Festékfoltok

33. fejezet

Madridban jó pár fokkal melegebb volt, mint Marseille-ben. Ez volt az első dolog, amire rájött mióta hazajött. Persze eddig is tisztában volt a ténnyel, de csak most jött rá mennyit számít az a pár fok. Amíg Marseille-ben volt furcsállta miért nincs annyi napsütés és miért hidegebb a szél mióta pedig Madridban volt szinte hiányolta a kikötő só áztatta párás levegőjét. Még csak két hete se volt otthon, de már munkába állt teljes idős állásban, a régi motorműhelyében. Végzettsége továbbra se volt, de lassan öt éve segédkezett a motorok javításánál így tapasztalatban nem maradt le a tanult szakemberek mellet. Persze takarítónak volt bejelentve a többlet pénzt a zsebébe kapta. De jó volt ez így. A testvérei örömmel fogadták visszajöttét. Még Gabriel is, akit a lopás miatt csúnyán megszidott. Raphaelnek el kellet ismernie az öccsei cseppet se változtak csak nőttek mióta nem tudta őket nap, mint nap figyelni. A kis Jesus továbbra is prófétának hitte magát, de esze ágában se volt az egyházzal közösködni inkább saját vallását építgettet a homokozóban. Az ikrek Ramiél és Raguél belevágtak a boszorkányságba, amit az utcavégi özvegy cigányasszonynál tanultak. Az anyjuk ellenezte és ahányszor csak hazajöttek keresztet vetett rájuk és meglocsolta őket szenteltvízzel. Raphaelt annyira nem zavarta a dolog, tudta, hogy az özvegyasszony nem rosszindulatú, viszont annál magányosabb így a hiperaktív ikrek legalább feldobták a napját. Michael volt talán a Navarro fivérek közül az egyetlen nyugodt lélek. Általában a tévében nézett ilyen-olyan sportműsorokat vagy a judo edzésein volt a közösségi házban. A család jó gyereke, akiből lesz valaki, mondjuk ügyvéd, vagy orvos, tervezgette Raphael az alig kilenc éves kisöccse messzi jövőjét. Álmodozni csak szabad. Majd végül ott volt a tíz éves Gabriel, aki egy enyves kezű kis taknyos volt per pillanat a bátyja szemében, de amúgy egy elég jó észű gyerek csak szörnyen lusta semmi ambícióval. Vagyis pont, mint a bátyja.
Mind boldogok voltak, hogy a bátyjuk visszajött a rémes francia földről és úgy rajongták körbe a „világlátott" nagytestvért mintha a háborút járta volna meg. Egyedül az édesanyjuk Maria Navarro nem mutatott kitörő örömöt fia visszaköltözésén. A nő restellte a gyengeségét mikor felhívta a fiát és elmondta neki mi történt Gabriellel. Butaság volt belerángatni Raphaelt, és tudta jól, hogy legidősebb fia, ha kell, egészen Madridig fut, hogy segítsen rajtuk. Majd csak valahogy visszakergetni Marseille-be, gondolta a nő.

A Navarro család háza a gyárak övezte városrészben állt. A szegénynegyedben más néven. Előnye, hogy közel volt a belvároshoz másrészt viszont elég egészségtelen volt. Persze a legkárosabb gyárakat a város szélére száműzték. Legalább a ruhagyár közel volt, amiben Signora Navarro dolgozott. Házuknak nem volt emelete, falát még csak le se meszelték rendesen. Teteje lapos volt és a házban lévő feljárón ki lehetett rá jutni. A testvérek a nyári meleg estéken gyakran aludtak fönt a mosott ruhák alatt a csillagokat bámulva. Utcára néző ablakaiban muskátlik tették barátságosabbá a ház szegényes külsejét. Egy zöldre festett kopottas pad és egy terebélyes narancsfa nőtt magasra, aminek hajlott ágán abroncs hinta lengedezett épp csak centikkel a föld fölött. Szegényes, de rendezett és tiszta ház volt és ezért Signora Navarro mindent el is követett.
Most a ház előtt fociztak a fiúk. Raphael épp, hogy csak el tudott kéredzkedni a rajta logó öccseitől, hogy bemehessen inni egy pohár vizet. A lakáson belül a konyha és a nappali egybe nyílt, míg a nappali túloldalán négy ajtó volt. Egy fürdőszoba és három apró háló. Egyikben az édesanyja és Jesus aludt a másikban Gabriel és Michael, míg a harmadikban az ikrek. Az édesanyja szobájának és a fürdő ajtaja közötti vékonyka falrészen lógott a nő portréja.
Raphael a kinyitható kanapén aludt. Ez még egész kellemes volt, mert régebben a földön, egy vékony szivacson volt kénytelen. Persze sok eséllyel megint lekerül a földre, mert Jesus minden este egyre hangosabban panaszkodott, hogy össze lett rakva ismét az anyjával.
Most az édesanyja a tévé és az ablak melletti hintaszékben fejtette a borsót bele egy műanyag tálba, amit az ölében ringatott. Valami duruzsoló dal szólt a rádióból, ami az ablakpárkányon ült. Raphael miközben a csaphoz sétált, hogy vizet engedjen magának fél szemmel édesanyja jól ismert alakjára nézett. Apró nő volt csillogó fekete hajjal. Fiatal volt, de a keze csúnya a rengeteg munkától. Nem sokat mosolygott, ahogy senki más sem a Navarro családban, de ha mégis az olyan fényes volt, mint egy naprobbanás. Nem viselt ékszert, de mindig csinos és rendezett volt. Komoly vonásait csak fokozta orrán ülő szemüvege, amit vékony zsinóron a nyakában hordott.
Egy dolog mégis megváltozott mióta elment, gondolta Raphael. Az édesanyja egyre gyakrabban használta a szemüvegét. Pedig csak harmincöt éves volt. Milyen kár érte.
- Már megint csörög, rezeg meg vibrál – bökött az asztal felé fel se nézve az asszony a borsófejtésből. Raphael hirtelen visszakerült a valóságba és arra nézett amerre az anyja mutatott. A telefonja volt az. Már megint hívták, mint szinte minden nap mióta csak megérkezett, azonos időközönként. Raphael egyszer se vette fel vagy nézte meg ki hívta. Valójában már rég eladta volna és vett volna egy olcsóbbat, de ezt a telefont még az édesanyja vette neki mikor elment, hogy tudják tartani majd a kapcsolatot. Azóta már kétszer beleejtette a tengerbe és több örökre szóló karcolás is maradt rajta így eladhatatlan volt.
- Hívok egy ördögűzőt komolyan mondom – folytatta a nő. Raphael ivott pár kortyot majd a poharat a pulton hagyva odasétált a nőhöz és leült a lábához. Ez volt náluk a legintimebb helyzet. Nem volt szokásuk, a szeretlek szó használata, az ölelések és a puszik. Talán szülinapokon néha. De Raphael ha szomorú volt, vagy ha csak egy kis törődésre vágyott egyszerűen csak leült az anyja lába mellé és az ölébe hajtotta a fejét ő pedig megsimogatta és bosszankodott mikor az ujjai beleakadtak a hajába és ez egyszerűen csak jó volt így. Nem kellet elmondani mi bántja olyan volt mintha tudta volna szavak nélkül is.
- Anya, ez nem a tizenharmadik század – jegyezte meg mosolyogva állát a nő térdére téve és úgy pislogott fel rá – ez csak egy mobil. Gondolom valaki Marseille-ből hív – lett is volna egy-két tippje kik azok – nem pedig az Ördög. Bár, ha az hív, akire gondolok akkor veszélyesebb, mint maga a Sátán.
- Ne vedd a szájára a nevét – morogta a nő és vetett hanyagul egy keresztet majd orron suhintotta a fiát fegyelmezés gyanánt – amúgy is milyen telefon az, amelyiknek nincsenek gombjai? Nem normális – ingatta a fejét Signora Navarro, aki a vezetékes telefonok híve volt. Raphael grimaszolt egyet, ha nem is az ütés fájdalmától, de utána töretlenül vigyorgott tovább.
- E századi – felelte végül a költői kérdésre.
- Te velem csak ne szemtelenkedj – kelt ki magából a nő, de dühösebbnek látszott, mint valójában. A kifejtett borsóval teli tálat felrakta az ablakpárkányra majd mellé a még ki nem fejtett borsóval teli zacskót. Hiába, ha a fia azt akarta, hogy foglalkozzanak vele akkor abból az is lett. Ez mindegyik gyerekére igaz volt de Raphael több tapasztalattal a háta mögött ezt mesteri szintre fejlesztette. Csak hogy időt nyerjen, még mielőtt a fia teljesen lefárasztja körbenézett. A házban nem volt sok kép, de azokon mindig csak a fiai voltak, néhol ő elvétve, a férje meg szinte soha. Í
A volt férje.
Sajnos Raphaelről sem készült sok kép. De volt pár, mint például a keresztelője. Nem voltak sokan a képen csak négyen. Mert csak öten voltak jelen. A képet Angelo készítette egy kölcsönkért fényképezőgéppel. Ő volt rajta karjaiban a morcos baba Raphaellel, és a két keresztszülő. Bianca és Diego. Bianca az akkori munkahelyén volt a munkatársnője és az egyik legbizalmasabb barátnője. A pár imádta és elkényeztette Raphaelt.
Sajnos ma már egyikük se volt jelen az életükben. Diego a kép készülte után két évvel rákban halt meg majd Bianca valamivel később elhagyta Spanyolországot és Amerikába ment a nővéréhez így a kapcsolatuk megszakadt. A testvérei, akik akkor még néha meglátogatták rosszmájúan azzal viccelődtek Raphael biztos el van átkozva és ezért tűnt el mellőle a pár. Maria kitiltotta őket e hallatán, de tudta, hogy a kint játszó Raphael a ház előtt mindent hallott.
A legborzalmasabb emléke pedig Raphael hetedik születésnapjához kötődött, amiről szerencsére nem készült kép.
Sajnálta, hogy sem ideje, sem lehetősége nem volt elkényeztetni soha a fiát. Ezért születésnapi bulit akart tartani neki. Megmondta Raphaelnek, hogy azt hív meg, akit akar. Bármekkora bajkeverő is volt Raphael, barátai mindig voltak. Eljött a zsúr napja és mikor ott álltak a feldíszített lakásban kiderült, hogy a fia senkinek sem szólt róla. Még azt se árulta el senkinek, hogy mikor van a születésnapja. Angelo kiment elszívni egy cigit és már akkor tudta, hogy mikor visszajön hatalmas veszekedést fog rendezni a kidobott pénz miatt. Maria megkérdezte Raphaelt miért nem mondta el senkinek. Ekkor tört össze a szíve.
Raphael csak nézett rá üres arccal majd a kék bolti tortára, amin ott állt a neve, és hogy „Happy Birthday!" és azt kérdezte minden érzelem nélkül:
- Mi ünnepelni való van a születésem napján?
Aztán bement a szobájába rajzolni. Nem ettek a tortából. A játékokat ő csomagolta ki és vitte be Raphael szobájába. De előtte még vett egy hosszú zuhanyt, hogy kisírhassa magát észrevétlenül.
De ez volt az utolsó alkalom, hogy Raphael kimutatta mennyire érdektelennek tartja a születésnapját, mert megszülettek az öccsei szépen sorban, és mint báty tudta, ha azt mondja fölösleges a születésnapja a testvérei is ezt hinnék a sajátjukról. Ezért ezek után jó arcot vágott hozzájuk. De Marianak soha nem volt elég bátorsága egy másik születésnapi partihoz.
- Mond csak Raphael – szólította meg a fiát, aki most ránézett feneketlen szemeivel – jó gyerekkorod volt? – kérdezte végül. Rengeteg kérdése lett volna. Szomorú voltál gyerekként? Úgy érezted nem szeretünk? Azt hitted hiba vagy? Jó anya voltam? De nem engedhette, meg hogy meginogni lássa. Így is mi lett abból az egy kétségbeesett hívásból? Ő volt az anya. Ha törik, ha szakad, egyben tartja, a családját, megvédi őket, és boldogok lesznek a fiai egytől egyig. Ha elhagyják, ha megsebzik a büszkeségét, ha mindenki el is fordul tőle, a fiait nem fogja bántani senki. A folytonos kétségek mellet is erős fog maradni.
- Nincs viszonyítási alapom, nem tudom másnak milyen volt a gyerekkora – adott kitérő választ Raphael.
- Sajnálom, ha valaha úgy érezted hibának gondoltunk – bukott ki őszinte megbánással Signora Navarroból.
- Egyikőtök se akart – jegyezte meg szárazon Raphael. Ezt meg honnan tudhatta? Biztos hallotta valamelyik beszélgetését Angeloval a hálószobában. Azok az átkozott vékony falak gondolta Signora Navarro.
- De végül életem egyik legjobb döntése volt, hogy megszülettél – túrt bele a rézszín tincsekbe – te vagy az életem 1/6 része.
- 1/6? – kérdezett vissza értetlenül a fiú.
- A többi a testvéreid – mosolyodott el a nő.
- Csak 1/6? – nevetett fel Raphael. Valahogy nagyon boldognak érezte magát ettől 1/6-tól. Szíve szerint felkapta volna az édesanyját, hogy végig táncolja vele az egész lakást.
- Csak mert hülyébb vagy, mint a többi még nem jár nagyobb szelet – pöckölte homlokon legidősebb fiát. Egy ideig csak ücsörögtek. Signora Navarro halkan dúdolta a rádióban szóló régi Ricky Martin számot Raphael pedig csak hallgatta a hangját. Megint csörgött a telefon.
- Kinek a hívását várod ennyire? – kérdezte végül a nő mikor a szám véget ért – régen, ha valaki nem akart lekopni rólad elküldted melegebb éghajlatra. Ki van ott Marseille-ben, akit ennyire vársz? – faggatta tettetett közönnyel. Raphael felsandított az anyjára. Jellemző. Mindent tud, és amit nem, azt pedig addig kérdezgeti, amíg meg nem tudja. Nincs esély ellene. Mikor Újévkor itt járt nem sokat fecsegett Alexandre-ról. Csak annyit mesélt, hogy egy rendkívüli embert szeretett meg ott. Azt tudták, hogy fiú, de nem akart nagyon sokat elárulni róla. Valahogy minden egyes Alexandre-ról elejtett szava olyan közönségesnek hatott. Azt mondta gyönyörű, de az nem írta le milyen fenségesnek látja, azt mondta okos, de fel se ért az elméje valódi tehetségével. Képeket se akart mutogatni. Túl pornográfak voltak a hat és tíz közötti kistestvéreinek, az anyjának pedig túl istenkáromlóak. Legalább egy felöltözött képet készíthetett volna a fiúról. Persze megmutathatta volna a temérdek rajzát ahogy táncol, de azok is elég intimre sikeredtek vagy az anyja még azt állítaná róla betegesen imádja Alexandre-t, meg persze hogy istenkáromló. A vége úgyis az lett volna hogy megbántja Jézust vagy Szent Pétert vagy ki tudja kit.
- Tudod jól – morogta végül.
- Sose mesélsz róla. Látni akarom! Beszélni akarok vele! Mesélj róla! Milyen színű a szeme? A haja? Egy iskolába jártok? Katolikus? Ha nem, az se baj, de tudod, örülnék, ha valaki végre elrángatna egy rendes istentiszteletre- csipkedte Raphael arcát Signora Navarro. Tudta, hogy ezt utálja a fia és hamar megtörik tőle.
- Alexandre-nak hívják. Egy gazdag család fia. A szülei táncosok és ő is táncos akar lenni. Balettozik, de gyönyörűen. A St. Vitusba jár, de más tagozaton. Kék a szeme és fekete a haja. Azt hiszem katolikus vagy református, de templomba nem jár. Mit mesélhetnék róla? Különleges – felelte félszegen Raphael.
- Szereted? – kérdezte komolyan Signora Navarro. Ismerte a fiát. Nem volt mindegy, hogy tekint valakit különlegesnek. Van, akit a szemével imádott, mint minden szép emberi teremtményt. Raphael a szépség megszállottja volt, talán mert ilyen szegényen nőtt fel így a szépséget csak az emberekben és nem a tárgyakban láthatta meg. De ezek a szépségek megromlottak a szemében a lélek gyarlósága által. Ha valakit a szívével imádott annak a lelke volt szép ezek voltak a barátai, a családja, és az a néhány szerelme, akiket lemorzsolt az idő és a fiú kérges szíve. Raphael a fejét rázta.
- Nem tudom. Nem értem. Mint a határtalan kék ég egy nyári napon. Mint a Kisherceg rózsája – felelte keserűen Raphael homlokát Signora Navarro térdének döntve. Az édesanyja ezen meglepődött. A fia láthatólag szenvedett. De nem a meg szokott sajnálattal, hogy valakitől el kell válnia. Raphael csak a családjához kötődött igazán, mindenki mást kisebb-nagyobb szenvedés árán eleresztett. De hogy Raphael egyenesen epekedjen valaki után ez új volt. Annyira látni akarta ezt az Alexandre-t. Milyen lehet az az ember, aki elérte, hogy Raphael, az ő Raphaelje, aki megtagadott magától mindent, mert már a születésével túl sokat vett el hirtelen akarja ezt az Alexandre-t?
- Édes fiam – simogatta meg a fejét – a te helyed azt hiszem már nem itt van. Vagyis nem teljesen. Vissza kell, hogy menj Marseille-be.
- De a tartozások... - szívta be élesen a levegőt Raphael mintha ez lenne a világ legijesztőbb szava. Tartozások.
- A bolt tulajdonosa nem emel vádat Gabriel ellen. Az apád tartozásainak nagy részét már kifizettük egy kis haladékkéréssel minden rendben lesz. A rendőrség engedi, hogy részletekben fizessünk be a többit.
- De segítenem kell. A kicsik.
- Raphael Navarro! Azoknak a fiúknak nem te vagy az apjuk! Te is csak egy gyerek vagy fogd már fel! Nem kell minden problémát a nyakadba venni. Nem élünk kacsalábon forgó palotában, na és? Mindent szépen lassan megoldok. Neked ezek miatt a dolgok miatt ne fájjon a fejed. Édesem, hisz annyi csodálatos dolog vár rád az életben – fogta meg apró kezeivel fia nagy mancsait – művész vagy, sokkalta tehetségesebb, mint az apád, jobb dolgokra vagy hivatott. Alkotnod kell. Nem tudnám végig nézni, ahogy a munka, az élet szétcincál még egy tehetséget. Még egyszer nem. Ott vannak a barátaid, akik nap, mint nap hívnak. Az a kedves spanyol nő, aki egyszer felhívott mikor kórházba kerültél. De mindenekelőtt ott van Alexandre, aki jobb emberré tett téged, mint én valaha is tehettelek. Azt akarom, hogy szeress élni. Azt akarom, hogy szeress és szeressenek viszont. Azt akarom, hogy boldog légy. Ezt kívánom, minden gyermekemnek, ezért imádkozom nap, mint nap – talán hosszú évek óta most először látta Raphael közel az édesanyját a síráshoz. Egészen zavartan nézett körbe nem tudván mit feleljen.
- Azt hiszem, igazad van – motyogta, ahogy édesanyja térdére hajtotta a fejét – vissza kell mennem... a barátaim, Adoncia... Alexandre. De előtte még meg kell tennem valamit – állt föl. Signora Navarro letörölte kézfejével azt a pár könnyet, ami kiszökött. Végig nézte, ahogy a fia pötyög, valamit a telefonján majd elbúcsúzik, hogy elmehessen a művészellátóba és a motorműhelybe. Maria Navarro büszkén és megkönnyebbülten nézett a fia után. Végül csak a fejébe verte, hogy érdemes az élete. Persze ez nem csak az ő érdeme volt. Fejben valahol messze már azt számolta mennyibe kerülne a családja számára, ha elbuszoznának legalább egy hétvégére Marseille-be. Annyi ember volt ott, akit meg akart ismerni. És akkor végre maga is megnézhetni ki is ez a bizonyos Alexandre.