Festékfoltok

8. fejezet

Alexandre fázósan húzta magán össze szövetkabátját majd felkarját dörzsölgetve összefonta karjait mellkasa előtt. Az operaház egyik magas oszlopa mögött várakozott. Tíz perc volt hátra a kezdésig de Raphael eddig még nem mutatkozott. Lehet, hogy elfelejtette, vagy meggondolta magát, esetleg csak késik. Ha pedig valóban csak elnézte az időt amint megérkezik biz' isten megüti, fenyegetőzött magában. Majd felmérve az erőviszonyokat helyesbített és inkább majd lekiabálja a fejét utána pedig Raphael egész este megpróbálhatja kiengesztelni. Fejében már kész kis monológot írt, amiben gondosan kitér majd a fiú lehetetlen viselkedésére, hogy mindig elkésik és, hogy milyen felelőtlen, ha ügyes még azt is beolvashatja neki, hogy miatta nem haladnak a projekttel. Már-már ott tartott, hogy gonoszan összedörzsöli kezeit egy ördögi mosollyal mikor feltűnt a fiú az egyik sarkon. Egyszeriben azt is elfelejtette miért volt mérges rá. Raphael egyszerűen úgy nézett ki, mint aki most jött le egy Coco Chanel bemutató plakátjáról vagy egyenesen a Vouge címlapjáról. Fekete inget viselt vörös nyakkendővel, nadrágja és mellénye fehérrel csíkozott grafit szürke volt. El nem tudta képzelni eddig, hogy a szakadt farmert és bőrdzsekit viselő fiú ilyen jó ízléssel rendelkezik. És egyszerűen miért nem fagy meg? November van és nagyjából öt fok, hogy az istenbe képes úgy kinézni mintha egy Szentivánéji bálra érkezne és nem egy rohadt téli gálára, füstölgött Alexandre. Ez a gyerek nem is Madridból, hanem egyenesen Stockholmból érkezett! Ezen morfondírozva a fiú újra felidegesítette magát mire odaért a lehengerlő mosolyú fiú.
- Teee... – hörögte a majd megfagyó Alexandre – tudod te mennyi az idő?
- Jó estét neked is! – villantott meg egy negédes mosolyt Raphael majd beletúrt a hajába – amúgy meg még van időnk! Legalább öt perc!
- Ah, lehetetlen vagy! – forgatta meg szemeit a fiú – gyere, siessünk! – intett a spanyolnak majd elindult az opera kétszárnyú bejárata felé – Egyébként meglep, hogy ilyen ruháid is vannak – mondta mikor a másik felzárkózott mellé – és hogy a francba nem fagysz meg?
- Hát ma reggelig teljesen kiment a fejemből az este, de Veronique külön felhívott, hogy emlékeztessen. Aztán Eliot is küldött egy SMS-t hogy ne is számítsak tőle kölcsön öltönyre, mert neki sincs – mesélte, miközben Alexandre leadta a ruhatárba a kabátját – aztán elmentem vásárolni és hát elment vele az idő – Alexandre fejben feljegyezte, hogy köszönje meg a lánynak hogy gondoskodott erről.
- Azt hittem van alkalmi öltözéked – említette meg miközben felvágtattak a lépcsőn a páholyokhoz. Tekintve hogy a szülei szerepeltek a darabban ingyenesen foglalhatták el az előkelő helyet.
- Volt is, de mint kiderült az alatt a csekély három év alatt kinőttem mióta eljöttem otthonról. Ezért elmentem venni, de a legszakadtabb ruhára se volt pénzem, mert még nem kaptam fizetést ezért elmentem Théohoz, aki hozzám vágta ezt – mutatott magán végig – majd hazafutottam, elkészültem, és annyira rohantam hozzád hogy elfelejtettem kabátot venni – fejezte be kis történetét a fiú majd hirtelen megtorpant, ahogy beléptek a páholyba – hűha – suttogta megkövülten a fiú. Alexandre jól szórakozott a másik ledöbbenésén. Még emlékezet rá milyen volt gyerekként a szülei próbái alatt össze-vissza csavarogni az épületben és emiatt szinte minden zugát ismerte és minden dolgozóját is a pereces nénitől a jegyszedőig. Számára nem nyújtott újdonságot az épület de Raphaelnek talán ez volt az eddigi legdíszesebb hely ahol megfordult. Az ő páholyuk majdnem középen volt jobb szélről a harmadik emeleten. Az egyik legjobb hely volt az egész teremben. Alattuk még egy páholy szint majd a földszinten a nézőtér fölöttük szintén nézőtér volt. A nézősereg ülőhelye U alakban ölelte át a hatalmas színpadot, amit most még a nehéz vörös függönyök takartak. A hatalmas ovális alakú plafonon aprólékos festmények tucatjai voltak felfestve aranyozott stukkóval díszítve. Raphael meg se próbálta takargatni ámulatát. Nyitott szájjal bámulta a mennyezettet. Alexandre pedig egyszeriben azt vette észre magán, hogy boldog attól, hogy megmutathatta a fiúnak gyerekkora egyik leggyakoribb helyszínét és ez ennyire tetszik a spanyolnak. Váratlanul csak azt érezte, hogy egy erős marok fogja bilincsbe csuklóját. Lepillantva látta, ahogy a fiú enyhén remegő keze tartja fogva de Raphael még mindig önkívületben csak a gazdagon díszített plafont és a falat nézte.
- Alexandre – lehelte finoman mire a fiún enyhe remegés futott át – ha meghalok, temess el ide – suttogta – vagy a Sagrada Famíliába – tért hirtelen vissza a jelenbe a fiú.
- Uraim egy italt? Az operaház ajándéka – lépett be váratlanul egy pincérnek öltöztetett alak. A két fiú ijedten rebbent szét mintha valamin rajta kapták volna őket. Raphael elvigyorodott Alexandre viszont teljesen elvörösödött.
- Persze egy kis bor jól esne – túrt bele hajába a fiú majd le is kapta a férfi kezében lévő tálcáról az egyik boros poharat – köszönöm – emelte poharát az alakra majd leült az egyik székre. Alexandre visszautasította az italt és ásványvizet kért helyette. A férfi az eddig az ajtó takarásában lévő zsúrkocsiról adott neki egy palackot majd Alexandre még egy perecet is kért. Miután a férfi távozott ő is helyet foglalt.
- Te sosem iszol alkoholt? – pillantott pohara fölött rá Raphael.
- Nem gyakran – tűnődött el Alexandre – szilveszterkor és karácsonykor szoktam egy kis pezsgőt inni a szüleimmel.
- Oh, apu megengedi, hogy belemártsd az ujjad és lenyald? – kérdezte gúnyolódva Raphael mire Alexandre küldött felé egy csúnya pillantást.
- Nem szeretem az alkohol ízét – vont vállat a fiú – mindig éget és rossz az utó íze is – majd a fiú poharára pillantott – főleg a bornak.
- Francia vagy te egyáltalán? – nevetett fel Raphael. Pár pillanat múlva felhangzott a hangosbemondó, ami felhívta a közönség figyelmét, hogy kapcsolják ki a telefonjaikat. A két fiú eleget is tett a felhívásnak majd kihunytak a fények és széthúzódott a függöny.
- Mit is adnak elő? – hajolt a Raphael közelebb Alexandre-hoz.
- Alice Csodaországban – suttogta vissza a fiú – anyu a Szívkirálynő és apu a Bolond kalapos.
- Anyádat még értem, de apád hogy hozza a bolond karaktert, ha olyan, mint egy dandártábornok? – vonta össze szemöldökét Raphael. Alexandre nem válaszolt csak mindentudóan elmosolyodott. Raphael még hozzáfűzött volna valamit, de a hirtelen felvillanó reflektorfény visszavonzotta tekintetét a színpad felé. A porodon már ott ült egy nő könyvvel a kezében miközben egy másik, aki Alice-t játszotta körbe-körbe táncolta az egész teret. Raphael teljesen beleveszett a darabba mielőtt ráeszmélt volna. Boros poharát száműzte a széles korlát végére, míg ő karjaira hajtotta állát és csak nézte az újra és újra feltűnő alakokat és azok ámulatba ejtő mozdulatait. Már rendesen benne jártak a darabban mikor Alexandre egy pillanatra elszakított a tekintetét a jelenetről ahol Alice a Nyúl házában jár, hogy rápillantson Raphaelre. A latin fiú szemei keselyűként pásztázta a táncoló szereplőket mintha csak minden egyes lépést és karlendítést az emlékezetébe akarna vésni. Nem is mozdult, sőt Alexandre hirtelen azon is eltűnődött vajon pislog e még egyáltalán. Szája szegletén álmodozó szelíd mosoly bújt, láthatóan élvezte az előadást. Teljesen le voltak nyűgözve mindketten. Raphael a darabtól Alexandre pedig a másik reakciójától. A fekete hajú hirtelen melegséget érzett a mellkasában és egészen finoman elmosolyodott. Egyszerre már csak arra tudott gondolni mennyire kedveli Raphaelt minden idegölő jellemvonásával együtt. A késései kedves szétszórtsággá a perverz megszólalásai kaján viccekké szelídültek. Boldog volt, hogy megmutathatta egy kicsit az ő világát és, hogy a fiúnak tetszett. Hálás volt, hogy nem unta. Megszokta, hogy általában a kortársai enyhe fanyalgással viszonyultak a baletthez. Unalmasnak és férfiatlannak tartották. Alexandre magának se merte volna bevallani mennyire megkönnyebbült attól, hogy Raphael nem unatkozott az előadáson. Pedig a fiú minden bizonnyal magától vasárnap este inkább egy akciófilmet nézett volna meg. Azt már tudta, hogy a spanyolnak tetszik az ő tánca, de hogy az egész balett tánccal megbarátkozott örömmel töltötte el Alexandre-t. Lassan visszafordult a darab felé, de vissza-visszatekingetett Raphael irányába. De akár merőn bámulhatta is volna, Raphael aligha észlelt volna belőle valamit, teljesen beleveszett, hogy minden egyes mozdulatról fejben vázlatot készítsen. Így telt el az első felvonás. Raphael a darabba feledkezett Alexandre pedig a fiúba. Mikor a függöny legördült és felkapcsolódtak a lámpák Raphael megdörzsölte szemeit majd hatalmasat nyújtózott, amitől tagjai hangosan ropogtak. Egyetlen mohó korttyal hajtotta fel maradék italát.
- Na, hogy tetszik? – kérdezte Alexandre bár sejtette a választ.
- Hiányzik a vázlatfüzetem – húzta el a száját erre a másik – mire hazaérek a fél darab koreográfiája kiesik a fejemből – majd egy kedves mosollyal ő is szembefordul a másikkal – amúgy fasza. Ki nem nézném apádból, hogy ilyeneket tud. Azt a forgós ugrást tőled is akarom látni! – hadonászott kezeivel imitálva az ugrás mozdulatát. Alexandre egy aprót bólint beleegyezésül. Ezen felbátorodva Raphael egész mozdulatsorokat sorolt fel heves karlengetésekkel, amiket viszont szeretett volna látni. Csak annyi időre hagyta abba a fölsorolást, amíg az előbbi pincér megjelent és rendelt tőle még egy pohár bort. Végül egyikük se állt fel a szünetben csak Raphael hangjától zengett a terem, amit egyáltalán nem bánt a kiabáló, csak Alexandre gondolkodott el egy pillanatra miért is volt annyira boldog, hogy magával hozta a fiút. Végül folytatódott az előadás.