanyám terhes. Végül anyám megsajnált és világra hozott. Én egy soha sem akart gyerek vagyok. Egy gépezetbe csusszant hiba. De általad megszerettem az életem, ami végre nem csak tönkre tette másokét. Újra alkottad a művészetem, a világlátásom. Hogy nem csak dühvel és erőszakkal lehet válaszolni.
- De hát én csak én vagyok – rázta meg fejét értetlenül Alexandre. Annyira szerette volna elmondani mit is gondolt. Hogy mit érzett egész végig Raphael iránt. De nem volt jó a szavakban. Hogy írhatná le a fiúnak mennyire fontos? Hogy mennyire sokat számít mindenkinek? Hogy neki mennyit számít?
- Bár képes lennék olyan csodás személlyé válni, akit te látsz bennem. De sajnálom, én tényleg csak én vagyok. Nem adhatok ennél többet – folytatta. Talán egy nap Raphael rájön mennyire szerencsétlen is valójában, és mikor összetörik a róla alkotott álomképe, végleg elhagyja. Nem akarta átverni Raphaelt. Többet érdemelt, mint egy délibábot.
- Ez benned a csodálatos, hogy Alexandre vagy. Nem egy ábrándot kergetek benned. Nem látlak isteni lénynek, még ha úgy is imádlak a művészetemben. A múzsám vagy, persze hogy úgy alkotlak meg a képeimben mintha nem is lennél emberi. De tudom, hogy bizonytalan vagy, hogy meg akarsz felelni az embereknek, tudom, hogy gyakran félsz. De te magad is mondtad: Én így szeretlek – vigyorgott a fiú – azt szeretem benned, hogy Alexandre vagy. Az én kissé suta Alexandre-m, aki úgy táncol, mint senki más, aki két vodka után részeg lesz és prűdebb mindenkinél.
- És ha nem maradunk együtt? Ha évek múlva szétmegyünk? Ha kiábrándulsz belőlem és megutálod ezeket a tulajdonságaimat?
- Akkor is te maradsz a legkedvesebb emlékem. Az operáról, az aktokról, de még az olajról is örökké te fogsz eszembe jutni. Aznap mikor megismertelek azt mondtad nekem a szerelem a jelenről szól. Azóta hiszek ebben. És ebben a pillanatban nem tudok mást elképzelni, mint hogy együtt maradunk. Másképp talán életben se maradnék, amilyen szerencsétlen vagyok – majd vállat vont – ez van, kénytelen vagy együtt élned velem ezentúl – mosolyodott el. Alexandre mélyen belenézett a fekete szemekbe hátha meglátja a hazugságot bennük. De nem, Raphael komolyan gondolta. Ő tényleg ezt akarta. Alexandre lassan elengedte a fiú kezeit. Raphael arca talán most állt legközelebb a síráshoz mióta ismerte, de beletörődően lehunyta a szemeit. Alexandre remegő kézzel ölelte át a fiú nyakát majd fejét a vállára tette.
- Én is szeretném – szipogta rekedten – én is szeretnék veled maradni.
- Akkor azt hiszem nincs más választásunk – ölelte át Alexandre-t, csontropogtató erővel Raphael nevetve – együtt kell maradnunk, ez végleges.
- Végleges – bólintott Alexandre.
A jelenetet Yvonne zavarta meg. Apró vigyorgó fejét először Raphael láthatta meg hisz Alexandre háta mögött bukkant fel. A lány láthatólag könnyes szemekkel vigyorgott, mintha csak ő jött volna össze újra élete szerelmével.
- Bocsánat – suttogta – de Alexandre, jelenésed van! – a pár szétrebbent és Alexandre pipacsvörös arccal bólintott.
- Mindjárt megyek!- szólt zavartan, és nem mert Yvonne kajánul vigyorgó arcára nézni. A lány biccentett majd sietett is, hogy a párnak maradjon még pár perce. Alexandre a boldogan nevető Raphael felé nézett. A fekete szemek ki nem csordult könnyekben úsztak. Alexandre akart még valamit mondani. El akarta mondani mennyire fontos neki a fiú, biztosítani akarta, hogy számára nem egy nem akart tényező az életében. Azt akarta, hogy Raphael is átérezze azt, amit ő érzett a spanyol szavaitól. De nem tudott mit mondani.
Aztán rájött. Valójában teljesen egyszerű volt. Átölelte ismét a fiú nyakát majd mohón megcsókolta. Mikor szétváltak Alexandre épp csak eltávolodva suttogta a fiúnak őszinte szavait.
- Szeretlek Raphael Navarro.

Vége

(2016.04.02.)

(Javítás: 2016. április 11.)
(Javítás 2.0: 2017. február 6.)

Nos ennyi lett volna srácok :D Vagyis nem teljesen. Tervezek még két kapcsolódó novellát hozzátenni (egy a jövőről, egy pedig a sztori közben történő eseményről a Nadine-Veronique párossal) illetve egy kis mi lett volna ha, és egyéb érdekességek a sztorival kapcsolatban :D Köszönöm nektek, hogy végig olvastátok és remélem kicsit legalább felvidíthattalak a történetemmel titeket. 
Köszönöm a csillagokat és kedves kommenteket.

Ti vagytok a legjobbak <3