Festékfoltok

18.fejezet

                                           //Erősen +18 rész! Ha pici vagy csak saját felelősségre olvasd!//
                             // Amúgy helyzetjelentésként most már túl vagyunk a felén a sztorinak :D//

- A-a-agathe beszhélnih akhar vehed – lihegte pulóverét szorongatva mintha ez megmenthetné az összesestől. Raphael úgy nézett végig a fiún, mint éhes farkas a bárányon majd egy egészen új magabiztos és birtokló mosoly jelent meg az arcán.
- Köpök Aggie-ra! – majd megragadta a fiú karját és elkezdte húzni. Épp csak oda vetett pár spanyol szót a kipirultan vigyorgó Leah felé. Láthatólag a lány élvezte a műsort. De még mielőtt a két fiú eltűnhetett volna az ajtóban egy ismerős hang kiáltotta Raphael nevét. Veronique a spanyol kulcscsomóját lengette diadalmasan. Alexandre-nak valami rémlett ködbe borult agyának mélyén hogy a lány zárta be a lakást és vágta zsebre a kulcsot, amikor elindultak. Raphael kikapta a kezéből és arcon csókolta a lányt.
- Oh Veronique! Néha olyan csodás, vagy mint édesanyám! – nevetett fel Raphael majd eltűnt magával rángatva kipirult kába Alexandre-t. Veronique fejében szöget ütött a mondat. Mikor visszaért az asztalukhoz Eliot már a karjait használta párnának miközben aludt. Yvonne és Nadine pedig láthatólag egyáltalán nem volt képben mi történik. Théo elment a mosdóba. Csak Agathe üldögélt józanul.
- Na, minden jól alakult? – kérdezte mosolyogva Agathe az épp helyet foglaló feketétől.
- Aha – bólintott Veronique.
- Min gondolkodsz?
- Áh, semmi fontosról. Csak... ma láttam egy széttépett festményt Raphaelnél.
- Tudtommal ő gyakran csinál ilyeneket.
- Igen. De csak most jövök rá honnan volt olyan ismerős a nő a képről. Az édesanyját festette le.

Kilépve a hideg utcára Alexandre megborzongott.
- A kabátom! Bent maradt! – préselte ki magából valahogy a szavakat. Raphael szó nélkül maga mellé rántotta és átkarolta a vállát. A spanyol úgy látszott nem érzi a hideget és még a teste is forró volt, jól esett a közelsége. Raphael kiállt az utca padkára. Alexandre majdnem szívrohamot kapott, ahogy a fiú őt is magával rántva lelépett az éppen arra jövő taxi elé.
- Normális vagy hülye gyerek?! – kiabált ki a taxis felháborodottan. De ez mind nem zavarta Raphaelt csak oda sétált és erejéről tanúbizonyságot téve könnyedén belökte Alexandre-t majd maga is beszállt és már mondta is a címet. A saját lakásának címét, ijedt meg Alexandre.
- Hülye vagy ember?! – morgolódott a sofőr, de elindult azért. Raphael azonnal Alexandre felé fordult mire a másik megrettent. Biztos jó ötlet ez, kérdezte magától a fekete. De nem volt ideje választ adni magának, Raphael rávetette magát és ott folytatták ahol a bulin abba hagyták. A spanyol egész testével ránehezedett a nála jóval könnyebb fiúra ezzel maga alá préselve az ülésen elfeküdve. Alexandre-nak esélye se volt menekülni miközben az ügyes ujjak utat találtak a pulóvere alá. Csak annyit tehetett, hogy Raphael hátán tépi az inget. Ezzel szemben a sofőr nem volt ilyen beletörődő.
- Na, nem, nem buzikáim itt aztán nem fogtok baszni! Azonnal álljatok le vagy kibaszlak titeket! – dörömbölt az autó plafonján, hogy felhívja rá a figyelmüket, vannak szemtanúk.
- Kussolj már! – vakkantotta oda Raphael olyan arcot vágva, mint egy tömeggyilkos majd visszafordította minden figyelmét az alatta fekvőre. Alexandre is megijedt volna, nem hogy még a sofőr, aki csak behúzta vállait és az utat kémlelte.
- Hülye köcsögök – morogta az orra alatt, de nem elég halkan ahhoz, hogy Raphael ne hallja meg.
Raphael már felkapta a fejét hogy undorító szavakkal viszonzásul, de a félénk hosszú ujjak, amik végig simítottak az arcán, végül visszaterelték Alexandre szájára minden gondolatát. Még a haragjáról is hajlandó volt megfeledkezni, és inkább hagyta, hogy Alexandre felüljön majd megcsókolta. Még egy szemét taxi sofőr se ronthatta el most a dolgokat. Raphael lassan vándorolt lejjebb. Először végig csókolta a fiú állának vonalát majd a füle mögötti kis részbe csókolt bele, amitől a másik édes nyöszörgő hangot hallatott. Majd bevett szokásként nyomott egy puszit Alexandre szájának két szélére, amitől az elégedetlenül felnyögött.
Ezt már unta és többet akart.
Raphael lassan haladt a nyakán itt-ott csókolva, harapva vagy épp megszívva a fehér bőrt. Nyomot akart hagyni. Alexandre csukott szemei erre kipattantak.
- Raphael! Ne merészeld kiszívni a nyakam! Mit mondok majd anyuéknak? – ráncigálta meg a fiú ingjét mire az kelletlenül elszakadt tőle és csak összefűzte egymás mellet pihenő ujjaikat.
- Tégy egy szívességet és ne emlékeztess, a szüleidre mikor csókolózunk! – majd megborzongott – anyád még fiatalos, de apád nem az esetem...
- Fúj!
- Hát pont ez az.
- Megérkeztünk! – kiáltott hátra a nem túl boldog fül és szemtanú. Raphael előkotorta a pénztárcáját és hozzávágott pár papírpénzt majd már rángatta is ki Alexandre-t az autóból.
- Hé! Ez kevés! – kiabált utánuk a taxis, ahogy felrohantak a lépcsőn.
- Levontam belőle az inzultálás miatt! Maga homofób! – nyújtotta ki nyelvét Raphael majd elvigyorodott, ahogy berántotta magával Alexandre-t a lépcsőházba bevágva az ajtót. Tekintve hogy mindketten ittasak voltak igazi nehézségekkel járt feljutni a lépcsőn. Meg, mert Raphael folyton csókolózni akart. De végül elérték a jól ismert kék ajtót. Raphael ki tudja, honnan de elővarázsolta hatalmas kulcscsomóját és megpróbálta kinyitni az ajtót miközben Alexandre kezét szorongatta. Mikor a vállal való belökés következett láthatólag elszámította magát ugyanis nem hogy az ajtó kinyílt, de ő is egyenesen bezuhant magára rántva Alexandre-t. Raphael azért megtalálta a módját hogyan tegye kellemesebbé az esést így egyik kezét a másik pulóvere alá csúsztatta miközben a másik a fiú fenekére vándorolt, míg szájával Alexandre kulcscsontját csókolta végig. Alexandre érezte, hogy minden vér a fejébe tódul, ami nem, az pedig egy sokkal intimebb részre vándorol.
- Ne. Ne itt. Menjünk be a szobába. Nyitva az ajtó – nyöszörögte a fekete hajú bár nehezére esett az ésszerű gondolkodás miközben minden porcikája bizsergett Raphael puszta jelenlététől. Raphael elégedetlenül fújtatott párat majd miután leszedte magáról Alexandre-t felállt, hogy becsukja az ajtót. A másik is felállt, de látszólag csak eddig bírta a spanyol, mert azonnal rátámadt. Neki szorította a falnak felborítva az esernyőtartót. Valahogy azért mégiscsak sikerült a hálószoba felé araszolniuk bár útközben jó pár rajzeszközt pusztítottak el könyvet rúgtak arrébb, és mindketten beverték a vádlijukat a dohányzó asztalba. A filmekben ez sokkal egyszerűbbnek tűnt, gondolta két csók között Alexandre. A szobában Raphael fél kézzel lelökte Alexandre-t a hatalmas bevetetlen ágyra. A fiú egy ideig csak élvezte a puha paplant, lihegett és minden erejével azon volt, hogy ne kezdjen el agyalni. Mégis egy kis hang a fejében ott sikítozott, hogy megőrült és ez a lehető legrosszabb dolog, amit csak elkövethet az életében. Aztán Raphael rámosolygott csillogó szemekkel leplezetlen boldogsággal és úgy érezte azonnal elmúlt minden kétsége. Hogy lehetne rossz, amit csinálnak, ha Raphael ilyen boldog? Ha ő ilyen boldog tőle? Mert az volt, és ez nem csak a vodka hatása volt, hanem Raphael létezése. A spanyol sietősen lekapta magáról az ingjét, amitől pár gomb feladta és egyszerűen csak lepattant, de ez nem érdekelte a fiút a többi szétvetett ruhadarabnak szolgáló padló temetőbe száműzte. Ezután jött a nadrág és a zokni és már ott is állt egy szál alsógatyában. Egy narancssárga alsógatyában, aminek csípő részén Kenny a South Park-os kapucnis gyerek feje virított.
- Komolyan? Kenny? – vonta fel szemöldökét, ahogy alkarjára támaszkodott Alexandre. Raphael vállat vont majd éhes szemekkel pillantott az ágyon fekvőre. Alexandre megborzongott, ahogy a másik közelebb lépett hozzá és minden udvariasság vagy finomkodás nélkülözve levetkőztette. Így mire Alexandre észbe kapott már ő is egy szál fehérneműben feküdt a fölötte a diadalmasan mosolygó Raphaellel, aki a combjain ült.
- Mert a pöttyök olyan menők mi? – mondta némi gúnnyal Raphael majd lehajolt egy csókra.
- Az anyukám vette oké? – védekezett Alexandre mire Raphael vágott egy megjátszott fintort.
- Mond csak apa komplexusod vagy öidipusz komplexusod van, hogy az ágyban a szüleidről beszélsz?
- Jó hát, ha nincs kedved folytatni nem muszáj – könyökölt fel tetettet sértődöttséggel Alexandre mire a spanyol a vállainál fogva visszanyomta. Egy ideig csak játszadozott vele itt-ott beleharapott majd kegyelmesen csókolgatta Alexandre egyre több nyomot viselő fehér bőrét. Alexandre nem sok minden tehetett Raphael teljesen átvette az irányítást így ő csak élvezte az egészet. Néhol hangosan felnyögött, ha a latin igazán jó pontot ért el, és még az se érdekelte, ha a papír vékony falakon át a szomszédok talán meghallják, hogy jól érzi magát, míg a másik háta egyre sebesebb lett a körmeitől. Alexandre lassan a határán volt.
- Raphael ha ezt folytatod én biztos... - nyüszítette, ahogy a latin feljebb húzta alsója szárát, hogy belecsókoljon a combhajlatába. A kék anyagon már így is ott éktelenkedett egy zavarba ejtő folt mióta Raphael munkálkodott rajta. A latin egy pillanatra megemelkedett miközben karjaira és térdeire támaszkodott. Végigpillantott művén, majd megnyalta a száját és cselekedett. Egyetlen mozdulattal szabadította meg az alatta fekvőt az utolsó ruhadarabjától. Alexandre egy halk kiáltást nyelt le, mikor megérezte a hideg levegő érintését feszülő tagján. De nem kellett sokáig ettől szenvednie Raphael óvatosan elhelyezkedett, lábai között majd a szájával kezdte izgatni. Alexandre szorosan összezárta szemeit, majd kezével takarta el arcát. Bele se mert gondolni, hogy épp egy fiú az, akinek a szájában az ő... nem, a legkevésbé se fogja végig gondolni. Helyette próbálta minél jobban elhúzni a vég kifejlettet. Érezte Raphael is kellő izgalomban van, ahogy annak merevedése néhol a lábához nyomódót. De akkor is, hogy ő menjen el először...
- Nem kell visszafognod magad – pillantott fel Raphael halványan mosolyogva. A meleg lehelet csiklandozta Alexandre-t így fészkelődött kicsikét. Raphael ezt csak bátorításnak vélte így vissza is tért elfoglaltságához. Pár pillanat múlva mikor Alexandre már tudta, hogy nincs semmi, ami visszatartsa bepánikolt. Nem akart Raphael szájába élvezni. Kihasználva az alkalmat mikor nem volt tele a másik szája felrántotta egy hosszú mély csókra. Raphael nem ellenkezett, még ha a fiú meg is harapta a nyelvét miközben elment.
- Ef elép szepszi folt – mondta a spanyol kinyújtott nyelvel, amin egy apró vérző seb volt.
- Mi? – értetlenkedett Alexandre majd hangosan felnyögött, ahogy Raphael a lába közé nyúlt – én már nem bírom tovább! – nyafogta nyögve a fiú bár maga se tudta igazán mit akar. Erre Raphael egyszerűen csak Alexandre szájába dugta két ujját. Remek probléma megoldás, gondolta Alexandre gúnyosan, de arcán csak az értetlenkedés látszott.
- Jobb, ha elkezded szopni, különben nagyon rossz lesz – nézet rá félreérthetetlenül a spanyol. Erre Alexandre szemei ijedten kerekedtek el. Nincs az az isten hogy ezeket ODA tegye be. Nem, nem, és nem! Hisztérikusan megrázta a fejét, hogy ő erre még nem áll készen.
- Igazad van – bólintott egyetértően Raphael és kiszedte kissé nyálas ujjait a másik szájából mire az megkönnyebbülten felsóhajtott – a nyál nem elég néha. Azt hiszem, van vazelinem az ágy alatt – azzal hátra is fordult. Először csak a fejét lógatta le, de mivel már volt benne pár pohárral, így majdnem fejre is bukott, de még időben megtámasztotta magát két karjával. Alexandre csak ijedten szemlélte az eseményeket. Az egyik fele vágyott Raphaelre de a feje nagy részét egy sipítozó hang töltötte be, ami felhívta a figyelmét minden szörnyű dologra, amit csak a szexről hallott. AIDS, szifilisz, tripper, gomba és még megannyi fertőzés. Fájdalom, a tudat, hogy férfi létére... nos, nem ő lesz felül. De legalább a nem kívánt terhességtől nem kell tartania, próbált pozitívan gondolkodni. De minden félelem ellenére a testével nem vitatkozhatott, ami már megint teljesen be volt zsongva. Raphael egyre türelmetlenebbül tapogatózott fejjel lefelé az ágya alatt, de csak ilyen-olyan gusztustalan dolgok és pár ágy alá esett csecsebecse akadt a kezébe. Türelme végén kissé ingatagon felállt majd kitrappolt a szobából, de még előtte oda vetette halálos komolysággal az ágyon fekvő meztelen Alexandre-nak.
- Aztán el ne szökj nekem! El se mozdulj! – azzal távozott. Így maradt magára a fejében sikítozó hangokkal és kétségeivel Alexandre.