Festékfoltok

30. fejezet

Nadine hatalmas szobája sárga volt, mint egy kiscsibe. Még éppen elfogadható káosz uralkodott benne. Ruhák, balettcipők és egyebek mind-mind széthajigálva. Yvonne már ott ült egy fehér puffon. Annyira kicsi és vékony volt, hogy a fotel szinte be se süppedt alatta. A jól ismert zöldes árnyalatban játszott az arca, mint általában mikor ideges volt. A rózsaszín halvány ruhái csak még inkább kiemelték rengeteg szeplőjét és vörös haját. Veronique mosolyt villantott rá, ha nem is őszintét, de elég bátorítót ahhoz, hogy a vörös hajú is rámosolyogjon. Nadine az ágya szélén ült. Fején kusza konty pólójának bő nyakán át kivillant a bőre és kés éles kulcscsontja. Rövidnadrág és „Dance for your life" feliratú pólója azt sejtette nem régen ébredhetett. Talán Yvonne jöttére kelt és még beágyazni se volt ideje. Nadine rámosolygott majd felállt és adott neki két puszit.
- Alex hogy van? – vetette fel a megszokott kérdést Veronique.
- Jól. Aggódik az előadás miatt. Hiányzik neki Raphael. Ő hogy van?
- Semmi hír – rázta meg fejét a fekete hajú. Minden alkalommal mikor találkoztak lejátszódott ez a beszélgetés. Olyanok voltak, mint az anyukák. Hogy megy Alexandre-nak az iskola? Raphael intőt kapott, mert vajas kenyeret dobált az ebédlőben! Te hova viszed táborozni? És így tovább és tovább. Erre a gondolatra Veronique arcán megjelent egy igazi mosoly.
Szinte amint leültek betoppant Madame Rameau egy tálcányi teasüteménnyel és teával. Egy ideig még ott maradt kérdezgette Veronique-ot, hogy halad a projekt majd Yvonne-tól is érdeklődött, hogy megy nekik. Amint kilibbent az alacsony vékony nő a csicsergő hangjával máris csönd telepedett rájuk. Yvonne a teáscsészéjébe bámult mintha csak kiolvashatná a jövőt belőle. Nadine törökülésben ült az ágyán majszolta a süteményt és Yvonne-ra meredt. Veronique a földre ült és egy pillanatra örült, hogy nem szoknyát vett, hanem kezes-lábast, mert így felhúzhatta lábait. Ahogy átkulcsolta őket karjaival majd a térdére tette a fejét és ő is a puffon ücsörgő pici alakra nézett. Eredetileg itt lett volna Agathe is. De a tegnapi vásárlásuk során a lány olyan volt, mint egy élőhalott. Majd mikor beültek egy kávéra valahova hirtelen iszonyatos zokogásba kezdett és elhüppögte, hogy szétmentek Théoval. Veronique megértette, hogy Agathe-nak most van ennél jobb dolga is. Veronique nem ítélte el Agathe-t hisz tudta ez a legnormálisabb reakció. Nem az az önámító nyugalom és beletörődés, amit Alexandre bemesélt magának. Bár Agathe is elég demagóg módon állt hozzá, hisz szentül állította így a legjobb a karrierjének. A karrier így, a karrier úgy, szipogta a lány hazudva saját magának is. Ha itt végeztek úgyis meglátogatják Nadine-nal. Esetleg Yvonne is jöhetne. Persze csak, ha minden jól sül el.
- Hogy jöttök ki Eliottal? – törte meg a csendet Nadine. A térdén lévő ragtapaszt kapargatta, de közben Yvonne-ra nézett, aki meglepetten emelte fel a fejét.
- Oh... azt hittem elkezdtek majd fenyegetni – sóhajtott fel megkönnyebbülten, mintha csak most vonták volna vissza a halálos ítéletét és egy rúgásnyira az akasztástól. Veronique csúnyán nézett Nadine-ra, de azért hálás is volt, hogy legalább belekezdett. Másrészt meglepte Yvonne válasza.
- Megfenyegetni? – horkantott fel az ázsiai lány sértetten – minek nézel te minket? A maffiának?
- Nem – rázta meg fejét a lány ismét felvéve a zöldes színt az idegességtől – csak nem ez lenne az első eset – majd egészen halkan folytatta – tudom, hogy nem kedveltek.
- Nem igazán az van, hogy nem kedvelünk – felelte erre diplomatikusan Veronique – részemről nincs harag vagy keserűség, amiért összejöttetek Eliottal – majd bólintott mintegy magát is megerősítve – talán az elején kissé kisajátító voltam és egy egészen aprócskát féltékenykedő de – és ekkor hüvelykujjával a válla fölött Nadine-ra bökött- az egyetlen hülye lépésed Nadine féltékennyé tevése. Nem bírja valami jól – erre Nadine nézett rá most csúnyán majd megcsípte a másik karját, mire Veronique felnevetett.
- Csak viccelek. Tényleg. Mindenesetre békével jöttünk... vagyis hívtunk. Mármint azt hiszem tényleg kirekesztőek voltunk. Szóval meg akarunk ismerni. Próbáljunk meg barátok lenni.
- És így Veronique le tudja ellenőrizni nem vagy-e egy pszichopata, aki akár bánthatná is Eliotot – folytatta Nadine. Yvonne a meghatottságtól csuklani kezdett, amitől zavarba jött és elpirult. A két lány türelmesen megvárta, míg a kis vörös megiszik még egy csésze teát. Mikor végzett Nadine neki szegezte a kérdést, ami azóta, érdekelte mióta csak meglátta a lányt.
- Mióta vagy anorexiás? – kérdezte minden bántó él nélkül. Veronique meglepetten fordult hátra Nadine-ra pillantva. Ezt meg honnan...? Yvonne olyan hangot adott ki, mint a kutya mikor rálépnek a lábára.
- Honnan? – cincogta a lány. Yvonne-t lassan hatalmába kerítette az émelygés. Óvatosan letette a kis asztalra csészéjét, hogy el ne törje, ha ki kell rohannia. Nadine felvonta a szemöldökét.
- Az anorexia nem éppen egy nem észrevehető dolog. Legalábbis előre haladott állapotban – mondta lassan. Veronique rásziszegett.
- Kedvesebben – mondta.
- Semmi baj – rázta meg a fejét mosolyt erőltetve arcára Yvonne – persze hogy még mindig látszik.
- Szóval igaz? – fordult vissza Veronique a lány felé meglepetten. Persze ő is észrevette, hogy Yvonne szinte soha nem eszik, és hogy nagyon vékony, de ezt az idegeire fogta. Azon nem lepődött, meg hogy Nadine rájött. Táncosként biztos épp elég alul táplált embert látott már.
- Régen valóban kórházba kerültem emiatt – mondta feszengve – de azóta sok minden változott. Elköltöztünk, lettek barátaim és... Eliot – suttogta fülig pirulva Yvonne.
- Szóval ezért költöztetek ide? – kérdezte érdeklődve Veronique.
- Igen. Anyu és apu úgy gondolták, ha kiemelnek abból a környezetből, ami belehajszolt ebbe akkor megszűnik – halványan elmosolyodott – azt hiszem igazuk volt. Még keményen kell dolgoznom, de egyre jobb minden. Eliot nagyon sok mindenben segít. Bátorít, folyton zöldségekkel töm. Még főzni is megpróbál. Bár nem nagyon megy neki.
- Szóval tud róla – bólintott elégedetten Veronique. Helyes kell egy kis felelősség annak a srácnak a vállára.
- Biztos jó volt ez? – kérdezte kétkedve Nadine – a balett nem éppen a kiadós étkezések mellé való tánc.
- Lehet, de tényleg sokat segített. Mikor nagyon rossz állapotban voltam és a kórházban tömték belém az ételt, és folyton infúziós csövek álltak ki belőlem, az tartotta bennem a lelket hogy még... még pár kiló és újra táncolhatok. Egy visszatartó erő volt az újabb koplalás ellen – majd pár pillanatra elhallgatott és csak nézte a két lányt maga előtt. Megtegye? Vagy ne? Mi van, ha bántani fogják? De Veronique semmi jelét nem adta volna a megvetésnek, sőt érdeklődéssel, vegyes részvéttel nézett rá. Semmi lesajnálás. Majd Nadine-ra nézett, akitől jobban félt, mint az örök nyugodt Veronique-tól, vagy a kissé leereszkedő jégkirálynő Agathe-tól. De a barna szemek most csak kíváncsisággal már-már barátságosan néztek rá. Sehol a megszokott savanyú nézése vagy a rideg pillantások, amiket akkor kapott mikor Alexandre-val akart beszélni. Ez bátorságot adott neki.
- Az iskolában nagyon nem voltam népszerű – mesélte virágnyelven, hogy kiközösítették – a vörös hajam, a szeplőim, a magasságom. Folyton azzal vicceltek, hogy kobold vagyok és nálam van az arany – jótékonyan nem tette hozzá azokat az eseteket, amikor már nem csak vicceltek – nem ment a barátkozás ezért folyton kutattam az interneten. Hogyan kell barátkozni? Mitől szeretnek meg az emberek? Soha nem néztek ki addig, míg iskolába nem kezdtem járni. Nagyon kedves szüleim vannak. Anyukám hasonló idegeskedő, mint én. Apukám úgy néz ki, mint én. A bátyám a legkedvesebb ember a világon. Remek zongorista. Szóval alapjába véve mindig is szeretve voltam. Aztán jött a gimi. Általánosban se nagyon kedveltek, de jól megtűrtek. Még majdhogynem pár barátom is volt. Aztán jött a kirekesztés én pedig kutattam az okot miért nem szeretnek. Aztán valahogy azon kaptam magam, hogy az interneten a vékony lányokat nézegetem. Csinosak és boldogok voltak. Olyan jól hangzó mondatokat írtak, hogy, a vékony lányokat mindenki szereti, ha vékony vagy viszont szeretnek, ha vékony vagy mindig jól nézel ki. Elhittem. El akartam hinni. Az első kilóimat hamar leadtam és akkoriban kezdtem el balettra járni. Ott hirtelen lett pár barátom. Az emberek kedvesek voltak hozzám. Szentül hittem, azért mert vékonyabb lettem így hát folytattam. Eldugdostam az ételt, bezárkóztam a szobámba. A bátyám szinte minden nap hozott nekem pudingot. Vaníliásat. A kedvencemet. Minden nap a szemétbe dobtam. A családom tudta, hogy baj van velem, de én csak gorombán elküldtem őket. Aztán valahogy kiderült az iskolában a kis titkom. Hogy ebédszünet után hánytatom magam. Attól kezdve én voltam az anorexiás lány. Újabb gúnyolódások. Szánakozó tekintetek és hirtelen mindenki jobban tudta mit kéne ennem vagy tennem. Ettől még dühösebb lettem még inkább megvontam magamtól az ételt. A szobám falát teleraktam a vékony lányok képeivel. Ilyennek kell lenned. Ilyen leszel. Ha nem lehetek vékony inkább nem is élek. Minden nap elismételtem ezeket a szavakat a tükör előtt állva. Naponta többször mértem a súlyom. A családomat már rég nem engedtem be a szobámba. Úgy se értenék, mi van velem, gondoltam. Aztán jöttek a rosszullétek, a gyengeség, és az ájuldozás. Az örökös fázás mindig és mindenhol. Az a csontig ható hideg ami nem akart elmúlni. A szerveim egyre nehezebben dolgoztak. Egy nap a matek doga előtt annyira izgultam, hogy elájultam a folyosón. A kórházba vittek és egy hónapig szigorú hízókúrát kellet végig szenvednem. Gyűlöltem magamat, ahogy jöttek vissza a kilók. Majd egy nap a bátyám bejött a szintetizátorával és eljátszott nekem egy dalt. Ő írta csak nekem. Arra táncoltam a meghallgatáson – mosolyodott el Yvonne míg letörölt pár könnycseppet, ami kiszökött a szeméből – akkor jöttem rá, hogy tévedtem. Hogy nem harminc kiló alatt találom meg a boldogságot. De attól még nehéz volt elvetni a rossz szokásaimat. Szinte ösztönszerűen számoltam a kalóriát vagy osztottam minél kisebb adagokra az ételt és hagytam ott a felét. A mérleg volt a legnagyobb ellenségem rettegtem még ránézni is. Aztán a szüleim bejelentették, hogy költözünk. A balett tanárnőm, aki még a kórházban is rendszeresen látogatott írt egy ajánlólevelet a St. Vitusnak hogy ösztönözzön. Azt mondta, ha táncolni akarok, el kell jutnom odáig. Erősnek kell lennem, és küzdenem kell. És sikerült. Győztem. Itt vagyok. Boldog vagyok – majd hatalmas sóhaj bukott ki belőle – istenem – fogta meg két orcáját, amik csak úgy lángoltak a heves beszédtől – soha nem mondtam még el Elioton kívül ezt másnak. Mintha meg gyóntam volna a vétkeimet – majd félénken felpillantott a hallgatóságára. Veronique meglepetten pislogott rá párat majd büszkén elmosolyodott.
- Büszke vagyok, hogy ellened veszítettem – majd lehunyta szemeit – azt hiszem könnyebb a szívem, hogy tudom minden szerencsétlenséged ellenére erős ember vagy és Eliot támaszkodhat rád.
- Azt hiszem, egyelőre még bőven én vagyok az, aki támaszkodik rá – vigyorgott Yvonne majd Nadine-ra nézett, aki fölállt majd oda ment és megölelte őt. Csak egy gyors, de meglehetősen erős szorítás volt az egész de Yvonne így is sikítani akart a boldogságtól. De félt, ha kinyitja, a száját biztos elhányja magát izgalmában.
- Jól van. De ne felejtsd. Én vagyok Alexandre legjobb barátja és én elég könnyen leszek féltékeny. Ez arra is vonatkozik, ha Veronique-ra csimpaszkodsz rá. De azt hiszem okés vagy – mondta a lány majd elmosolyodott.
- Kicsit se vagy birtokló személyiség, áh dehogy – nevetett fel Veronique mire Nadine kinyújtotta rá a nyelvét. Yvonne is nevetett és egészem felszabadultnak érezte magát. Ezután még fecsegtek egy kicsit. Mindenféléről, ahogy a barátok szoktak. Yvonne-nak még sose voltak igazi barátnői se igazi lányos beszélgetései. Fantasztikus érzés volt. Veronique az órájára nézett.
- Jól van, azt hiszem Yvonne-t lerendeztük. Most menjünk át Agathe-hoz. Ha valakinek szüksége van most támaszra az ő. Indulás lányok!
- Úgy mondod, mintha mi lennénk Charlie angyalai – forgatta szemeit Nadine majd elnevette magát és a szekrényéhez lépett, hogy végre felöltözzen Yvonne pedig kikéredzkedett a mosdóba, mert a nagy izgalomtól felfordult a gyomra. Veronique mosolyogva nézte barátnőit és annyira elmerült az idilli hangulatban, hogy észre se vette SMS-t kapott.