Festékfoltok

21. fejezet

Alexandre feszengve ücsörgött nappalijuk burgundi vörös selyem kanapéján. Alig négy óra múlva itt volt az újév és ő még nem váltotta be az ígéretét. A szülei még mindig nem tudtak róla, hogy együtt van Raphaellel. Ahogy ott ücsörgött a kanapén öltönybe öltözve érezte, hogy a szíve hangosan dübörög a mellkasában. Az operaház újévi partijára voltak hivatalosak, mint minden évben. Ott lesz mindenki. Nadine, Théo és Agathe is a családjaikkal. Ott még sem mondhatja el a szüleinek. Alexandre ijedten rezzent össze, ahogy kinyílt a nappali ajtaja és édesanyja libbent be rajta. Az asszony mélyvörös merész dekoltázsú estélyit viselt fekete toll boával a karjaira tekerve. Füstös sminkje és mélyvörös rúzsával egy gótikus regényhősre emlékeztette a fiút. Madame Chateaubriande meleg mosollyal üdvözölte fiát, majd az egész alakos tükör elé lépett, ami a szalon sarkában állt. Alexandre érezte, hogy gombóc nő torkában az idegességtől. Lassan ránézett anyjára, aki háttal állt neki, de jól láthatta így is a tükörképét a nőnek. Elkezdte tanulmányozni édesanyja arcát. Mindig mindenki mást mondott, kire hasonlít. Ha az apja mellet állt váltig állították teljesen olyan, mint ő volt fiatalkorában, ha pedig az anyja mellet mindenki esküdött rá hogy olyanok, mint két tojás. Ha pedig mindkét szülő ott állt vele a nagyapját emlegették, aki katona volt és Alexandre annyi hasonlóságot fedezett fel kettőjük között, hogy mindketten szerették a gyümölcslevest. De most ahogy szemlélte édesanyja vonásait valóban hasonlóságokat vélt fölfedezni. A szeplőit és a szemét az apjától örökölte ezt jól tudta, de a túl fehér bőrt az anyjától. Ugyan sose látta, mert édesanyja egészen fiatalkora óta festette mélyvörösre a haját, de eredetileg fekete hajú volt, ami apja elmondása szerint remekül állt a nő világos aranyszínű szeméhez. A pisze orra is az anyjától származott, ahogy a gyerekes későn öregedő finom vonásai is. Az arcélük is hasonlított. Valójában kiköpött anyja volt néhol az apja beütésével. Szóval nem cseregyerek. Akkor pedig csak nem fogják kidobni ha, bevallja, hogy meleg. Madame Chateaubriande felfigyelt fia feszélyezett figyelmére és rámosolygott a tükörből.
- Túl dögös egy anyukának? – kérdezte szórakozottan, ahogy frufruját igazgatta.
- Hmm? – rezzent össze Alexandre, ahogy kiszakadt a gondolataiból – ja, nem dehogy nagyon szép vagy – a nő dobott neki egy csókot.
- Akkor pedig mi bánt édesem? – ült le fia mellé a Madame.
- Semmi, semmi, csak szeretnék valamit mondani – bámulta ölében összekulcsolt kezeit, hogy elkerülje anyja pillantását Alexandre.
- Szerettél volna bulizni a kis barátaiddal igaz? Hát persze, már abban a korban vagy mikor kezd ciki lenni anyuékkal tölteni az újévet. Sajnálom, kincsem gondolnunk kellet volna erre! Jövőre természetesen mehetsz bulizni – majd feltartotta mutatóujját, amin hatalmas rubingyűrű csillogott – de nem ihatsz többet egy pohár pezsgőnél. Nem szeretném, ha részegen kallódnál az utcán. Veszélyes – magyarázta a nő. Alexandre pár pillanatig csak pislogott az édesanyjára.
- Öhm nem, nem érzem cikinek vagy ilyesmi. Amúgy is ott lesz Nadine és Agathe-ék szóval nem, egyáltalán nem erre gondoltam. El kell mondanom valamit – nyögte ki Alexandre egy kis idő múlva. Talán az lesz a legjobb, ha egyesével avatja be őket. Először az anyját majd az apját. Így nem tudnak együtt sikítozni legalább.
Persze ezt a pillantott választotta az apja, hogy belépjen oldalán Bapistennel. Ennyit az egyenkénti beavatásról, gondolta gyászosan Alexandre. Az apja érzékelvén a feszültséget a szobában felvonta a szemöldökét.
- Valami gond van? – kérdezte, ahogy leült a kanapéval szembeni fotelbe. Bapisten szokásához híven a fal mellet maradt. Hogy beolvadjon a környezetbe vagy, hogy bármikor elhagyhassa a szobát, ha menekülésre kerül a sor, nos, azt nem lehetett eldönteni.
- A fiúnk el akar valamit mondani – magyarázta Madame Chateaubriande – valamit, amitől ideges.
- Bántottak? – vetette fel azonnal Monsieur Chateaubriande feszülten.
- Valaki drogot adott neked? – ijedt meg a Madame.
- Alkoholizálsz?
- Rossz társaságba keveredtél?
- Megfenyegettek?
- Jézusom! Nem! – kiabálta túl a licitálást Alexandre – csakjárokvalakivel – hadarta el egy levegővételre.
- Tessék?!- kérdezett vissza egyszerre mindkét szülő közelebb hajolva fiúkhoz.
- Csak. Járok. Valakivel – tagolta lassan a fiú minden szóval egyre vörösebben. Kimondta!
- Oh – lehelte egyszerre a Chateaubriande szülők hátradőlve meglepett ábrázattal.
- Szóval összejöttetek Nadine-nal, huh? Kedves kislány – bólintott Henri Chateaubriande ahogy felvetette az egyetlen lehetséges jelöltet.
- Bizony mindig ott volt mikor szükséged volt rá – veregette meg mosolyogva fia kezét az asszony.
- Nem... nem Nadine-nal járok – motyogta Alexandre – bár tényleg mindig ott volt – jegyezte meg Alexandre majd vett egy nagy levegőt – Raphaellel járok.
- Fiam, ugye tudod, hogy ő fiú? – kérdezte pár pillanatnyi csönd után a férfi elsápadva – mármint ugyan arról a Raphaelről beszélünk?
- Igen – bólintott Alexandre – őt szeretem. Meleg vagyok.
- Ilyen nincs! – kiáltott fel az apja, ahogy felpattant mire a fotel hangos csattanással felborult. Alexandre ijedten rezzent össze a hangra. Ezzel egy időben édesanyjából éles zokogás tört ki.
- Anya! Apa! Ez nem akkora nagy dolog! – emelte fel hangját Alexandre hol dühös apjára hol zokogó édesanyjára pillantva.
- Nem! Nem! És nem! Soha ismétlem, soha nem fogom ezt megengedni! Mit tudsz te arról az alakról?! Nem is ismered! Egy csóró mocskos spanyol fattyú! Csak kihasznál téged! – bömbölte Monsieur Chateaubriande teljes hangerővel fékezhetetlen dühvel.
- Alex édesem! Kicsikém! Hát nem érted mit jelent ez?! Bántani fog! Fájdalmat fog neked okozni! És én abba belehalnék! – zokogta édesanyja keservesen, Alexandre kezét szorongatva. A fiú is úgy érezte menten sírva fakad. Nem erre a reakcióra számított. Azt gondolta, hogy ki lesznek akadva, de dühös kiabálásra és zokogásra nem volt felkészülve.
- De szeret – suttogta Alexandre.
- Mégis miből gondolod?! – csaholta apja.
- Azt mondta...
- Mocskos spanyol! Mind hazudik! Nem méltó hozzád! Te jobb vagy ennél! Neked a legjobb jár! Egy jóravaló francia lány!
- Apu a legjobb gyerekkori barátod is spanyol. Sőt rengetek munkatársad is az, akiket mind megbecsülsz!
- Csak a pénzed kell neki! Mi más ő, mint egy szegény diák? Kihasznál, majd eldob!
- Soha nem kért tőlem pénzt. Sőt általában ő fizet, ha valahova megyünk.
- Fogadjunk, hogy egy erőszakos alak! Bele fog keverni minden bajba aztán meg majd ott hagy!
- Ő mentett meg mikor Jacopoék rám támadtak legutóbb.
- De fiú!
- Hát ezt nem vitatom...
- Látod mit tett veled? Feleselsz! Alexandre te egy jó gyerek vagy! Jól neveltünk, mindig tisztelettudó, és rendes fiú voltál, amíg ez a sehonnan jött kis punk be nem hálózott!
- De már nem vagyok gyerek! – emelte fel újból hangját Alexandre miközben a kitudja honnan jött magabiztossággal kihúzta magát – tudom, hogy számotokra mindig a kicsi fiatok maradok, de már felnőttem. Nem engedélyt akarok kérni. El akartam nektek mondani, hogy szerelmes vagyok. Nem beleegyezést, hanem elfogadást kérek – mondta Alexandre. Monsieur Chateaubriande megsemmisülten ült vissza a fotelbe amit Bapisten gondosan felállított a veszekedés alatt.
- Uram, az úrfi minden bátorságát összeszedte, hogy elmondhassa ezt önöknek – mondta csöndes hangján Bapisten – mindenképpen tisztelettel kell viseltetnünk a választása iránt – Alexandre hálásan mosolygott a mellette kiálló komornyikra.
Monsieur Chateaubriande egy ideig csak bámulta a töretlen magabiztossággal vele szemben ülő fiát. A fiát, akit az életénél is jobban szeretett. A gyermeket, akit a naptól is óvott, ha kellet. A fiút, aki most felnőtt. Egy világgal, egy élettel ezelőtt ez a gyerek még mögé bújva keresett védelmet most pedig vele is szembe szállt. Bármikor máskor büszke lett volna rá. Sőt várta azt a pillanatot mikor szedi össze magát Alexandre és áll ki magáért, amit csöndes gyerekként eddig sose tett meg igazán. Erre tessék, az első alkalom mikor végre ez történik pont ez az alkalom. Mindezt egy holmi senkiházi festő gyerekért.
Valójában egész eddig kedvelte Raphaelt. A határozottságát, a kellő ravaszságát, és a kissé túllendülő magabiztosságát. Reménykedett, hogy Alexandre végre, hogy szerzett magának egy fiú barátot rá is ragad valami ebből. Erre ez történik! Monsieur Chateaubriande kék szemeit síró feleségére emelte, aki értette a pillantást és megpróbált megálljt parancsolni könnyeinek. Eleve egy nagyon érzelmes nő volt, de ez a hír egyenesen sokkolta. Mikor eléggé összeszedte magát fia felé fordult és két kezébe fogta Alexandre arcát ezzel elérve, hogy a fiú rá nézzen.
- Egyetlenem – suttogta sírástól rekedtes hangon a nő – soha egy pillanatig se gondold azt, hogy mi valaha nem fogunk elfogadni téged. Szeretünk. Istenem, de még mennyire! Lehetsz, meleg lehetsz transzvesztita vagy transzszexuális, kéjgyilkos vagy transzvesztita meleg pedofil kéjgyilkos – lendült bele a nő majd mikor érzékelte, hogy elkalandozott bocsánatkérően elmosolyodott és folytatta - amit csak akarsz, de értsd meg, hogy aggódunk!
- Csak meleg vagyok becsszó! – vágott közbe Alexandre- Raphael pedig teljesen ártalmatlan.
- Nem is Raphaellel van valójában baj – mondta az asszony mire férje elárultan nézett rá – de mi lesz így veled? Mi van, ha nem lehetsz táncos, mert nem lesznek hajlandóak alkalmazni téged? Mi lesz, ha lenéznek, megaláznak, isten ne adja bántanak? Az emberek nem elfogadóak! Annyi, de annyi veszélynek leszel így kitéve és mi nem védhetünk meg téged mindig! Nem akarjuk, hogy tönkre menjen az életed, az álmaid! – magyarázta Madame Chateaubriande.
- Nem fognak – nyugtatgatta Alexandre édesanyját bár ebbe még maga se gondolt bele igazán – ismersz. Nem fogok föl-alá masírozni egy meleg zászlóval a hátamon. De nem fogom letagadni azt ami, vagyok. Ha nem fognak úgy alkalmazni amilyen vagyok, akkor a tehetségemet se látják – majd enyhe aggodalommal hozzá tette – amúgy meg nem hiszem, hogy bántani fognak. Raphael elég megfélemlítő tud lenni.
- Jól van. Jól van – bólogatott Madame Chateaubriande még ha nem is volt teljesen meggyőzve majd remegő szájszéllel elmosolyodott – borzalmas lehet a sminkem igaz? – nevetett fel rekedten – megyek, megigazítom. Lassan indulnunk kell a partira – azzal megölelte Alexandre-t majd felállt és elhagyta a szobát.
- Sajnálom apa – mondta lesütött szemekkel Alexandre – hogy kiabáltam és, hogy szemtelen voltam.
- Ideje volt, hogy felszólalj magadért. De legközelebb kisebb hangerővel és kevesebb merészséggel. Természetesen csak velem. Mindenki mást úgy küldhetsz el a francba, ahogy csak akarsz – mosolygott rá fiára halványan a férfi mire Alexandre megkönnyebbülten ölelte át az apját.
- De mostantól határozottan nem kedvelem azt a kölyköt – utalt Raphaelre.
- Eddig is csodálkoztam, hogy megtűröd – nevetett fel Alexandre.

- Szóva' végülis nem vót teljes katasztrófa nem igaz? – mondta Adoncia, ahogy eltörölgette az elmosogatott poharakat, hogy aztán a bár alá tegye vissza őket a helyükre. Alexandre és Raphael épp „randin" voltak nála. A spanyol péntek este tért vissza az országba meglepően jó kedvűen. Most épp Adoncia karácsonyi ajándékát fejezte be.
Marseille-ben ritkán esett a hó, de ez évben többször is beterítette az egész várost, mint egy hatalmas pléd. Majd mikor a fagy távozott egy kellemetlen kis ajándékkal lepte meg a Salomé mozi tulajdonosait. A bár részleg beépített falánál beáztak. Ezt a burgundi vörös mintás tapéta nem viselte jól és bizonyos részeknél egyszerűen levált vagy rosszabb esetben le is szakadt. Adoncia és Marcio ezt eléggé nehezményezte ugyanis nem fért bele a költségvetésükbe az újra tapétázás. Raphael ekkor sietett segítségükre. A fiú fogta és felhasználva a hibákat és különböző alakokat készítet belőlük. Most például egy táncosnőt készített, akinek a megmaradt tapéta volt a ruhája mellette és mögötte városi látkép volt, amit a tapéta alatti rétegre festett itt-ott tovább tépve vagy épp visszaragasztva a vörös bársonyos tapétát. Meglepően jól nézett ki. Mindeközben míg a fiú a színeket kevergette és festegetett Alexandre elmesélte az új évi kis vallomását.
- Szóval apád most rühell mi? – pillantott hátra a válla fölött a pultnál ücsörgő Alexandre-ra.
- Aha, úgy néz ki. De szerintem, ha lány lennél, akkor is utálna – vont vállat a fiú.
- És ha francia lennék? – vigyorgott Raphael. Úgy tűnt a legkevésbé se bánta amiket Monsieur Chateaubriande felvetett ellene.
- E' nem szép dolog – vonta össze szemöldökét Adoncia morcosan – a spanyo' rende' nép.
- Bezzeg, ha én jönnék össze egy fiúval, te kitiltanád, ha! – szólalt fel az eddig a nem messzi heverőn fetrengő Xavier. A szőke fiúnak láthatólag törzs helye volt a kis pamlagos sötétzöld kanapé ahonnan változatos időközönként szórta sötét világnézetét, mint Jehova tanúja a prospektust. Kicsit olyan volt, mint egy morcos macska, aki bizonyos időközönként panaszosan felnyávog egy kis simogatásért, gondolta Alexandre tenyerébe rejtve mosolyát.
- Nino há' te hülye vagy!- vakkantotta oda anyai szeretettel a testes nő – fölölem azza jössz, akive' akarsz. Csak ne legyen abbó' a szörnyű poeta klubodbó'!
- Látod! – vetette szét fájdalmasan karjait amennyire fekve képes volt rá a fiú – elutasítod az igaz szerelmem!
- Egye' utasítok el az pedig a hülyeséged nino mio!
- És sütit se adtál – bökte ki végül sértődötten az igazi baját Xavier. Adoncia felsóhajtott majd a bárpult hűtőjéhez lépett és elővett egy tálcát, amin szépen felvágott csokoládés piskóták álltak eper lekvárral töltve. Adoncia rögtön megkínálta Raphaelt és Alexandre-t amint megérkeztek egy bögre forró csoki mellé de Xavier ekkor még aludt így erről lemaradt. Ami láthatólag nagyon sértette a fiú önérzetét. A nő végül neki is szépen kikészítette a bögre gőzölgő forró csokit és a süteményt.
- Hozd ide, kérlek! – nyújtózót a bár felé Xavier fájdalmas arccal mintha csak valami sérült katona lenne és még utolsó leheletével a fegyverét kérné, hogy az ellenségre lőhessen.
- Nem, megint fekve enné' oszt megfulladná'! Ide jössz vagy nem eszöl – tette csípőre kezét a nő. Xavier a lehető legnyomorúságosabb arckifejezéssel felkelt majd letelepedett Alexandre mellé. Evett pár falatot, amitől láthatólag sokkal jobb kedvre derült. Már amennyire képes volt.
- Szerintem írjál verset – mondta két falat között. Alexandre először azt se értette kihez beszél a fiú.
- Én? – kérdezett vissza bizonytalanul.
- Persze – azzal Xavier a villájával párszor a levegőbe bökött, amitől arról lepotyogtak a morzsák a pultra. Adoncianak ez határozottan nem tetszett.
- Nekem? – fordult hátra értetlenül Raphael, miközben a táncosnő haját festette hollófeketére. Közben természetesen ő maga is lassan feketébe fordult a sok festéktől.
- Nem – legyintette le a spanyolt Xavier még egy adag morzsával meghintve a pultot. Adoncia morogva keresett a pult alatt egy rongyot.
- Szóval írj verset a szüleidnek. Foglald bele mennyire szomorú vagy kilátástalan és keserű. Írd bele, mennyire nem értenek meg téged, és mennyire magányos vagy. Sirass rá pár könnyet. A fájdalmad könnyeit! – hadonászott tovább villájával de Adonciatól végül kapott egy tockost és inkább letette. Alexandre pedig megkönnyebbülten sóhajtott fel, mert már kezdett attól félni Xavier kiszúrja a szemét.
- Hát én ebből úgy igazán egyiket se érzem – mondta végül Alexandre zavartan.
- Gyerekek! – legyintett Xavier megint – mit tudtok ti az igazi szívfájdalmakról – sóhajtott majd kiitta a bögréjéből a maradék forró csokit végül fölállt és elindult a galériára, hogy onnan minden bizonnyal a család lakrészébe mehessen.
- Hova mész nino? – pillantott föl a lépcsőn lépkedő fia után Adoncia.
- Felmegyek és írok egy gyönyörű érzelmes balladát a szívemben hevesen lüktető keserű fájdalomról, amit e rideg társadalom a maga recés késével forgat gyenge halandó lelkemben – kiáltott vissza Xavier feldúltan majd eltűnt a galérián.
- És érted, Adoncia alig beszéli a nyelvet ez meg itt Hamlet monológot ír a lépcsőn menet – rázta meg fejét nevetve Raphael.

költő