Festékfoltok

25. fejezet

Adoncia zavartan törölgette a pultot. Nem volt már kosz rajta, de muszáj volt valamivel lekötni a kezeit, ha nem akarta helyben megfojtani a fiút. Macerio csöndesen ücsörgött a pult mögötti megszokott hokedlién. Szemüvege mögül apró okos szemei Raphaelt vizslatták. Xavier a fiú oldalán zavartan kapargatott egy poháralátétet.
- Ezt te most tényleg komolyan gondolod? – kérdezte végül a szőke fiú – mármint basszus, anya – pillantott Adonciára mintha tőle várná a megoldást.
- Igen. Már eldöntöttem. Annyival tartozom, hogy nektek mondom el először – mondta Raphael majd zavartan beletúrt a hajába – szóval erről- arról tudtok nekem majd gondoskodni? Fizetek természetesen. Majd – sóhajtott fel.
- Chico* – nézett le az előtte ülő Raphaelre a nő – komolyan. Adok. Adunk. Itt a pénz – nyúlt a pult alatti dobozba, amiben a félre tett pénzt tartották.
- Nem – rázta meg a fejét Raphael – nincs képem pénzt kérni tőletek. Megoldom. Komolyan.
- Raphael én szívesen odaadom a műszakom, ha nem fogadsz el pénzt – ajánlotta fel Xavier. Ha a motor szalonban átveszi pár műszakját az csak plusz pénz a fiúnak.
- Mi van a saját lakással, amire spórolsz? – kérdezett vissza Raphael és esze ágában se volt elfogadni a segítséget.
- Ugya' az én nino mio** örökké' a nyakunko' ragad – legyintett azonnal Adoncia – ha pénz' nem fogadsz el, fogadd el a segítségünk.
- Költözz be – szólalt meg Macerio halk dörmögő hangján – rengeteget spórolhatsz ezzel. Átveszel pár műszakot Xaviertől. Nem kell lakbért fizetned elég, ha néha kisegítesz a moziban. Ételt, szállást mindent kapsz – majd a hangja egészen ellágyult – nem kell mindent a nyakadba venned fiam. Mi is a családunk részének tekintünk. Szép, hogy segíteni akarsz édesanyádnak, de nem kell beleszakadnod. Néha el kell fogadnunk a segítséget még ha, fáj is beismerni, hogy szükségünk van rá – bólogatott a férfi mondandója mellé mintegy megerősítésként. Raphael rápillantott a férfire majd makacsul összeszorított szájjal megrázta a fejét.
- Az én felelősségem – állt fel lassan majd kiitta pohara tartalmát. A szesz kellemesen égette a torkát, amitől kissé megnyugodott.
- Egy szót se róla többet – mondta majd mintha csak csendre intené őket, mutatóujját szája elé emelte – főleg nem Alexandre-nak.
- Tootsy! – nyögött fel Adoncia, aki a hírektől egy pillanatra megfeledkezett a fiúról – szegény Tootsy! Ne' tudja? Dios mio – szörnyülködött – padlóra küldőd!
- Kösz – morogta Raphael – mintha nem tudnám... - majd felkapta a dzsekijét és a táskáját – na, majd még benézek! Mennem kell, talán még az utolsó két órámra beérek – köszönt el majd távozott. Adoncia egy ideig csak nézte az üresen maradt wiskey-s poharat majd elkezdte elmosni. Fejében felötlött az első találkozása Raphaellel. Xavier egyszer felhozta, hogy a munka helyén van egy új spanyol srác. Egy tipikus bunkó huligán kétes ügyekkel. Akkor Adoncia azt mondta ne barátkozzon vele. Majd egyszer csak az ő emberutáló fia beállított egy magas vézna sráccal, aki jobban hasonlított egy szellemre, mint emberre. A fekete szemek üresen meredtek a világba a ruhák lógtak rajta, karján tűnyomok. Egy tipikus drogos kölyök, gondolta akkor. Aztán a fiú megszólalt és csak úgy sütött róla az életutálat. Furcsa, hogy mégse voltak öngyilkos gondolatai. Mintha árulásnak érezte volna a családjával szemben. Adoncia azt hitte elkergették otthonról majd mikor kiderült, hogy a sovány kölyök valójában még csak gimnazista ráadásul egy jobb iskola ösztöndíjas tanulója elkezdte pátyolgatni. Egyszerűen nem hagyhatta magára, hisz olyan volt, mint egy eldobott kölyökkutya. Egy idegen országban, idegen emberek között, magányosan, rettegve. Végül csak sikerült valami értelmet vernie a fejébe legalábbis reménykedett. Miután kidobták a kollégiumból és saját lakást szerzett végre arra is rá tudta venni, hogy folytassa a tanulmányait. Erre most visszahúzza őt a múlt.
Ahogy Adoncia kidörzsölt egy könnyet a szeméből Macerio finoman átölelte nála két fejjel magasabb nejét. Szerette, hogy a kemény külső mögött a rengeteg tetoválás alatt és a katonai élet után is megvolt a nőben ez az imádnivaló gyengédség. Xavier zavartan félre nézett, de kezét édesanyjáéra csúsztatta.
- Minden rendben lesz – nyugtatta meg a nőt Macerio – megoldunk közösen mindent.

Alexandre és Nadine sietősen vágtak át a tömegen. A tanításnak már vége volt és minden diák rohant haza, hogy végre élvezhesse a délután további részét. Ezzel szemben ők a gyakorló terembe indultak. Alexandre bármennyire is sajnálta, hogy nem Agathe lett Pamina mégis nagyon boldog volt Nadine sikere miatt, és hogy mennyit táncolhatnak így majd együtt. De még rájuk fért a gyakorlás. Madame Quinault ez évben rendkívül nehéz darabot készített. A tanárnő nem volt híve a másolásnak. Ha fel is használt más feldolgozások bizonyos momentumait a nagy részét teljesen újra szerkesztette. Alexandre és Nadine, hogy minden idejük meglegyen tökéletesíteni a koreográfiát heti két napot bent maradtak tanítás után és a hétvégén is legalább egyszer összeültek további edzésre. Kölcsönös támogatással jól haladtak. Edzettek, táncoltak, oda figyeltek egymásra, és ugrottak, ha a másiknak szüksége volt segítségre így bármennyire is volt megterhelő a rengeteg munka örömmel álltak neki bármikor. Bár mind Raphael, mind Veronique nehezményezte a rengeteg edzés miatt csökkenő projektbeli haladásukat. Veronique legalább elmondhatta, hogy valóban szüksége volt Nadine-ra Raphael esetében inkább csak az elhanyagoltság és a tény, hogy a sokszor fáradt Alexandre nem mindig tudott még neki is letáncolni egy órát. Ráadásul az Yvonne-nal való korrepetálás és a magántánctanára is rengeteg időt vett el. Így teltek hát ezek a napok rohanásban és meglepően boldog kimerültségben. Legalább ők jó hangulatban voltak. Veronique már nem hordott vörös rúzst, és mintha csak gyászolna sokkal sötétebb ruhákat hordott. Már nem mosolygott annyit, és bármennyire is támogatta Eliotot látszott rajta a fájdalom. Théo és Agathe továbbra is egyre furcsábban viselkedtek, néhol, ha nem vették észre, hogy közelben van valaki még a fojtott veszekedéseiket is elkaphatták. Raphael rengeteget dolgozott kevesebbet evett, és alig járt be az órákra. Gyakran csak ebédelni járt be és talán egy-két művészetis órára, vagy nem is látták akár két-három napig. Nadine, Veronique születésnapja után szintén furcsa bűntudatos képpel járkált fel-alá, de az okot nem mondta el. Alexandre-t a Raphael iránti aggodalom emésztette és lassan szétesni tetszett számára a világ, de még tartotta magát. Mindenesetre már csütörtök volt és ezen a héten semmi szörnyűség nem történt. Boldog volt.
- Meglep, hogy a szerelem mellett ennyi mindenre van időd – jegyezte meg vigyorogva Nadine. Alexandre a lányra emelte kék szemeit és lassan pislogott párat, mintha azt találgatná viccel-e vele.
- Nem értem mi köze a táncnak a párkapcsolatomhoz – jegyezte meg vonakodva.
- Jaj, már! – nevetett fel Nadine – hát mikor az ember szerelmes valahogy annyira szétszórt lesz. Yvonne mióta Eliottal jár – itt megállt egy pillanatra és mindketten Veronique-ra gondoltak- szóval ő például mostanság mindent elhagy.
Ez igaz volt. Ezen a héten a lány minden második mondata szinte az volt „Nem láttátok a...?". Persze ez általában is így volt. A sok idegeskedés és hányás, illetve rosszullét között valahogy mindig mindent elhagyott.
- Yvonne alapból elég szétszórt – mondta Alexandre szkeptikusan – amúgy is, a szerelem nem veszi el az eszem. Mármint olyan, mintha az élet egy ebéd lenne és a szerelem a desszert. A ráadás, mint a film stáblistája után a plusz jelenet. Nélküle is jó, de vele még inkább – magyarázta ügyetlenül a fiú.
- Hát ez nem valami romantikus – biggyesztette le az ajkát Nadine – szegény Raphael, ő csak holmi aszott gyümölcskosárka a szemedben? – kérdezte megjátszott drámaisággal.
- Te komolyan gyümölcskosárkának nevezted Raphaelt? – kérdezett vissza hitetlenkedve Alexandre.
- Hasonlítottam. Miért, hogyan becézed?
- Raphael.
- De sótlanok vagytok – sóhajtott fel a lány – semmi édesem, kicsikém, vagy legalább egy Raph vagy valami?
- Elég bizarr lenne kicsimnek szólítani egy közel két méteres srácot – majd elgondolkodva hozzátette – ő néha Alexnek hív.
- Kreatív – forgatta szemeit a másik – belegondolva tökéletesen illetek egymáshoz.
- Köszi, én is így gondolom – bukkant elő a semmiből hirtelen Raphael, ezzel a szívbajt hozva a két beszélgetőre. Kedd óta nem volt iskolában a spanyol, de ezek szerint ebéd után valamikor csak beugrott. Most elnyűtt kék inget viselt és farmert a mára kimoshatatlan festékfoltok mellet néhol benzinnel díszítve. Raphael nyomott egy gyors csókot Alexandre szájára majd Nadine is kapott egyet az arcára.
- Szia, aszott gyümölcskosárkám! – köszöntötte lelkesen Alexandre a fiút.
- Szia, romlott túros fánkom! – búgta hasonlóan szerelmesen Raphael mire mindketten felnevettek.
- Fiúk! – sóhajtott fel színpadiasan Nadine szemeit forgatva.

*Fiú

**Fiam