Festékfoltok

16.rész

Nem telt sok időbe, hogy Veronique elérje Raphael házát. Csak pár utcára lakott tőle, de ezt a rövid, távot is futva tette meg. Nem tetszett neki Alexandre hangja a telefonban. Egészen halk volt és mintha csak félig figyelt volna oda rá. Mikor elérte a kopottas vörös téglaépületet a bejáratnál ismerős alakot pillantott meg. Nadine épp csak megérkezett. Hát persze hogy itt volt. Veronique tudta jól Nadine mennyire imádja a fekete hajú fiút. Ahogy Raphael is. Ezt Veronique nem értette. Ugyan elismerte Alexandre kedves és bájos fiú, sőt még kedvelte is barátként, de egyszerűen nem értette, hogy a fiú közelében élők miért akarják őt bálványként imádni. Szerinte elég átlagos srác volt, még ha valóban szép vonásai is voltak nem volt Veronique esete.
Nadine is felfigyelt rá mikor felfutott mellé a lépcsőn.
- Szia Nadine – puszilta arcon a lányt mosolyogva Veronique – téged is Alexandre hívott mi?
- Aha – viszonozta az arcra puszit a vörös – valamit motyogott arról, hogy Raphael leitta magát egy létráról? Meg hogy most alszik. Te tudod mi történt? – kérdezte miközben beléptek a lépcsőházba. Innentől Veronique vette át a vezetést. Ahogy baktattak felfele Veronique elgondolkodott. Valóban tudta mi történik? Raphaelnek mindig voltak egyszerű kiszámítható indokai, de minden könnyű válasz mögött úgy tetszett ezer van, amiről még csak fogalma se volt magának Raphaelnek se.

Eszébe ötlött egy nyári emlék. Raphael, Eliot, és ő elmentek a tengerpartra. Théo és Agathe csak pár nap múlva csatlakoztak a kis vityillóba, amit kibéreltek két hétre. De addig még volt hátra néhány nap. A kis ház pont a tenger parton volt messze a strandoktól csak a horgászok jártak ki oda hajnalban. Igazi hőségriadós idő volt. Eliot ki se mozdult, valami röhejes latin szappanoperát nézett, amire ott szokott rá. Raphael pedig eltűnt. Ez egy szokása volt valójában. Az ember pördült-fordult egyet és ő már nem volt sehol. Most is már egy jó ideje nem látta és mikor végképp megunta a szenvelgős műsört otthagyta Eliotot, hogy megkeresse a spanyolt. Még csak messzire se kellet mennie. Raphael pár méterre a háztól egy fa alatt ücsörgött és bámulta a tengert. Nem úgy nézett ki, mint aki igazán magánál van. A felhúzott térdein támaszkodott és csak egy fürdőnadrág volt rajta. Veronique ahogy mögötte állt jól megnézhette a hátán lévő tetoválást. Szerette a fekete madarat a fiú hátán. Illet hozzá. Igazán sajnálta, hogy nem mutogatta gyakrabban, de a fiú valahogy önző módon kevés embernek engedte, hogy lássa. Veronique halkan lopakodott a fiú mögé majd belefújt a nyakába. Raphael ijedten nyelte le kiáltását és megugrott majd összerázkódott. Jót nevetett a jeleneten. Imádta, hogy Raphael csiklandós volt. Olyan emberivé tette. Raphael remekül értett ahhoz, hogy vigyorgással, fecsegéssel, és jókedvvel építsen maga köré bástyát. A közvetlen természete volt a fal, ami mögé nem engedett belátatni.
- Hülye – morogta hátra nyakát vakargatva Raphael de azért mosolygott.
- Min gondolkodsz? – faggatta Veronique.
- Semmin– vont vállat a fiú – csak arról, hogy nem szeretem annyira a meleget. Tudod, télen mindig felvehetsz magadra plusz egy pulcsit, ha fázol, de nyáron nem veheted le a bőrödet, ha egyszer majd megsülsz. Furcsa egy spanyoltól hogy nem szereti a meleget? – fordult nem nagy érdeklődéssel a lány felé. Valójában csak ki akarta tölteni az űrt közöttük anélkül, hogy Veronique-nak lehetősége lenne kérdezni. Végül nem is válaszolt rá tudta úgyis fölösleges lenne. Raphael egyszerűen tényleg csak nem szerette a meleget. De később este felbontották azt az ütős wiskey-s üvegüket és jó alaposan berúgtak. Eliot mindig is az alvós részegek közé tartozott. Jó sok piát benyakalt majd elment szundítani valami lehetetlen helyre. Ha jól emlékezett, akkor épp az egyik konyhaszekrényt választotta eltörve az összes ott lévő tányért. Utána vágódeszkán ettek. De lehet az csak később történt meg a nyaraláson. Mindenesetre Eliot már rég aludt mikor Raphael elterült a földön. Ő maga is eléggé szédült, de jól bírta az italt egyébként, egy kicsit oldottabb volt részegen, de azért nem fordult ki magából. Raphael mindig jól bírta a piát, de ha egyszer elérte a határt vészesen megzuhant. Iszonyatosan sokat volt képes beszélni részegen. Ital mennyiségtől függően bármiről képes volt fecsegni. Néha latinul szavalt, azokat az apróságokat, amiket az iskolában tanult, néha híres könyvekből idézett. Veronique szerette, ahogy a Hamletet szavalta pár üveg vodka után. Néha pedig magáról beszélt. Ilyenkor volt a legrészegebb. Valójában nem is beszélt, nem érzékelte, hogy kik vannak igazán körülötte. Olyan volt mintha magával beszélgetne. Valójában csak az össze-vissza csapongó gondolatait mondta ki szervezetlenül. Ezen az estén félkómásan a padló repedésein futatta végig az ujjait majd fölpillantott a csupasz égőre, ami megvilágította őket. Ő a kanapén ült maga alá húzott lábakkal vészesen közel az elalváshoz, de azért figyelt. Raphael a hátára fordult majd sóhajtott egyet.
- Olyan, mint a Nap. Utálom a Napot – nyögött fel szemei egy pillanatra végig cikáztak a szobán majd visszatértek az égőre – unalmas. Szeretem a kéket – erre felnevetett – valójában, ha a Napra nézek, az jut eszembe milyen volt gyereknek lenni.
- Milyen volt? – kérdezte majd csuklott egyet. Menten elaludt ülve, de annyira érdekelte a másik szavai. Lehet, mégsem bírja olyan jól a piát, futott át akkor az agyán. Sosem gondolt úgy Raphaelre mint akibe szerelmes tudna lenni. Neki az egyszerű fiúk tetszettek. Ő Eliotot szerette. Raphael komplikált volt és fura. Milyen sok probléma egyetlen egy emberrel, vélekedett róla mindig is. Összehúzta a szemeit és úgy nézte a fiú profilját. Még emlékezett rá hogy arra gondolt milyen szép arcéle van Raphaelnek. Valójában nem találta a fiút túlzottan jóképűnek, de megértette azokat, akiknek tetszett a túl hamar megérett erős vonások. Szerettet arra gondolni, hogy Raphaelnek mennyi nyűge származhatott abból az időből mikor még mondhatni nem nőtt bele ezekbe a vonásokba. Soha nem látott róla gyerekkori képet, de tudta, hogy Raphaelt közel sem nevezhették aranyosnak gyerekként.
- Hmm – rezzent össze, mint aki csak most eszmélt rá nincs egyedül – nem szerettem gyerek lenni. Tehetetlen érzés. Jössz és mész, de nem te mondod merre, meddig – zagyválta – aztán drogoztam. Nem szerettem. Untam. Ezért verekedtem. Szerettem. De azt is untam. Aztán dugtam. Azt már nem untam, de még nem szerettem meg – majd lehunyta a szemeit mintha elbújt volna a gondolatai közé.
- Mit szeretsz te az életben Raphael Navarro? – dőlt el a kanapén miközben lelógott a keze. Még az is átfutott az agyán hogy nem zárták be az ajtót. De ő már rég nem volt olyan állapotban hogy felkeljen. Raphael meg sosem zárt semmilyen ajtót. Ezzel is csak az erejét akarta fitogtatni, mint mindig. Akkora egy hülye. Hirtelen iszonyatosan hiányzott neki Eliot. Ez néha csak úgy rátört. Hiányzott neki, de hallotta a horkolását valahonnan szóval itt volt. Elmúlt a pánik és lehunyta a szemét.
- Szeretek rajzolni – nyögött fel Raphael miközben az oldalára fordult. Ez után még sok mindent fecsegett össze de Veronique már elaludt addigra. Csak az maradt meg benne hogy a fiú nem is igazán a meleget utálta. A Napot nem szerette, de erre meg egymillió oka volt. Túl, túl komplikált. Ezt annyira nem szerette.