Tinédzser másodállásban

4. Fejezet

Óra után az udvar felé vettem az irányt Kentinnel, aki még mindig nem ocsúdott fel a töri óra elei rémálomból, ami egyébként csak neki volt rémálom, rám inkább nosztalgikusan hatott. Bár tény, hogy a drágalátos történelem tanárnőt sem fogom jobban kedvelni, mint a kedves kiképző parancsnokaimat... 

- Hű ha - szólalt meg végül, majd rám vigyorgott - Két napja vagy itt, de már majdnem felrobbantál, kis híján lekevertél egyet a suli barmának, amivel sikeresen felbosszantottad a diákelnököt, aztán találkoztál a 'Nyugati boszorkánnyal' - mélyítette a hangját, drámai hatást keltve, ami össze is jött volna ha nem neveti el magát. Ezután persze én is nevetésben törtem ki, amit a mellettünk elsétálók furcsa pillantásokkal jutalmaztak. 

- Ráadásul most még mindannyiukat jó kedvében találtad. A töri tanárt például sose láttam még ilyen jókedvűnek - kontrázott rá, mikor sikerült lecsendesednünk.

- Azt hiszem sosem akarom őt mérgesnek látni. A "mosolyától" is hideg futkos a hátamon... - ráztam meg magam látványosan, demonstrálás gyanánt, mire megint elnevettük magunkat. Mikor végre kinevettük magunkból a töri óra nehézségeit eldöntöttem, hogy ideje enni. Mint kiderült ezen törekvésemet kénytelen leszek egyedül csinálni, ugyanis Kentinnek dolga akadt egy felsőbb évessel. Sokáig szabadkozott amiért egyedül kell hagynia, de megnyugtattam, hogy engem ugyan nem kell félteni, ezzel nem igazán sikerült meggyőznöm, de végülis egy útbaigazítás után, kelletlenül bár de egyedül hagyott.

Utam egyenesen az udvarra vitt, azon belül is az kerti asztalokhoz amelyiknek egyikét be is foglaltam, majd elővettem a reggel elkészített, meglehetősen szegényes tízóraim, miközben átkoztam magam amiért nem vásároltam be rendesen előző nap. Mondjuk vehettem volna valamit a menzán is, sőt ott is le tudtam volna ülni, de most kajaszünetben úgyis odacsődül a fél suli nekem meg semmi kedvem a tömegnyomorhoz...

Már éppen elkezdtem fejben megírni a bevásárlólistám a hétvégére, amikor leült velem szemben valaki és elkezdett matatni az oldaltáskájában.

- Leülhetek? - kérdezte unottan a szürke (!!) hajú srác, miközben fel sem pillantott a táskájából. Azt hiszem a teremben már láttam őt. A leghátsó padban ül egyedül, a nevére nem emlékszem.

- Már leültél... - mondtam ki a nyilvánvalót, hasonló hangnemben. Közben a srác táskájából is előkerült egy szendvics, amit el is kezdett majszolni, ezzel is kijelentve, részéről ez a beszélgetés lezártnak van tekintve. 

Hosszú percek teltek el ebben a kellemetlen csendben. Mi csak ültünk egymással szemben és ettünk, miközben véletlenül se néztünk a másikra. Legalábbis ő, mert én rendesen végigmértem. Az öltözködési stílusa meglehetősen.... szokatlan volt. Az egyenruhájának a nyakkendője helyett, egy zöld kendő volt kötve, míg derekán ugyanilyen színű öv díszelgett. Hajának előre lógó tincsei sötétebb szürkék voltak, sőt mintha egy kis zöldes árnyalat is lett volna benne. Mintha csak megérezte volna, hogy nézem, felnézett a tízóraijából és a tekintetem kezdte el fürkészni. Nekem pedig ekkor esett mi a legfurcsább ebben a srácban, és nem mellesleg a legszebb. A szeme. Az az igéző, felemás színű szempár, ami nem engedett félrenézni. Míg a bal szeme mély, valahogy mégis világoszöld, addig a jobb világosbarna, szinte már sárga színű volt.

- Tudod, a menzán is le lehet ülni - törte meg a szemezésünket és szentelte újra minden figyelmét a szendvicsének az előttem ülő. 

- Nem  bírom a zsúfoltságot - vettem fel a beszélgetés fonalát, mire egy hosszú fehér (!!) hajú lány ült le mellém, akit eddig még nem láttam.

- A mi Lys-ünk pedig a bezártságot nem szereti és, ha jól hallottam a bemutatkozás sem tartozik az erősségei közé - mesélte kedves mosollyal az arcán az újonnan érkező.