Festékfoltok

26. fejezet

Raphael elégedetten sétált át a St. Vitus udvarán. Ma reggel még úgy volt vele be se jön, de végül csak bekeveredett az utolsó két művészetis órájára. Persze nem a szobrászat óra érte meg ennyire, hanem, hogy még pont belefutott Alexandre-ba. Az elmúlt időszakban kénytelen volt kissé elhanyagolni a táncos fiút. Alexandre nagyon elfoglalt volt és nem akarta zavarni. Ráadásul ahányszor rámosolygott a fiú csak még nagyobb szemétnek gondolta magát, mint általában.
- Hé! Raphael! – kiáltott utána egy jól ismert hang. A spanyolnak hátra se kellet néznie, hogy tudja Eliot épp vadul integetve rohan felé és minden bizonnyal az aprócska Yvonne ott lohol a nyomában. Az utóbbi időben, de valójában amióta csak ismerték egymást a két gerle elválaszthatatlan volt. Eliot hosszú órákat töltött azzal, hogy istenítse Yvonne-t és egyszerre fenyegesse Raphaelt, hogy rá se nézzen a lányra. Egy kedves idióta pár voltak.
- Hello – köszöntötte a párt a latin mikor beérték miközben ráérősen rágyújtott egy cigarettára – mit szeretnétek?
- Ja, semmit – fújtatott Eliot térdeire támaszkodva. Yvonne szégyenlős mosollyal üdvözölte a spanyolt. A páros, hiába volt már február közepe, vagy hat rétegnyi ruhát viselt. Ezzel szemben Raphael már rég a bőrdzsekijét hordta.
- Haver, hanyagolsz! – vékonyította el hangját Eliot megjátszott kétségbeeséssel – menjünk moziba, vagy kajálni. Oké, hogy ott vannak a csajok meg minden, de na – magyarázta érthetetlenül a szőke. Raphaelnek kellet pár pillanat, míg megértette a csajok a barátnőket takarta.
- Alexandre nem lány – jegyezte meg mélyet szívva a cigiből.
- Ja, de kettőtök közül ő a lány nem? – erősködött tovább Eliot.
- Szerintem ez nem így működik – csipogott közbe Yvonne aki bélelt kabátja mellet is vacogott.
- Fúj – húzta el száját Eliot.
- Ne legyél pöcs – rázta meg fejét bosszúsan Raphael – értem, hogy nem szereted a melegeket, de Alexet ne basszogasd.
- Bocs – morogta Eliot – csak tényleg nem vágom mi olyan jó egy srácban. De elfogadom, tényleg. Mármint kezdetben kivert tőle a víz meg minden, de Veronique és Yvonne – itt rá vigyorgott a lányra – telebeszélte a fejem mindenféle elfogadásról szóló szöveggel. Szóval ti nem vagytok, fúj – de azért hozzá tette – de az összes többi az maradt.
- Kösz – nevetett fel Raphael majd elnyomta a közeli szemetesen a cigarettáját és újra gyújtott – amúgy bocs, de elég erősen spórolok. Gyere majd át valamikor. Megnézünk egy mecset vagy valami.
- Ah, ne is mond a projekt minden zsebpénzemet felemésztette – sóhajtott fel Eliot. A fiú összes bevétele a munkájából származott, ami a szülei zöldségesének pénztáros melójából állt. A szülők nem fizettek valami sokat mondván így is úgy is családban marad.
- Tényleg ti, hogy álltok vele? Alexandre nem mesél sokat róla – kérdezte Yvonne közelebb bújva Eliothoz némi meleg reményében. A fiú jobb karjával átölelte. A nagy kabátokban olyanok voltak, mint két összebújó pingvin. A kis pingvin meg a nagy. Raphael cigarettája mögé rejtette mosolyát.
- Hmm – billentette oldalra fejét Raphael a kérdésre. Már rég nem gondolt a projektre. Az volt épp a legkisebb gondja.
- Mindegy – vont vállat végül – nem érdekel már.
Eliot erre összehúzta szemöldökét és egy pillanatig csak méregette Raphaelt.
- Miért nem? – majd hozzá tette – vagyis tudom, téged nem érdekel a suli, de ez művészet. És te imádod a művészetet, és eddig végig arról áradoztál milyen fantasztikus modell Alexandre. A fél mappád belőle áll. Nehogy már nem tudsz valamit kiszenvedni magadból!
- Mondtam. Nem. Érdekel. Már. Nem számít többet – felelte gorombán Raphael.
- Miért? – kérdezte most cérna vékony hangon Yvonne. Már megint zöldes színben játszott az arca. Rosszul bírta a stresszt, számára viszont szinte minden azzal járt. Raphael inkább csak hallgatott és szívott még egy nagyot a cigiből hátha addigra kitalál valamit. De lassan már nem aludt, és nem evett így az agya egy pépesre klopfolt krumplival egyenértékűen működött.
- Nem tudom – mondta végül. A pingvin duó összenézett.
- Figyelj, tudom, hogy én nem vagyok olyan jó a pszicho beszédben, mint Veronique de én is észreveszem, ha gáz van. Mármint azt is látom, hogy Théo és Agathe nagyon rossz passzban vannak vagy, hogy Veronique szomorúbb mostanság. De azt is látom, hogy veled is van valami gáz. Nem mondom azt, hogy lelkizzünk meg minden de – idegesen a hajába túrt – bocs, tényleg, ebben szar vagyok. A lényeg csak az, hogy itt vagyok. Mármint, ha panaszkodni akarsz, vagy tanácsot kérni. Mondjuk, ahhoz túl hülye vagyok, de figyelj, tényleg próbálkozom – vakarta meg zavartan tarkóját Eliot mire Yvonne megsimogatta kesztyűs kis kezével az arcát. Raphael érezte, hogy teljesen elgyengül. Próbált haragudni a fiúra, amiért összetörte Veronique szívét, de képtelen volt rá. Eliot is volt annyira közel a szívéhez, mint a lány és épp ezért boldog is volt, hogy megtalálta Yvonne-t. Belegondolva, hogy ez a barátság úgy kezdődött, hogy füvet árult épp és mikor Eliot vett tőle szemet vetett rá. Persze a srác kapásból visszautasította és még egy monoklit is beszerzett tőle, de később valahogy megint egymás mellé vetődtek mikor elkezdett iskolába járni. Eliot hülye volt, mint az anyaföld, de legalább őszinte és remek barát.
- Elmegyek – mondta ki egészen halkan a spanyol. Eliot és Yvonne közelebb hajoltak hozzá mintha csak nem értették volna, mint mond. Valójában tökéletesen hallották.
- Mármint haza látogatsz? – kérdezte Yvonne aki belekapaszkodott Eliotba. Kezdett szédülni.
- Nem. Végleg – Raphael szinte érezte, ahogy lebomlanak a béklyói, végre rendesen kimondta. Erre viszont minden robbant. Eliot először valami artikulátlan hörgésszerű jajszót hallatott majd sértett arccal nézett a spanyolra.
- Mégis miért?! – faggatta.
- Családi gondok. Leginkább anyagi.
- Küldj haza hát akkor pénzt. Nem kell rögtön haza rohannod. Mármint tudom, hogy gázul álltok otthon, de basszus Raphael neked is van életed – mondta Eliot, de egyből kegyetlennek érezte magát a szavai miatt. A legkevésbé se akarta, hogy Raphael lelépjen innen. Mi lesz akkor Alexandre-val? Vagy Veronique-kal? Mi lesz akkor vele?
- Azt csinálom – tárta szét karjait Raphael és minden elkeseredettsége kiült az arcára – nem eszek. Nem alszok, csak dolgozok és ezért iskolába se járok. Eladtam a kanapém. A tévém. Eladtam a motorom – Eliot ismét a furcsa szarvasbőgésszerű hangot hallatta. Valami ilyesmi volt nála a sokkolt nyögés. Mellette Yvonne vészesen fehéredő arccal állt lesokkolva. Nála még bőven feldolgozásra vártak az információk.
- Eladtad Bobby-t? – suttogta Eliot. Ez volt a motor neve. Valójában ő nevezte el így hülyeségből aztán belsős poén lett belőle. Raphael mindennél jobban szerette a motorját. Vagyis majdnem mindennél. A családja még mindig a legfelső dobogót birtokolta.
- El. Nincs pénzem bérletre vagy jegyre, gyalogolok az iskoláig, a munkahelyemig, Adonciaig. Amint egy kisebb összeg összegyűl, már küldöm is haza. A számlák, az uzsorás, a rendőrök, anyám fél Madridnak tartozik. Miattunk – sóhajtott Raphael majd ismét rágyújtott – a cigivel is le kell állnom, lassan de most kb. ezen élek.
- Kérj segítséget – motyogta Yvonne. Raphael úgy nézett a lányra mintha azt kérte volna, ültessen pénzfát.
- Nem tehetem – túrt bele hajába a fiú – szemétség lenne. A család emberszámba se vesz minket, minden más ismerősömnek pedig legalább annyi anyagi gondja van, mint nekünk.
- Na azért ott vannak a gazdag barátaink is – emelte fel kezét Eliot – mármint ne mond nekem, hogy Alexandre nem tudna minden nap pénzfürdőt venni, ha ahhoz lenne kedve. A fogtündér nagyjából foganként a szüleim havi fizuját passzírozhatta be a párnája alá – majd összehúzta szemeit – valld be, egyáltalán nem akarsz segítséget kérni.
- Nem hát! – vágta rá Raphael – felnőtt vagyok, képes vagyok gondoskodni a családomról!
- De nem te vagy az apjuk! – ordított vissza felbőszülten Eliot – te is csak egy gyerek vagy! Ne játszd itt meg magad! – mondta felbőszülten. Ha nem lenne Raphael olyan makacs minden sokkal egyszerűbb lenne. De a spanyol inkább bevarrta volna a száját mintsem, hogy segítséget kérjen.
- De tartozom nekik! Anyám felnevelt pedig száz jobb dolga lett volna mintsem egy kölyökkel nyüglődnie! A testvéreim se tehetnek arról, hogy pont ebbe a családba születtek! Majd mindent megoldok, köszönöm szépen! Egyedül! – kiabálta vissza Raphael. Szerencsére már szinte senkise volt az udvaron, hogy fültanúja legyen ennek a veszekedésnek.
- Te hülye vagy! Te egyszerűen rohadt hülye vagy! – mondta tovább Eliot semmit se veszítve a hangerejéből. Tudta jól, hogy Raphael fejében valami nagyon nem volt rendbe család téren. Valahogy a srác egyszerűen úgy vélte egy életrevalónyi tartozása van a családjának, ami mindennel szemben elsőbbséget élvezett legfőképp a saját érdekeivel, mert azokat aztán nagyon könnyen a semmibe vette. Bezzeg, ha bármelyik öccsének akár csak a haja szála görbült még ha a saját ostobaságából is menten népfelkelést indított.
- Köszönöm – gúnyolódott Raphael vicsorogva – mindig is imádtam az éles meglátásaidat.
- Mi lesz Alexandre-val? – kérdezte halkan Yvonne nagy barna maci szemeiben szomorúsággal. Raphaelbe egy pillanatra beleszorult a levegő. Eliot megérezve a gyenge pontot még inkább kikelt magából.
- És mi van Veronique-kal? Hogy teheted ezt vele? – faggatta könyörtelenül a szőke.
- Szerintem inkább ne beszéljünk, arról ki mit tesz éppen Veronique-kal – húzta össze szemeit barátságtalanul Raphael próbálván elnyomni a fejében lévő kis hangot, ami azt ismételgette mekkora egy szemét, hogy ezt kimondta. Eliot értetlenül nézett vissza rá, de Yvonne bűntudatosan lehajtotta fejét. Szóval észrevette. Ezzel Raphael elkönyvelte az idióta páros értelmesebbik felének.
- Akkor is. Raphael neked is megvan a saját életed. Mit fogsz te csinálni Madridban? – folytatta tovább Eliot.
- Dolgozom. Mi mást? Beállok egy gyárba vagy valami – vont vállat a fiú.
- És a festészet? Nem akartál építészetet tanulni? Haver neked nincsenek álmaid? – esett kétségbe Eliot. Mégis mivel tarthatná itt Raphaelt?
- Nincsenek – felelte csöndesen Raphael. Yvonne egyre közelebb volt ahhoz, hogy elsírja magát.
- Jó, rendben, te beéred a semmi kis élettel, hogy alárendeled magad a családodnak. És Alexandre? Vele mi lesz? Mert oké kibaszol Adonciaékkal. Veronique-kal. Théoval és Agathe-val. Velünk és Nadine-nal. De ki tudnál ennyire tolni Alexandre-val? Az a gyerek szeret téged és tudom, hogy szereted játszani a jégpicsát, de nagyon jól tudom azt is, hogy te is szereted őt. Még ez sem tudna itt tartani? – Eliot lassan már könyörgött és nem veszekedett – nem azt mondom, ne segíts a családodnak, de ne öld meg a jövődet, azért mert úgy érzed, tartozol nekik – ez láthatólag hatott a fiúra. Yvonne lenyelte a gombócot a torkában.
- Raphael én azt hiszem megértem milyen az, amikor azt érzed nem szabad gyengének lenned. De Alexandre, a jövőd, és azok az emberek, akik annyira szeretnek, hogy még gonoszságokat is mondanak csak, hogy jobb belátásra térítsenek – itt halványan rámosolygott Eliotra, aki enyhe pírral elfordult – ezek rendkívül fontosak. Gyerekkoromban nem voltam túl népszerű, de mióta a St. Vitusba jöttem. Mióta megismertelek titeket. Azt hiszem jobb ember lettem. Azt hiszem megtanultam, álmodni. Nagyokat. Merészeket. Kérlek, gondold át – fejezte be remegő hangon a lány. Raphael meglepetten bámult az előtte álló két alakra. Mikor lettek az ostoba kis vihogó iskolatársaiból, akiket sorra megvetett hirtelen pár igazgyöngy, akiket a barátainak nevezhetett? Egy pillanatig szíve szerint elkiabálta volna magát, hogy itt marad. Hogy egyetemre megy. Hogy festő lesz. Lesznek kiállításai. Itt marad Alexandre-val és boldogok lesznek. De aztán felsejlett előtte az édesanyja képe. Az apjáé. Majd sorra a testvérei arca. Nem lehet önző. Ezt ő nem érdemli meg.
- Sajnálom – rázta meg a fejét majd elnyomta a harmadik csikket – haza megyek. Még egy hét. Vagy annyi se – majd görcsösen felvillantott egy mosolyt – ma elmondom Alexandre-nak.
Eliot és Yvonne szomorúan összenéztek.
Vesztettek.