Festékfoltok

27. fejezet

Ezek után Raphael már nem járt be az iskolába. Alexandre csak Nadine-tól tudta meg hogy még aznap este mikor tőle is elbúcsúzott elment Veronique-hoz is. A lány iszonyatosan mérges lett először majd zokogásban tört ki. Se a spanyol se Nadine nem tudta lenyugtatni. Ezután Veronique lázzal ágynak esett. A közös ebédek súlyos letargikus csöndekben teltek. Agathe és Théo lassan egymásra se néztek. Mégis mindenki leginkább Alexandre miatt aggódott. De a táncos nem mutatott hatalmas törést. Ugyan másnap kissé felpuffadt vörös szemekkel jött be, de minden ment tovább. Ez pedig még inkább megrémisztett mindenkit. Alexandre nem dühöngött nem sírt, de még csak nem is beszélt Raphaelről. Helyette minden idejét a táncolásba fektette. Csak Nadine értette, meg hogy a fiú másképp nem is tudná elmondani a szomorúságát. Alexandre nem fog jelenetet rendezni. Mire észbe kaptak eltelt egy hét és Veronique újra iskolába jött. Sápadt volt. A sötét ruhái és még sötétebb rúzsai egészen kísértetiessé tették az ázsiai lányt. Bejelentette, hogy Raphael elhagyta az országot. Mindenki meglepetésére Théo dühödött be a legjobban. Tőle és Agathe-tól búcsúzott el legkésőbb és minden ruhadarabot visszaadott, amit valaha kapott a divattervezőtől. A gálán hordott öltönyt, a kabátot, a pulóvereket és pólókat. Mindent.
Théo tőle teljesen szokatlan felindultsággal szidta Raphaelt és a hülye döntéseit, hogy volt képe hátat fordítani a barátainak. Hogy ilyen könnyen lemondott arról, hogy híres művész legyen.
Mindenkit ledöbbentett Théo kifakadása, hogy Raphael így semmibe veszi a tehetségét.
Agathe hosszú idő után először csak némán átölelte Théot. A fiú pedig azonnal elhallgatott és magába roskadt.
Ez az egész bizarr bélyeget nyomott a további hangulatra.
Senki se mert Raphaelről beszélni ezután. Csak tették tovább a dolgukat, mintha soha nem is történt volna meg a spanyol létezése. Ki-ki a maga módján csöndben dolgozta fel a hiányát.

Alexandre újra és újra ugyan oda tévedett vissza. A kikötőben még csípősen fújt a szél ezért a fiú a sáljába fúrta arcát a hideg elől. A táncórától még zsibbadtan sajogtak a tagjai. Raphael, ha jól tudta már egy hete elment, ő pedig azóta zarándokútként majdnem minden nap elment a spanyol vörös téglaháza előtt. Ahhoz még nem volt elég bátorsága, hogy fel is menjen. Mostanáig.
Túl kell lépnie.
Szembe kell néznie az üres lakással. A kulcsa még megvolt. Most fölmegy, körbe néz és otthagyja.
Mint mikor már megvan a halálos műtét időpontja és az emberbe beköltözik a félelem és a várakozás felemás érzése, úgy lépdelt Alexandre az utcán.
A vörös kopott épület.
A hosszú csigalépcső, amin annyiszor megcsúsztak.
A kék ajtó a szokott makacssággal nyílt meg.
Üres.
Alexandre-t ledöbbentette a lakás kietlensége. A halványkék falakon virítottak a volt festmények nyomai. A padlót finom por lepte, és csak halvány lábnyomok és a festék mára levakarhatatlan nyomai látszódottak. Sehol egy rajz sehol egy könyv. Semmi se maradt Raphaelből. Mint egy szellemkastélyt, csak az emlékek tartották egyben.
Alexandre beljebb lépett és beleszagolt a levegőbe. A benzin, a festék még érződött, de a szegfű eltűnt. Alexandre nevetségesnek érezte, hogy a sírás fojtogatta.
Puha léptekkel végig járta a szobát, mintha csak attól félt volna, felébreszt valakit. Sehol semmi.
Alexandre a pultra helyezte a kulcsot majd bement a hálószobába.
A hatalmas ágy nélkül meglepően nagynak tűnt most a szoba. A fényben por szállt és beletelt pár percbe mire ráeszmélt van valami a sarokban.
Raphael egyetlen dolgot hagyott hátra maga mögött.
A szégyen falat. A mocskos kis trófeáit.
Képek tucatjai meredtek most a fiúra. A csábos meztelen nők és férfiak néma gúnykacajjal nevettek a fiún.
Alexandre megrázta a fejét, hogy eltűntesse fejéből a komor gondolatokat.
Elkapta a tekintetét a kéjes rajzokról, de ekkor valamin megakadt a szeme. Egy nagyobb vörös papírba csomagolt keskeny téglalap alakú vékony dobozon. A falnak volt döntve rajta apró papír fecnivel.
Alexandre odasétált és csak meredt az ajándékra.
Szabad...?
- A tiéd, nézd csak meg – szólalt meg mögüle egy finom hang. Alexandre nagyon férfiasan felsikkantott majd megpördült. Veronique állt az ajtóban. Fekete földig érő ruhát viselt fehér szőrme boleróval. Haját ma leengedte, száján sötétlila rúzs. Még mindig nem hordott vöröset. Ő így gyászolt.
- Az enyém? – kérdezett vissza Alexandre inkább csak hogy elterelje a lány figyelmét az előbbi sikításáról. Veronique lassan bólintott.
- Mi másért őrizném ezt a koszfészket szellem módjára? – kérdezte – azon kívül, hogy én is szerettem – merengett el egy pillanatra – na, gyerünk, nyisd ki – majd száját rég nem látott meleg mosolyra húzta. Alexandre csak most jött rá milyen rég is látta úgy igazán mosolyogni a lányt.
- Miért nem mondtad, hogy hagyott itt nekem valamit? – hangjában nem volt megrovás csak próbálta húzni az időt. Félt ettől az ajándéktól. Mintha azzal, hogy kinyitja, véglegessé tenne mindent. Amíg nem néz vele szembe, amíg nem fogadja el, addig még nem lesz visszafordíthatatlan.
- Minek? – lépett közelebb Veronique – ha nem önszántadból jössz nem is ér semmit. Na, gyerünk! Még én se láttam teljesen – biztatta fojtott izgatottsággal. Alexandre visszament a vörös dobozhoz és leszedte róla a fecnit.
„Besame mucho" állt rajta, alatta Raphael neve majd a legalján „Alexandre-mnak". Alexandre egy ideig törte a fejét majd visszaemlékezett a Hívás előtti beszélgetésükre.
- Csókolj sokszor – motyogta.
- Érted? – kérdezett vissza Veronique.
- Amennyire őt meglehet...
- Nyisd ki! – biztatta töretlenül Veronique. Alexandre nem tudta eldönteni kettőjük közül melyikük az izgatottabb az ajándéktól. Enyhén remegő kézzel fölemelte a dobozt. Könnyebb volt, mint amire számított. Persze most már tudta mi van benne. Csak azt nem tudta ki meri-e nyitni. Hátrapillantott a lányra, hogy bátorságot merítsen. Veronique rendületlenül mosolygott rá.
Óvatosan feltépte a csomagolópapírt.
Egy festmény.
Egy pillanatig még nem nézett rá, majd végül ráemelte a tekintetét a vászonra.
Ő volt rajta.
Vagyis inkább valaki, aki Raphael szemében ő volt. Vagy fordítva?
A képen Alexandre volt Raphael ágyán, vagy legalábbis akkor ott ült mikor felvázolta őt a fiú. A háttér vérvörösen lángolt és Alexandre felidézte Raphael vörös festékes ruháit Veronique szülinapján.
Szóval innen származott az a rengeteg festékfolt. Persze hisz régóta készülhetett erre, gondolta keserűen a fiú.
A vörös háttértől élesen elütött a fehér lepedő, ami úgy ölelte körbe ülő alakját, mint a fehér habok a viharos tengert. Olyan szellemszerűen vékony és fehér volt az alakja a festményen, hogy már majdnem megkérdezte Veronique-tól, valóban ilyen halovány-e. Ültében egyik lábát maga alá húzta, míg a másikat spiccben előre nyújtotta, hogy a lábujjai épp csak érintették a hajópadlót. Fekete haja néhol szinte eggyé válni látszott a mélyvörös háttérrel. Alexandre el se tudta képzelni, hogy tudott ilyen színeket keverni a fiú.
De ami leginkább ledöbbentette az tekintette volt.
Amiatt hitte azt először, hogy nem is önmagát látja.
Raphael egy lehetetlen kéket kevert ki. Az ég, a tajtékos tenger, és a nefelejcs kékjének furcsa keverékét. De magától a tekintettől rettent meg igazán.
Ez nem lehetett ő.
Úgy nézett ki a képből mintha valami földöntúli lény lenne.
Szeretet, szerelem, bujaság mind-mind ott örvénylett a szemében. Raphael gyakran nevezte őt viccelődve a múzsájának. A spanyol fiú most viszont belevitte minden néma rajongását, sőt szerelmét ebbe a képbe.
Ennyi maradt.
Alexandre riadtan vette észre, hogy egy könnycsepp esik a festményre mire szégyenkezve dörgölte meg a szemét mielőtt a mögötte álló lány észreveszi.
- Csak nyugodtan – simogatta meg vállát Veronique.
- Bocsánat – motyogta Alexandre miközben szégyenlősen magához ölelte a képet. Hisz meztelen volt rajta.
- Ne szégyelld – nevetett fel halkan finoman kivéve a másik kezéből a festményt – Raphael görög eposzokat mesélt a testedről – mondta majd jobban szemügyre vette a képet – basszus. Egy tehetség. Azokkal a rusnya munkáskezekkel ezt alkotni. Istenem, de kár – suttogta szomorúan – baszd meg Raphael neked egy kiállításon lenne a helyed, a sajátodén, nem holmi gyári munkásnak lenni – majd nagyot sóhajtott – néha egyszerűen csak nem jönnek össze a dolgok. Kár. Hatalmas művész lehetett volna – adta vissza a képet a fiúnak.
- Bocsánat – mondta ismét Alexandre. Legnagyobb megdöbbenésére Veronique megölelte.
- Túl önfejű. Esélyünk se volt. Nem, hogy nekem még neked se. Baszd meg Raphael! – szakadt fel a halk zokogás a lányból. Alexandre óvatosan átölelte majd vigasztalóan megsimogatta Veronique hátát. Pár könnyet elmorzsoltak még majd szétváltak.
- Nézz ránk! - tárta szét karjait fáradtan Veronique – két felnőtt itt áll egy elhagyatott üres házban, sírva egy rakat pucér rajz mellett. És miért? Egy hülyegyerekért! Egy kibaszott hülyegyerekért! – kelt ki magából majd szinte azonnal le is nyugodott – mindegy. Mindenkinek hiányzik az a seggfej – majd a szégyenfal felé intett – azt mondta dobjam ki őket a francba – keserűen felnevetett – szadista. Tudja, hogy félek tőlük.
- Miért? – kérdezte rekedten a fiú a festményt szorongatva.
- Végülis – vont vállat Veronique – most már mindegy. Jól hallottátok! Csak üres buta szellemek vagytok! – kiáltott oda a képeknek majd odasétált és a leghátsók közül kihúzott egyet. Alexandre levegőért kapott. A rajzon egy lány feküdt, amit felülnézettből örökített meg Raphael. Vékony csinos test, apró mellek, aminek jobb oldaliján piercing karika volt. Fekete tépett haj és füstös szemek.
Veronique.
Alexandre értetlenül pillantott fel a lányra. Nem volt féltékeny vagy mérges, de még csak szomorú se.
Egy örökkévalósággal ezelőtt azt hitte Raphael szerelmes Veronique-ba.
Most mégis csak meg lepetten állt az egész előtt. Veronique felnevetett majd jobban megnézte a róla készült régi szénrajzot.
- Hát igen. Az én mocskos kis titkom. Emlékszel azt mondtam Raphael fel akart szedni és így ismertem meg? Nos előtte is találkoztunk... egyszer. Fölszedett a tipikus szép szavaival. Megnevettetett. Jónak éreztem magam, istennőnek. Lerajzolt. Reggel egy szál cigi... azóta dohányzom.
- És ő... mármint – hirtelen Alexandre képes lett volna megverni Raphaelt. Hogy tehette? Nem vele, Veronique-kal.
- Ah – legyintett Veronique – nem is emlékszik rá. Rám. Ezért akart másodszor is felszedni. Mára megbocsátottam. Azt tudja, hogy irtózom a kis trófeáitól de azt hiszi a feminista elveim miatt –forgatta szemeit a lány majd még egyszer ránézett a képre és elmosolyodott a mostanában sokat látott fáradt kissé fájó félmosolyával – nem is tudom mit gondoltam- rázta meg a fejét – ez a tépett haj! Mint valami punk. Oh és amúgy, ha érdekel... - pillantott Alexandre-ra – már nincs meg a piercingem. Eliot azt mondta nem szereti őket – biggyesztette le ajkait a lány.
Alexandre még csak fel se ébredt a sokkból.
- Sajnálom – nyögte végül jobb híján.
- Ma nem túl nagy a szókincsed – jegyezte meg a lány, ahogy visszatette a képet – oh igaz is, van itt még valami – nyúlt a zsebébe és egy apró kulcsot húzott elő. Alexandre-nak meg se kellett kérdeznie minek a kulcsa. Jól tudta. Az ajándékáé.
- Tessék. Itt az idő – majd felnevetett – ez szörnyű volt, bocs. De tényleg. Azt hittem akkor adom majd oda, ha eleged lesz Raphael múltjában lévő zárt ajtókból. Mielőtt megírtam még engedélyt kértem Raphaeltől és végül megadta. Tessék, itt van, vedd el. Hogy túlléphess. Nem akarom, hogy utáld őt. Rendes srác. Tényleg. Csak rossz csillagzat alatt született.
Alexandre elvette az apró egyszerű kulcsot.
- Minden benne van? – kérdezte.
- A lehető legtöbb, amit ember tudhat róla. Adoncia és én írtuk. Talán csak az anyja ismeri nálunk jobban – mondta majd elindult kifelé – de tényleg Alex. Ne utáld meg. Jó?
- Nem hiszem, hogy képes lennék rá – mondta kiszáradt torokkal a fiú.
- Akkor jó – bólintott – találkozunk a suliban – intett Veronique majd elhagyta a szobát. Pár pillanat volt csak és Alexandre hallotta a bejárati ajtó nyílását majd becsukódását. Egyedül maradt a szellemkastélyban.
Csak ő, egy kulcs, egy festmény és a gúnyos képek.