Festékfoltok

Az éjszaka, amiről nem beszélünk

Ezt a novellát még akkor kezdtem mikor befejeztem a Festékfoltokat... szóval vagy 2 év kellett, hogy végre a végét is megírjam 
Ez a rész Veronique születésnapja után játszódik és bár a cselekményhez nem ad semmit szerintem jó betekintőt ad Veronique és Nadine személyiségébe.
Erősen +18-as leszbikus szex van benne.
Ergo saját felelősséggel olvasni :D 

Nadine nem tudott volna rámutatni hol ment igazán félre ez az este.
Talán reggel mikor nem találta Veronique ajándékát. De az végül meglett.
Talán mikor Eliot és Yvonne bejelentette azt.
De igazán akkor lett talán minden káoszra ítélve mikor Agathe azt mondta „Még igyunk meg valamit" miután már mindenki hazament és csak ők hárman maradtak. Csakhogy ebből a mégből nyolc kör tequila lett és még pár kísérő koktél.
És hogy őszinte legyen mocskosul lerészegedtek. Agathe még bent hányt a mosdóban, de ők ketten Veronique-kal már kitámolyogtak és most az út padkán ültek összedőlve. Pár srác megpróbálta őket felszedni még azt se értette igazán mit mondtak, de mikor Veronique gurgulázó hangot hallatott tovább álltak attól félve telefonszám helyet a lány ebédjét kapják meg egyenesen a cipőjükre.
- Úgy utálom magam – nyögte Nadine inkább az éjszakába, mint a mellette ülőnek.
- Nekem mondod? Kiherélem Eliotot – Veronique legalább már nem tudott sírni, a szemei talán annyira bedagadtak, hogy a könnycsatornái is eltömődtek – hogy cserélhetett le egy hobbitra? Egy kibaszott törpére? Tudom, hogy nincsenek nagy cickóim de pff annál... annál még – majd szavak hiányában fogta Nadine kezét és a mellkasára tette – érted?
- Ja – nyögte ismét Nadine zavartan. Veronique-on nem volt melltartó. Ha egy kicsivel kevesebb alkohol lett volna benne talán zavarba jön, de most csak buborékokat érzett a gyomrában. Vagy a pezsgő volt az vagy Veronique mellbimbója miatt, ami szinte simogatóan hullámzott a tenyere alatt ahogy a másik levegőt vett.
- Mi a szart csináltok? – Agathe fölsője csöpögött a víztől mintha az egész fejét a csap alá tartotta volna miközben kimosta a szájából a keserű ízt. Szó se róla alpárira itta magát. Megjelent a sztorikból oly sokszor emlegetett részeg Agathe, aki egész pizzákat evett meg és fürdött meztelenül a kikötőben, hogy egy halászhajónak kelljen kiszednie.
Veronique ugyan elengedte Nadine kezét, de ő azért ott hagyta. További megfigyelés céljából, nyugtatta önmagát a ballerina.
- Jaj, Nadine ne a nyílt utcán tapizd már. Most törték össze a szívét – esett szinte melléjük a szőke lány terpeszben behajlított lábain támaszva meg kezeit. Nadine zavartan elkapta végre a kezét a másik lány melléről. Veronique vágott egy grimaszt.
- A méhedig fellátok Renoir és nem festői a látvány – közölte majd átnyúlva Nadinon lejjebb húzta a lány szoknyáját, hogy eltakarja a fehérneműjét.
- Nem tapiztam le – jegyezte meg Nadine némi szünet után. Agathe csak rá kacsintott.
- Az enyémek nem érdekelnek? – nyújtotta ki rá a nyelvét.
- Agathe prolira ittad magad. Megint – jegyezte meg az ázsiai lány majd cigit osztott, hogy mind rágyújtsanak. Nadine próbálkozott, de gyakorlatlansága miatt torkát szorította s füst és hamar köhögni kezdett.
- És? Nincs itt Théo szóval szabad ember vagyok – grimaszolt – de igazad van. Haza kéne tolnom a seggem. Anyuka majd biztos kiveri a balhét – majd döbbent arcot vágott – Jaj Aggie ezt nem illik! Te nem ilyen vagy! Hol a méltóságod?! – majd beleszívott a cigarettába – szerintem valahol a harmadik hányás közben az is kijött.
- Agathe te vagy a legelegánsabb és egyben a legmocskosabb ismerősöm is – mondta ámulattal Nadine – az arcod, mint egy görög szoboré a szád, mint egy rakodó munkásé.
Agathe csálén rávigyorgott majd arrébb állt, hogy taxit hívjon. Nadine is elővette a telefonját és rémülten látta, hogy már hajnali egy is elmúlt és volt egy fogadatlan hívása.
Majd meg is nyugodott mikor a szülei helyet Alexandre nevét dobta fel a telefon és azonnal be is nyomta a visszahívást.
- Szia Nadine? Még mindig kint vagytok a városban? – vette fel a jól ismert hang. Alexandre-nak nem rég még megvolt az a régimódi szokása, hogy bemondta a teljes nevét mikor felvette. „Jónapot Alexandre Chateaubriande vagyok!" Nadine aranyosnak találta, de aztán egy nap Raphael és Eliot kinevették miatta és a fiú persze magára vette. Meg persze mint mindig most is kissé Raphael kedvében akart járni. Szóval azóta 21. századi módon válaszolt a hívásokra.
- Ah... igen – még az alkohol ködfátyolán át is érezte mennyire lomhán pörög a nyelve – már indulunk. Asszem. Veletek mi van?
- Ah semmi ig... Raphael azonnal szállj le a pultról! – a háttérben kivehetetlen kiabálás majd ismét Alexandre éles hangja – ne is merészeld!... Mert nem tudsz szaltózni azért! – majd még több kiabálás és végül egy puffanás és nyögés – Úristen.... Nadine le kell tennem – azzal bontotta is a vonalat.
- Na mi volt? – kérdezte Veronique miután Nadine eltette a telefonját.
- Azt... azt hiszem Raphael levetette magát a pultról? Valami szaltóról volt szó.
- Oh– masszírozta fáradtan az ázsiai lány az orrnyergét – akkor ma ők is eliszogattak egy kicsit– mondta olyan fáradsággal, ami csak azokra az emberekre jellemző, akik túl sok időt töltöttek Raphael Navarro közelében – mindegy. Alszol nálam? Vagy a te anyukád is kiborul?
- Hát... ha eddig nem keresett már biztos nem fog. Szóval persze – bólogatott hevesen.
Agathe egészen elegánsan visszasétált hozzájuk.
- Na öt perc és itt a taxim. Jössz velem Nadine?
- Ma Veronique-nál alszom.
- De szemetek vagytok. Nélkülem pizsipartiztok? – mondta, de nem tűnt valóban megbántottnak.
- Nem lenne sok értelme átjönnöd, hogy azonnal bealudj. Fogadjunk, hogy már a taxiban kidőlsz - kacagott, Veronique.
- Kell a szépítő alvás – vont vállat Agathe.
A taxija hamarosan befordult az utcára és elváltak útjaik. Nadine és Veronique összekarolva indultak vissza az ázsiai lakására.