Festékfoltok

11. fejezet

A diákok szinte futva érkeztek meg kisebb csoportokban a gyakorlóterembe. Kint az ablakok párkányát hó fedte és az üvegen is néhol finom pókhálószerű jég látszott. De a teremben jó meleg volt, amit a kintről érkező diákok azonnal meg is éreztek és a melegítőjük fölösleges darabjait, szinte dobálták is le. A helyiséget sápadt LED égők világították be hisz reggel hét előtt még mindig sötét volt. A tél végérvényesen beköszöntött hamarabb, mint hitték, még csak október vége volt. Alexandre még bőven félálomban volt, fülében félig telefonja fülhallgatója, amit teljes hangerőn hallgatott annak reményében, hogy felébred rá. Az már rég nem esett nehezére hogy csukott szemmel is be tudjon melegíteni így mindeközben még a karjaival is nyújtott. A mellette lévő Nadine-ban kevesebb volt az élénkség, a lány egyszerűen csak feküdt az oldalán edzőtáskáját párnának kardigánját takarónak használta miközben erősen arra koncentrált, hogy elhitesse, magával otthon van az ágyában. A terembe most Yvonne érkezett meg bár ezt a másik kettő addig észre se vette, míg oda nem ért hozzájuk egy halk „jó reggelt"-et köszönve. A kis vörös most már szintén projekt tag volt miután mindkét tanár beleegyezett. Ahogy Alexandre hallotta ebben sokat segített, hogy Madame Quinault megtudta Eliot Raphael barátja, akivel mostanság a nyugdíjat közelítő nőt a világból is ki lehetett kergetni. Alexandre gondolni, se mert arra mi lesz, ha a tanárnő megtörik és enged az ördögi spanyolnak, hogy becsörtessen az órára. Ő biztos felakasztja magát. Sok eséllyel Madame Quinault is. Esetleg a gyengébb idegzetűek is. Hál' istennek még Raphaelnek is kemény falat volt megtörni a hadsereget is megjárt nőt.
Yvonne megszokott rózsaszín tornadresszére húzott egy legginset illetve ott himbálózott kezében az elmaradhatatlan spicc-cipő. Míg a gyakorló órák többségén nem volt kötelező a hordása addig a meghallgatáson minden lánynak el kellet viselnie. Alexandre tudta a balett a nők világa, ami miatt a férfi táncosok mindig valamelyest perifériára fognak szorulni, de a spicc-cipőt nem irigyelte. Elég volt csak végignéznie, ahogy Nadine gondosan körbetekeri mindegyik lábujját gyakran plusz ragtapasz is rak rájuk, majd hosszasan elpepecsel a cipő előkészítésével, hogy tökéletesen a lábára passzoljon. A balett táncosok nem járnak nyitott cipőben. Még a fiúk se. A nagylábujj körme gyakran lejött az intenzív hetekben, a horzsolások, rándulások, sőt törések lassan felemésztették a testet. A balett volt az a tánc, amiben úgy kellet táncolniuk, hogy a saját testüket, törik vele össze. A lábujjak eldeformálódtak a bokájuk gyakran feldagadt a nap végére így még nyáron is zárt cipőbe kényszerültek. Alexandre még a strandra se szívesen ment le a gyakorló hetek után a rengeteg kék-zöld folttal. Mindezek fájdalmát gyógyszerekkel mérsékelték, ha már az elviselhetetlenségig fokozódott. Fájdalom csillapítok, ragtapaszok, kenőcsök egész hada volt mindegyik balett táncos táskájában. Most is a teremben nem egy ember halászta elő a kis pirulákat, hogy bevegye. Milyen gyönyörű tánc mégis felemészti a testet, gondolta szórakozottan Alexandre. Arról nem is beszélve, hogy életüknek csak egy rövid szakaszában lehetnek, professzionális balett táncosok hisz harminc után egyre kevésbé lesznek képesek tovább gyötörni a testüket. A hirtelen lesérülés veszélyéről nem is beszélve.
Nadine is már felhagyott az alvással való próbálkozással. Túl ideges volt. Ahogy mindenki más is beleértve Alexandre-t is. Nadine is előszedte a maga cipőjét illetve a hozzá való kellékeket. Ollót, szalagot, kötéseket. Mind két lány fásultan látott neki puhítani a rózsaszín cipőt. Minden mozdulat benne volt a kezükben talán csukott szemmel is képesek lettek volna előkészíteni a tánccipőjüket. Mintha bombát hatástalanítanának, gondolta a fiú folytatva a nyújtást. Halkan csevegtek, mint mindenki a teremben. Érezhető volt a feszültség. Néhányan gyilkos pillantást vetettek a másikra, valahol pedig halk fojtott hangon szólalkozott össze két lány. Alexandre és Nadine csak unottan nézett össze. Ők ebben a világban nőttek fel. Életre barátok vagy ellenségek, szinte csak ez a két lehetősége volt a táncosoknak. Egy pengeélen táncoló világ ahol könnyekkel mostak fel és összetört karrierekkel. A táncos A-sok megvetették gyakran tagozatuk többi táncosát is. A gimnasztikások nem kedvelték a modern táncosokat, mert betolakodónak érezték őket a modernesek sznoboknak vélték a baletteseket és így tovább. Csak egy ember lehetett szóló táncos, így míg egy galériában több művész is megfért, míg a zenészek összeállhattak zenekarrá a táncosok egymás lábán tapostak, hogy hosszabb időt kaphassanak a reflektorfényben. De mindez új volt Yvonne-nak, az egyszerű gimnáziumból érkezett lánynak. Mint bárány a farkasok között a lány ijedten pillantgatott körbe és nem találta magát kedves tekintetekkel szembe. Szinte összetörni látszott a teremben harapódzó feszültség alatt.
- Nem lesz semmi baj -próbálta nyugtatni Yvonne-t Alexandre. A lánynak valóban nem igen kellet aggódnia mivel bármennyire is próbálták felzárkóztatni még nem állt technikailag egy szinten a többiekkel, vajmi kevés esélye volt a legkisebb szerepre is. Persze kegyetlenség lett volna ezt elmondani neki így ezt gondosan elhallgatta. Yvonne megpróbált mosolyt erőltetni az arcára, de hirtelen teljesen lesápadt, amitől számtalan szeplője szinte leugrani látszott arcáról. Szája elé kapta kezét majd kirohant. Mögötte hangosan csattant a teremajtó, és több helyről is kuncogás vagy lesajnáló illetve gúnyolódó mormogás harsant.
- Fantasztikus, egy hányós - forgatta meg szemeit Nadine elvégezve már lábán lévő cipőjének utolsó igazításait.
- Nadine! - pisszegte le rosszallóan barátnőjét a fiú.
- Most mond azt, hogy nem az a legrosszabb fajta! - folytatta a lány töretlenül - fogadjunk, hogy bulimiás is vagy anorexiás. Te láttad már enni?
- Nem tudom... nem szoktam nézni, hogy esznek-e az emberek vagy sem! - védekezett elgondolkodva Alexandre. Mi van, ha valóban van valami igazság Nadine szavaiban? Yvonne nagyon vékony...
- Oh, édes kis herceg - mosolygót finoman gúnyolódva Nadine - épp csak elkezdtél letekinteni kastélyod ablakából ránk, a pornépre. Nem is várjuk, hogy rögtön ezzel kezd - nevetett fel kitárt karokkal utalva a többi „pornépbelire".
- A kisebbségi komplexusodat ne rajtam éld ki - bökte meg kedveskedő gúnnyal a hangjában Alexandre mire a lány felnevetett. Egy kis oldódás a megmérettetés előtt mind kettőjüknek jót tett. A szorgosan bemelegítő diákok közé megérkezett a zongorista egy halom kottát egyensúlyozva kezében, ami mögül épp csak kilátott. Ugyan sokan hozták magukkal zenét így is sokat tudott könnyíteni a dolgukon, ha élő zenére táncolhattak. Pár táncos szinte rávetődött a zongoristára segítséget ajánlva. Valójában csak már előre tudni akarták ott van-e a zenéjük kottája illetve felmérhették nagyjából milyen előadásokkal rukkoltak elő a többiek. Újabb ember lépett a terembe mögötte rendezett sorban az osztálya. Agathe királynői eleganciát sugározott. Sötétkék toppot és fekete rövidnadrágot viselt szintén kék lábmelegítőkkel. Haját feszes kontyba rendezte. Szinte megfélemlítő kisugárzása volt. Agathe hűvös nyugalommal sétált oda hozzájuk majd hanyagul ledobta edző táskáját.
- Jó reggelt - köszöntötte őket megengedve magának egy apró mosolyt a jégkirálynői álca megtörésére. Alexandre és Nadine is eldünnyögött valami köszönésnek beillőt. Ölni tudtak volna ezért a nyugalomért.
- Gyomorgörcs és hányinger? - kuncogott fel Agathe miközben nyújtani kezdett.
- Lábremegés és izzadó tenyér - grimaszolt Nadine.
- Ha a legjobbat nyújtod, nem csalódsz - vont vállat Agathe örök igazságát mondva.
- Ha ez ilyen egyszerű lenne - sóhajtott fel Nadine. Agathe is neki kezdett a cipőjével való bíbelődésnek. Erre az alkalomra nem az akadémiai ingyen igénybe vehető rózsaszín spicc-cipői közül hozott el egyet, hanem saját sötétkéken csillogó cipőjét. Alexandre elismerő bólintással adózott a lány felkészültségére. Ezzel is csak azt akarta kiemelni a szőke lány mennyivel profibb a hozzáállása.