Festékfoltok

7. fejezet

A művészet tagozatos B-seket már a kijavított dolgozatok várták a padjukon. Madame Augustini a matematika tanár nem szeretett az órájából elfecsérelni annyi időt se, amíg kiosztja a dolgozatokat és mivel azt is tudta a diákok nem fognak addig oda figyelni rá, míg kezükbe nem kapják az eredményeket így ezt megtanulta kivédeni. Tekintve, hogy mindenkinek fix ülőhelye volt a teremben egyszerűen felírta ki hol ül és mire az osztály bejött a terembe, a dolgozatok már ott várták őket a padon. Eliot nagy sóhajjal emelte fel saját nevetségesen gyenge dolgozatát.
- Karó – fintorgott – neked milyen lett Veronique? – pillantott a már helyet foglalt lányra, aki éppen újra kente vörös ajkait – remekül áll a vörös – dicsérte meg vigyorogva mire a lány egy ragyogó mosollyal ajándékozta meg.
- Tudom –majd lepillantott saját papírjára – ötös – felelte, majd vállat vont – tanultam rá – magyarázta majd visszatért apró kézitükréhez, hogy megnézze ajkait.
- Se baj, legalább Raphael olyan hülye, mint én – legyintett majd elmosolyodott – itt is van – pillantott az éppen berontó fiúra, akinek arcán ördögi mosoly játszott – hol jártál? – kérdezte, ahogy a spanyol helyet foglalt Veronique mellet, és ami Eliot asztala mögötti hely is volt egyben.
- Lassan megtöröm a nőt – nevetett fel, mint egy Zs kategóriás film fő gonosza.
- Szerencsétlen vénasszony öregkorára kapja ki a hozzád hasonlókat – majd lenézett a fiú dolgozatára, amire az már rápakolta táskáját – Madame Augustini kiosztotta a dogákat, nézd meg, és sírj velem.
- Hmm? – dobta le a földre táskáját és felkapta a papírt – ötös. Bocs elmarad a ma esti romantikus filmnézős, fagyi zabálós síros estünk – ironizált a fiú majd elrakta a dolgozatát nem is szentelve neki több figyelmet. Ezzel szemben a két másik meglepődve, sőt elhűlten fordult felé.
- Na, álljon csak meg a menet – emelte fel kezét Eliot – te Raphael Navarro ezen a héten nem késtél el, nem kaptál rossz jegyet, nem ittad magad részegedésig, sőt megesküdnék rá, hogy salátát is ettél, és max három lányra hajtottál rá pedig már péntek van! – számolta ujjain elképedve a szőke fiú – ki vagy te és mit csináltál Raphaellel. Te... te felelősségteljes ember! – mutatott rá vádlón a fiú.
- Dios mio! – kapott Raphael a szívéhez – igazad van! Lehet... nem, biztos, hogy nem... de... de talán felnőtt létemre nem akarom az egész életemet zülléssel tölteni? – felelte játszott rémülettel. Veronique csak mindentudó mosollyal könyökölt a padra majd ujjait összefűzve arra tette fejét.
- Hmm-hmm – hümmögött elégedetten – és a hirtelen beállt változásoknak nincs köze egy magas, kissé szeplős fekete hajú egyénnek? Akinek nagyon szép kék szemei vannak – hangsúlyozta ki utolsó mondatát a lány huncut tekintettel nézve a fiúra.
- Nem – felelte tömören barátságtalanul méregetve a lányt, aki felnevetett.
- Tanultál a dolgozatra?
- Igen.
- Miért? Nem szoktál.
- Mert Alexandre... - majd hirtelen rávágott a padra – a francba! Nyertél! – fújtatott morcosan.
- Ennyire meg akarod dönteni a kis harisnyást? – vonta fel szemöldökét Eliot – alapból nem vágom, hogy tudsz pasikkal kefélni.
- Csak a keret változik – vont vállat Raphael – tök mindegy, hogy szereted-e az illetőt, csak legyen jó ránézni – erre mindkettő barátja viszolyogva nézett rá mire Raphael ismét csak vállat vont.
- De ha a keret egy olyan valaki, akinek mondjuk... izmos teste van és nagy baba kék szemei és pisze orra - sandított a latinra Veronique szája szegletében apró mosollyal – akkor azért meg tartanád azt a keretet, vagy nem?
- Tök mindegy milyen a keret, mert nem tartom meg. Barátok vagyunk és kész, lerajzolom, és nem dugom meg, ennyi a sztori – grimaszolt Raphael – tudom, hogy téged az indít be, ha két fiú csókolózik, de ez most nem jött össze – nézett szúrósan barátnőjére.
- Várj! Mi? – kapta fel fejét erre Eliot is.
- Jaj, hagyd már – legyintett vörösödő fejjel Veronique nagyon csúnya pillantást küldve Raphael felé. Végül a beszélgetésnek a csöngő vetett véget. Veronique és Raphael pedig csak órák múlva békültek ki.