Festékfoltok

14. fejezet

A temetés sokkal egyszerűbb lett volna, ha rossz idő van. Már jócskán benne voltak a december közepében mire megrendezték a temetést. Az elmúlt hetekben hatalmas havazások, és rossz idő volt, de ma ezen a vasárnapon hiába volt fogvacogtató hideg hétágra sütött a nap és még a hó nagy része is elolvadt. Az ilyen vasárnapokon az ember legszívesebben elment volna valahova a családjával vagy a barátaival, de mindenképp csak jól akarta volna érezni magát ezen az utolsó verőfényes napon. De nem Alexandre-ék. A Chateaubriande család elegáns fekete Rolls Royce-a épp csak megállt a temető parkolójában. Nem látszott úgy, hogy szívesen szállnának ki a kocsiból. Madame Chateaubriande kinézett az autó ablakán a már gyülekező fekete ruhás alakokra. Ma még ő is teljes feketében díszelgett, mint egy viktoriánus hölgy még fekete fátylat is erősítet kalapjához mellette a vezető ülésen Henri Chateaubriande katonákra jellemző kétsoros fekete öltönyt viselt. Hátul fiúk, mellettük már-már hétköznapinak tűnő fekete öltönyt viselt sötétkék csokornyakkendővel fekete szövetkabátja alatt.
- Nos, ideje menni - paskolta meg férje combját a nő majd hátra mosolygott a fiára - a Beauvoir családnak minden támogatásra szüksége van - mondta majd ösztönzésül ő szállt ki először majd családja is követte példáját. Szótlanul indultak el az apró református templom felé ahol maga a szertatás fog fog folyni, és amihez a temető tartozott. A templom alig pár utcára volt a tengertől, a kék égen vitorlázva repültek a sirályok a messzeségben vagy épp a templom tetején verődtek csapatokba. Maga a templom fehérre meszelt dísztelen kis kápolna volt a régi városnegyedben, bár magát az épületet csak pár évtizede építették. Théo nagymamája ebben a templomban házasodott meg és ezért akart itt is elbúcsúzni, hogy férje mellé kerülhessen majd a családi sírboltba. Alexandre egy ideig csak cipője orrát bámulta majd végül rászánta magát, hogy körbe tekintsen. Sok ismerős alakot látott, akiket gyerekkora óta ismert. Azok az emberek, akik ilyen-olyan partikon csipkedték meg az arcát vagy faggatták, hogy megy az iskola, most lehorgasztott fejjel ballagtak a templom felé. A sok szomorú feketébe burkolt ember egy groteszk festményre emlékeztették a fiút. Alexandre életében most másodszor volt csak temetésen így számára túl idegen volt a helyzet. Ahogy előre fordult meglátott a kovácsoltvas kapunál két jól ismert alakot. Raphael és Veronique a kaputól pár lépésre cigarettázott egy fa árnyékában. Raphael ismét nem viselt kabátot a hideg időjárástól függetlenül. Csak egy egyszerű fekete inget és farmert viselt, amin a sok mosás ellenére is halványan festéknyomok látszódtak. Veronique földig érő fekete tüll ruhát viselt felállított magas körgallérral. Szája a szokásosnál is égőbb vörös volt, bár lehet csak a tinta fekete ruha tette. Mint egy gótikus regény két főszereplője, gondolta Alexandre.
- Menj, csak oda hozzájuk, mi apuval előre megyünk - mosolygott hátra fiára Madame Chateaubriande majd a férjébe karolt. Alexandre csak hálásan visszamosolygott majd az apja beleegyező bólintása után odaszaladt barátaihoz. Raphael egy temetéshez képes ragyogó mosollyal köszöntötte.
- Sziasztok - köszöntötte őket Alexandre.
- Szia - intett neki Veronique majd cigarettájával a fiú háta mögé bökött - a szüleid mindig ilyen... drámaiak? - a fiú hátra fordult az említett személyek felé. Valóban, a szülei egymásba karolva felszegett fejjel vonultak be a kapun mondhatni két sorba kényszerítve a többi embert ezzel sorfalat alkotva két oldalt. Mintha egyenesen Viktória királynőt temetnék, és annak felravatalozására indulnának.
- Áh - legyintett szórakozottan Raphael - egész visszafogottak. Hiányzik a zenei kíséret. Lebetegedett az orchestra? - vigyorgott a spanyol felidézve azokat a kevéske alkalmakat mikor volt alkalma megnézni a Chateaubriande házaspár színházba illő belépőit.
- Mondjuk úgy, elég sokat kellet könyörögnöm ahhoz, hogy ne szereltessenek a kocsihoz hangfalat, amiből bömböltethetik Mozart Requiem-ét - vont vállat Alexandre csak félig viccelődve. Kissé hosszúra sikeredett a mai reggeli készülődés a szüleivel. Pláne hogy az anyja egy fekete szőrős boát akart a nyakára tekerni, illetve egy hatalmas pávatollas legyezőt akart magával hozni. Végül sikerült Bapisten közreműködésével meggyőzni, hogy biztos van legalább egy ember a temetésen, aki allergiás a pávákra.
- Édes - mosolygott minden gúny nélkül Veronique majd felcsillant a szeme - ott jön Eliot és Nadine! - vált szélesebbé mosolya majd intett az érkezőknek. Eliot nyakig beöltözve érkezett. Csizmát vett, bélelt fekete széldzsekihez kesztyűt, sálat és sapkát hatalmas bojttal a tetején, teljes feketében, mint aki nagyon komolyan veszi a temetések öltözködési kódexét, nem mintha a ruhatára olyan sok más színt tartalmazott volna. Nadine a másik irányból érkezett a parkoló felől szüleivel, ő már inkább hajazott egy iskolai szavalóverseny különdíjazottjára. Fekete szoknyát és fehér blúzt viselt masnikkal, lábán magas sarkú és combig érő fekete zokni. Vöröses szőke haja masni formában kontyba rendezve. Nagyon divatos volt. A lány egy gyors intéssel ott is hagyta a szüleit és a nővérét Claudiát majd feléjük vette az irányt, míg Eliot már oda is ért. Csak az orra látszott ki a sálból, ami már erősen vörös színű volt. Fázósan ölelte át magát majd láthatóan megborzongott, ahogy az egy szál ingben ácsorgó Raphaelre nézett.
- Haver komolyan megölsz az öltözködési stílusoddal! - vacogta Eliot.
- Nos, mindig is jó volt a stílusérzékem - villantott meg egy csábos mosolyt Raphael.
- Ja, a stílusod neve pedig „hogy a szarba nem fagy be a segged mínusz tíz fokban"?! - morogta Eliot bele a sáljába mikor odaért Nadine és gyorsan ölelésben részesítette a társaságot majd mikor a fiúhoz ért az ijedten ugrott arrébb - Jézusom rajta harisnya sincs! - fordult el fájdalmasan Eliot mintha a puszta látványtól tüdőgyulladást kaphatna - nyugtass meg Veronique, hogy legalább te vettél fel bugyit! - nyafogta remegve Eliot.
- Az ilyen állapotok mindig váltózóak - jegyezte meg kajánul vigyorogva Raphael mire Alexandre és Veronique szinte egyszerre forgatta meg szemeit majd össze is néztek jelentőségteljesen - mármint a fehér neműk vándor ruhadarabok.
- Ja, például az alsógatya, ha beesik az íróasztalod mögé és így anyád nem veszi észre és nem mossa ki - bólogatott némi gondolkodás után Eliot mire a társaság lánytagjai fújolni kezdtek.
- Ember azt hiszem, nekünk máshogy vándorolnak az alsógatyáink - veregette meg a szőke vállát a spanyol némi együttérzéssel.
- Szerintem mindjárt kezdődik a ravatalozás. Induljunk el befelé - jegyezte meg gyorsan Alexandre még mielőtt a kelleténél még többet tud meg bárki fehérneműiről. Az öt fiatal egészen a leghátsó sorban foglalt helyet ugyanis már csak ott volt szabad szék. A Beauvoir család nem aprózta el a temetést, nagyjából mindenkit meghívtak, akik az ügyész családdal bármilyen összeköttetésben állhatott. Alexandre vagy Nadine szülei egészen elől ültek tekintettel léve magas társadalmi helyzetükre, a család közel akarta őket ültetni. De Agathe szülei is alig pár székkel ültek odébb. Madame Renoir igazi ékszer kiállítást nyújtott. Agathe édesanyja, aki még ex modellként is gyönyörű és nagyon fiatalos maradt. Maga Agathe sötétkék koktélruhában ült a magába roskadt Théo kezét szorongatva legelöl. Alexandre-ban csak most tudatosult, hogy a párt lassan több mint egy hete nem látta mégis mintha évek választották volna el őket most. Kicsit kijjebb hajolt, hogy jobb rálátása lehessen barátaira mikor Raphael finoman köhintett, hogy magára vonja a másik figyelmét. Tekintve hogy a spanyol ült a legszélén a sorban és mellette Alexandre a fekete hajú már majdnem a másik ölében feküdt a nézelődéstől.
- Ha elfáradtál nyugodtan használhatod a vállamat alváshoz, de szerintem kissé túlzás egy temetésen az ölemben aludnod, tudod, az emberek a szájukra vesznek minket még a végén - Raphael elvigyorodott - de persze ha kettesben lennénk...
- Jaj hagyj már! - ült vissza rendesen szemeit forgatva a finoman elpiruló Alexandre - csak Théo-ékat akartam jobban látni.
- Nincs nagyon rajtuk mit nézni - biggyesztette le ajkát unottan Raphael - sírnak, szomorúak, és krízis helyzetben vannak. Általában ilyenek a temetések.
- Szívtelen vagy - vonta össze szemöldökét Alexandre rosszallóan. Nem szerette ha Raphael így viselkedett, mintha kívül állt volna a történéseken. Túl távoli volt és ez nem tetszett neki.
- Csak kicsit érzéketlen - mosolygott a fiú, de a mosoly nem érte el a szemeit. Alexandre inkább előre fordult, mert elkezdődött a búcsúztató.