Festékfoltok

17. fejezet

Alexandre feszengve ácsorgott a többiekkel Raphael bérháza előtt. Még soha nem volt igazi buliban. Már írt a szüleinek hogy későn ér haza, mert kiruccan a barátaival, amire ők rá is bólintottak, de Alexandre azt kívánta magában bárcsak nemet mondtak volna. Anélkül hogy valaha egyre is elment volna tudta a bulik nem igazán az ő világa. Hangos zene sok ember és mérhetetlen alkohol. Egyik se vonzotta túlzottan, de mégis csak itt állt most és várta, hogy Théo és Agathe megérkezzenek. Nadine és Veronique a hívás után elrohantak az ázsiai lány lakására hogy gyorsan átöltözzenek valami csinosabba. Veronique végül kék földig érő ruhát vett fel szokás szerint és prémes dzsekit. Nadine rövidnadrágot és egy has villantós toppot kért kölcsön egy pár mintás harisnyával. Most is fesztelenül beszélgetett Veronique valami iskolai pletykán csámcsogva. Ő nem öltözött át bár Raphael felajánlotta a ruhatárát. Ő bőven elégnek érezte a bézs pulcsit és farmert csizmával. Viszont a latin kezdett ismét normálissá válni miután megebédelt és lezuhanyozott. Látszólag visszanyerte teljes épelméjűségét. Már amennyi alapból volt neki.
Most a fiú ott ült a lépcsőn vészesen ingó fejjel, amit hajába kapaszkodó kézzel próbált tartani. Nagyjából amint egy kicsit is kényelmesebb pózt talált az elalvás veszélye fenyegette. De legalább tényleg kiöltözött. Valami furcsa mintás inget vett föl, ami nem volt festékes. Vagyis nagyon kiöltözött. Bár azért a kissé viseltes bakancs és szaggatott nadrág kombó maradt. Meg persze hogy nem vett fel kabátot. Alexandre biztos volt benne, hogy ha a fiú elalszik valahol és nem találják meg halálra fagy reggelig.
- Raphael kérlek, menj vissza egy kabátért! Legalább egy pulóverért! – kérlelte Alexandre fázósan toporogva már sokadjára. A spanyol felkapta a fejét és meg is rázta, mint valami kutya majd felnézett a másik srácra.
- Mondtam már. Elszakadt – mondta lassan kimérten mintha valami kisgyerekhez beszélne nem túl barátságosan. Alexandre erre nagyon mérges lett. Ő csak aggódott erre ez meg hülyét csinál belőle?! Akkor fagyjon csak rá egy fekvőrendőrre! Már arrébb is állt volna jól láthatóan duzzogva mikor Veronique oda kiáltott nekik, hogy megérkeztek Théoék. A pár egy vörös Renault Sanderoval érkezett meg. Furcsa volt most újra együtt látni őket. Alexandre egyszerűen nem tudta kiverni Agathe arcát a temetésen. Most viszont a lány mosolygott Théo pedig jókedvűen integetett nekik. Veronique magabiztosan csattogott oda vészesen magas sarkain és kitárta a hátsó ülések ajtaját majd arrébb lépett az ajtót fogva. Látszólag ez egy bevett szokás volt, mert Raphael szégyentelenül bevetődött és a lábrésznél feküdt el. Tekintve óriás méreteit kénytelen volt egészen összetöpörödni és felhúzni lábait, de látszólag ahhoz elég kényelmes volt a hely, hogy alig pár pillanaton belül szuszogva elaludjon.
- Mint egy nagyra nőtt bernáthegyi – kuncogott Agathe. Csinos arany ruhát viselt ezüst ékszerekkel. Akár egy igazi díva.
- Lehet Beethoven rokona – mondta Théo majd grimaszolt egyet – ugye nem nyáladzik annyit?
- Passz – vont vállat Veronique majd az ülésen bemászott. Cipőjét óvatosan befúrta Raphael feje alá, mint valami párnát. Ruhájának kék anyaga úgy fodrozódott Raphael körül, mintha víz lenne.
- Gyertek csak – intett a kint ácsorgó Alexandre és Nadine felé – ha rá is léptek nem érzékeli... nos, egy pontján kívül, oda azért ne. Isten tudja, lehet, egyszer még családot akar – majd grimaszolt egyet – az ég összes szerencséje kevés lesz annak, akit ő a gyerekének mondhat.
Alexandre-nak jött meg először a bátorsága. Óvatosan négykézláb bemászott a középső ülésre majd jobb ötlet híján a lábait Raphael mellkasára tette valamivel a múmia stílusban elrendezett karjai alá. Végül Nadine is bemerészkedett és lábait a spanyol felhúzott lábaival támasztotta meg. Kissé szűkösen, de meg voltak. Théo nem is várt tovább azonnal gyújtást adott és elindultak.
- Biztos minden rendben van Raphaellel? – pillantott a nyugodtan szuszogó spanyolra Nadine.
- Persze, mindig ilyen – legyintett Veronique – depresszióba esik, ha leblokkol az agya.
- Leblokkol? – vonta össze értetlenül szemöldökét a lány.
- Ilyenkor egyszerűen nem tud rajzolni. De ő mindig rajzol – vette át a szót Théo szemét az úton tartva – mármint tényleg MINDIG. Egyszer mikor késett a Madridba tartó gépe négy órán keresztül rajzolt egy szemetes kukát. Negyvennyolc nézetből. Mániákus.
- De azért ahányszor csak így látom, mindig a találkozásunk jut eszembe – mosolyodott el szelíden Veronique.
- Tényleg, ezt még sose volt alkalmam megkérdezni, de ti mégis hogy letettek Raphael barátai? Mármint elég különbözőek vagytok – kérdezte Alexandre.
- Megpróbált felszedni! – vágta rá egyből a másik három egyszerre majd felnevettek.
- Ne már! – mondta Nadine kacagva – kamuztok.
- Én Raphaellel egy bulin találkoztam először. Kicsit kevésbé volt elázva, mint most, de ahhoz elég pia volt benne, hogy gond nélkül felkérjen táncolni. De Raphael mozgáskultúrája, nos... jobban hasonlít egy háromlábú kecske biciklizésére a Tour de France-on. Nem igazán vett le a lábamról így csókolóztunk egy kicsit majd otthagytam. Nem vette zokon pár pillanaton belül már egy másik lány szoknyájában kereset vigaszt – legyintett Veronique jót kuncogva az emléken – végül másnap kiderült osztálytársak vagyunk. Jót nevettünk rajta és végül egészen összebarátkoztunk. Most meg már dajkálom, mintha a gyerekem volna.
- Hogy-hogy nem tudtad, hogy osztálytársak vagytok? – ráncolta szemöldökét Alexandre.
- Ah, Raphael az ez utáni félévben kezdett el rendesen iskolába járni. Az nap épp bent volt, mert egy tanárral kellet egyeztetnie egy vizsga miatt. Majdnem kicsapták, mert soha nem adta le a munkáit ezért letette az összes gimis vizsgát, amit addigra mi letettünk. Ez nagyjából egy éve volt. Akkor költözött ki a koleszből is – majd a lány grimaszolt egyet – már ha azt kiköltözésnek lehet nevezni – Alexandre hirtelen nem is tudott mit kezdeni a túl sok információval. Ismét csak úgy érezte valójában szinte semmit sem tud a fiúról. De ő annyira szerette volna, ha ez másképp lenne.
- Ha engem kérdeztek jót tett neki, hogy ott hagyta – vetette oda nem túl jókedvűen Théo – amúgy engem akkor akart felszedni mikor elkezdődött a szobrász szakkör. Elkezdtünk beszélgetni és mire észbe kaptam már beleegyeztem, hogy modellt állok neki. Raphael nagyon manipulatív tud lenni. Végül ott maradtunk suli után, és nos, tette a szépet. Majd mikor már kezdett rámenős lenni kapott tőlem egy jobb horgost – majd nem túl büszkén hozzá tette – jól be is dagadt a szeme tőle, de egyébként tetszett neki ez a reakció. Ha a meghódításomról le is mondott valahogy barátok lettünk. Bár lehet csak azért kedvelt meg, mert én is szeretem a focit. Nála sosem lehet tudni – nevetett fel végül. Alexandre fejében ismét megjelent a fiú szobájában lévő rengeteg kép a volt szeretőkről. Úgy tűnt Raphael barátai azok közül az emberek közül lettek kiválasztva, akik elutasították őt. Ez mit mondhat el róla?
- Na is téged hogy cserkészett be, Agathe? – hajolt előrébb kíváncsian Nadine.
- Én ott szúrtam el, hogy rossz terembe mentem be – mosolyodott el a lány – Théot kerestem és erre ő csapott le rám. Meghívott ebédelni én pedig belementem. Nem volt rossz egyébként. Megnevetettet majd a végén bevallottam, hogy van pasim ő meg azt mondta se baj úgyis ismeri Théot majd fussunk össze megint ebédelni – majd a lány vállat vont – és most itt vagyunk.
- Miért nem mondtad meg már a legelején hogy foglalt vagy? – kérdezte Théo furcsa éllel.
- Mit tudjam én – vonogatta vállát Agathe gondosan kerülve a másik tekintetét – más is vagyok azon kívűl hogy a te barátnőd.
- Értem – bólintott különös nyugodtsággal Théo. Az autóra kellemetlen némaság telepedett, amit csak Raphael egyenletes szuszogása tört meg néhol.