Festékfoltok

5. fejezet

Az asztalra csönd telepedett egy néma, kínzó pillanatra. A szedett-vedett balettosokból és művészekből álló kis csapat egy pillanatig a két fiúra meredt. Alexandre már szidta magát, amiért pont itt kellet elmondania és nem hívta félre a fiút vagy valami. Most, mint tegnap is, együtt ebédeltek amihez Agathe, Théo, Eliot, Veronique, és Nadine is csatlakozott. Békésen kezdődött minden, amíg meg nem említette Raphaelnek hogy a szülei feltétlenül találkozni akarnak vele majd megkérdezte mikor ér rá. Ekkor állt be ez a nyomasztó csönd, ami csak pár pillanata tartott, de már most azt kívánta bárcsak bejönne valaki egy pisztollyal, hogy boldogan a golyó elé vethesse magát. Túl sok volt a többiek pillantása.
- A szüleid azt hiszik, járunk? – ocsúdott fel először Raphael végre beleharapva az eddig a szája előtt tartott szendvicsbe.
- Jézusom nem! Fúj, nem! Dehogy! – Alexandre hangja hirtelen legalább két oktávot ugrott.
- Aucs, ez fájdalmas visszautasítás volt Raphael, háromszor is nemet mondott – röhögött fel Eliot, amire már mindenki felszabadult dermedtségből.
- Oh, a Chateaubriande családlátogatás – sóhajtott fel nosztalgikus mosollyal Nadine – emlékszem mikor először mentem. Hat éves se voltam. A kedvenc kék ruhámat vettem fel. Anyukád imádott – mosolygott Alexandre-ra a lány, aki visszamosolygott rá.
- Várj szóval ez bevett szokás? – nézett körbe Raphael értetlenül.
- Nálam is néha csinálnak ilyet – szállt be Agathe – meg Théoéknál is. Mi mondjuk, alapból ismerjük őket a közös partik miatt – vont vállat – nehezen megközelíthető családok vagyunk.
- A szüleid döntik el, kivel barátkozhatsz? – fordult vissza a mellette ülő fiúhoz felháborodottan a latin.
- Aggódnak, hogy rossz társaságba keveredem – vont vállat erre Alexandre – mivel felsőbb körökben mozgunk aggódnak, hogy kihasználnak.
- Felénk ez elég gyakori. A feltörekvők mindig minket használnak létrának – kortyolt bele ásványvízébe Agathe – az én apám is rengeteg fiút hajított ki a lakásunkból, mert általam akartak helyi hírességé válni – magyarázta tovább a lány, aki maga is egy ékszerész család egyetlen lánya volt és egyben örököse is.
- Aha, hát mi felénk a szülőket annyira nem izgatja, kikkel barátkozol, amíg nem kerülsz börtönbe vagy elvonóra – morogta Raphael - és nehéz benyalni a szüleidnél? – kérdezte barátságtalanul.
- Raphael! – szólt rá fegyelmezően Veronique – teljesen normális hogy érdekli őket, ki fuvarozgatja a gyereküket. Amúgy is a Chateaubriande család rengeteget adakozik az iskolának, fele annyi vásznat téphetnél szét mérgedben, ha nem segítenék ki a sulit. Vedd úgy, hogy köszönetet mondhatsz nekik azzal, ha kedves vagy – okította tovább Veronique majd megigazított az elmaradhatatlan vörös rúzsát. Raphael erre tőle szokatlanul meglepődött arcot vágott.
- Az iskolának adakoznak a szüleid?! – fordult vissza megint partnere felé – várj, a sulinak lehet adakozni?! – nézett körül mire többen is eltakarták arcukat fájdalmukban.
- Raphael te, aki olyan sokszor megfordulsz az igazgatói irodában nem láttad még az ott kiakasztott köszönő nyilatkozatott az adakozóknak? Elárulom neked a Chateaubriande család az első a listán, azaz ők adják a legtöbbet. Sőt te ösztöndíjas vagy szerinted az a pénz honnan van? – magyarázta Théo – ember, te tényleg nem olvasod az iskola honlapját?
- Az iskolának van honlapja?! – kérdezte teljesen ledöbbenve a spanyol – kész az életem hazugságokra épült - emelte fel kezeit, mint akinek teljesen elege van az egészből, és ha még valami kiderül, összeroppan – szóval mikor hívat anyu és apu? – fordult vissza harmadszorra is Alexandre felé hátha végre egyszer ő is felel a kérdésére.
- Hm, azt mondták bármelyik délután jó nekik szerda és szombat között – válaszolta elgondolkodva Alexandre – de ha tényleg nem akarsz jönni, kitalálhatok valamit, hogy kimentselek – tette hozzá.
- Nem, elmegy – felelte anyáskodóan Veronique – nem árt, ha ráragad valami jó modor. Te pedig jó lenne, ha végre másról is informálódnál, nem csak arról, ami érdekel! Mondjuk, kezdhetnél az iskolánkban történő dolgokkal! – intett Raphael felé.
- Igenis – felelte engedelmesen Raphael – jó fiú leszek, csak mondd meg, mit ne mondjak anyukádék előtt és mintagyerek leszek.
- Hát ne dohányozz, a motorról tudnak, de biztosítsd őket, hogy nem vezetsz veszélyesen. Legyél kedves és próbálj meg intelligensnek tűnni, lehetőleg a párkapcsolataidról se hencegj, a tetkód se mutasd meg nekik – vette számba ujjain is a dolgokat a fiú – oh és ugye nincs priuszod? – nézett bizonytalanul a fiúra.
- Természetesen nincs! – majd elgondolkodott – biztos vagyok benne hogy nem írtak fel, amikor néha bekerültem még Madridban – majd bólintott – igen, mármint túl fiatal voltam – majd elmosolyodott – akkor ma be is ugorhatunk hozzád és nálad haladunk a projekttel.
- Oh Raphael ne rontsd ezt el – sóhajtott Théo – mármint a szülők kérhetik, hogy Alexandre-t vegyék ki a projektből és akkor Monsieur Le Petit téged is kirak és oda a pénz nyeremény – nézett a spanyolra.
- Mi?! – nyögött fel Raphael teljesen sokkolva.
- Basszus – nevetett fel Eliot, aki az egészet jól szórakozva figyelte – neked annyi haver!