Tinédzser másodállásban

19. Fejezet

Másnap (Kedd)

Mivel előző nap este az 'őrjáratunk' után még órákon át nem tudtam elaludni, így ismételten majdnem elkéstem reggel és aztán egész nap úgy éreztem magam mint valami élőhalott... Újra és újra megbántam, hogy nem aludtam ki magam a hétvége óta.

Ez egyetlen jó dolog az egész napban az volt, hogy elmaradt a töri óra, és a jelek szerint a későbbiekben is csak helyettesítőtanárral lesz megtartva, ugyanis Kerberosz rendkívüli szabadságot vett ki, bizonytalan időre. Ennek senki nem tudja a tényleges okát, de természetesen a diáksereg képzeletének semmi nem szab határt és máris elindultak a pletykák miszerint visszahívták az alvilágba és hasonlók. A lényeg, hogy egy darabig kikerül a képből, tehát talán valamivel nyugisabbak lesznek a napjaim. 

Az iskolai élet pedig megy tovább. A Lysander koncertjén történtekről már nem beszél senki, Dimitri se számít már 'új diáknak', meglehetősen könnyen beilleszkedett. Kentinnel nem beszélgetünk az ügyről, sem a sem az övéről sem a mostaniról. Pontosabban mostaniakról... De ugyebár Kentin csak Lysanderről és az Igarashyakról tud, az kéne még csak, hogy a Takahasyakról is tudjon... Akik túlzottan is csendesek és ez nekem nagyon nem tetszik. Sem az, hogy még mindig nem sikerült rájönnöm, ki is a célpontjuk.

Kb. minden időm (már amit nem a suliban töltök) az akták bújására és összefüggések, indítékok keresésére megy el. Megesik, hogy a kajálást és az alvást is kiiktatom a napirendemből, ami persze nem nagyon tett jót, és ennek sajnos csak most kezdtem el érezni a hatását...

A tanítás végeztével hazafelé indultam. Mivel Kentinnek valami iskola utáni elfoglaltsága akadt, Dimiri pedig újabban nem szívesen hagyja egyedül Lysandert (eddig is odafigyelt rá, de most valahogy fokozottabb figyelmet élvez a srác) így tanítás után egyedül indultam haza.

Nem voltam jól, és egyszerűen semmi kedvem nem volt visszamenni a suliba 5-re hogy utána 2 óráig mást se csináljak mint Castielel veszekedjek. Így is eléggé sajgott a fejem. Csak második próbálkozásra sikerült beraknom a kulcsomat a zárba (miután elejtettem egyszer...).

Beérve a lakásba leraktam a táskám a kanapéra, zúgó fejjel majd a konyhába sétáltam, valami ennivaló reményében. 

Nekiestem a ajtófélfának. Valami kapaszkodó után kutatva próbáltam megtalálni az egyensúlyom, miközben az egész lakás forgott körülöttem, a látásom sem volt már teljesen tiszta.

Aztán egyszerűen csak elsötétült körülöttem minden, megszűnt az idegesítő zúgás a fejemben. Az utolsó amire emlékszek az a hideg csempe érintése volt a bőrömön, ahogy a földre rogytam, és az éles fájdalom, ahogy a homlokom találkozik a padlóval, aztán képszakadás.

Valamivel később az ágyamban (??) ébredtem fel. Még mindig forgott velem egy kicsit a világ, de valamivel jobban voltam, most hogy pihentem egy keveset.

Csörömpölés hallatszott. Valaki volt a lakásban. 

Óvatosan felültem, miközben próbáltam beazonosítani a hangokat. A hangok egyértelműen a konyhából jöttek és bárkihez is tartoztak nagyon kereshetett valamit. Pazar... Egyszer nem vagyok toppon és be is törnek hozzám... Dimitri életem végéig szívni fogja ezzel a vérem...

Lassan becsúsztattam a kezem a párnám alá, míg bele nem ütközött valamibe. A semmivel össze nem téveszthető hideg fém érzése a bőrömön, valamennyire lenyugtatott. Kihúztam a fegyvert a párna alól és a lehető leghalkabban próbáltam meg kibiztosítani, majd felkeltem az ágyból és tettem pár lépést a nyitott hálószobaajtóm felé. Közben továbbra is a zajra összpontosítva.

Hirtelen csend. Edénycsörömpölés. Egy elfojtott káromkodás. Megint csend.

Egy pillanat... 

Megforgattam a szemem, majd elvetettem az ötletet, miszerint egy pisztollyal üdvözlöm a hívatlan látogatóm. Visszatettem a tárgyat az eredeti helyére, majd a konyha felé vettem az irányt, hogy megtudakoljam a diákelnökünktől, hogy mit keres a lakásomban és egyáltalán, hogy a bánatba jutott be? Lehetek akármilyen szar állapotban, nincs az az angyal, hogy nyitva felejtsem az bejárati ajtómat.

Még mindig kicsit kómásan sétáltam át a nappalin, hogy aztán az ajtófélfának dőlve figyeljem, ahogy Castiel áttúrja a konyhaszekrényemet. 

Nekem háttal állt, pontosabban guggolt, miközben az alsó szekrényben keresett valamit. Néha egy ideges fújtatás, máskor feladó sóhaj hallatszott felőle, miközben szinte láttam magam előtt, ahogy összehúzott szemöldökkel nézi át a szekrény tartalmát.

- Te mi a bánatot csinálsz? - kérdeztem felvont szemöldökkel. És akkor lassan felállt és megfordult, halál komoly arccal... egy serpenyővel a kezében, én pedig a szám elé kaptam a kezem, nehogy hangosan felnevessek.

- Mégis minek látszik, Cassandra? - kérdezte és meglóbálta a kezében tartott tárgyat.

- Feldúlod a konyhámat - tettem csípőre a kezem.

- Ez esetben, nem az aminek látszik - javította ki magát, miközben lecsapta a serpenyőt a konyhapultra. Összeszorított szemmel kaptam homlokomhoz, ahogy belehasított a fejfájás. Castiel megenyhülve nyúlt a pohár vízért, ami már oda volt készítve és átnyújtotta nekem egy levél aspirin kíséretében.

- Nem lesz szükségem ennyire - néztem fel rá furcsán, mire megforgatta a szemét.

- Bevettél volna egy fehér pirulát, ha azt mondtam volna, hogy aspirin? - szegezte nekem az egyébként teljesen jogos kérdést. Átvettem a felém nyújtott poharat és bevettem a gyógyszert. Ezután még három pohár vizet diktált belém...

- Azt se tudom mit kérdezzek először... - mondtam miközben leültem a kanapéra. 

- Hát... Késtél a 'műszakból', megint... szóval felhívtalak, többször is, de nem vetted fel. Aztán megelégeltem és idejöttem - mesélte miközben helyet foglalt mellettem. - Kopogtam, de nem jöttél ajtót nyitni, viszont a lámpa égett. Aztán észrevettem, hogy nyitva hagytad az ajtót. Bejöttem és ájultan találtalak a földön. Bevittelek a szobádba, aztán a konyhába mentem, hogy csináljak valami kaját, mikorra felkelsz. Ennyi.

- Nem létezik, hogy nyitva hagytam az ajtót... - hüledeztem, miközben megpróbáltam felfogni a hallottakat. Szóval nem mentem, aggódott, idejött én meg le akartam lőni. Hozom a formámat... Bár sokkal valószínűbbnek tartom, hogy azért jött, hogy lecsesszen. Aztán megváltozott az eredeti elképzelése, mikor megtalált a konyha padlóján.

- Mit műveltél magaddal, hogy végül ájulásig fajult? - kérdezte Castiel ingerülten.

- Szarul alszom mostanában... de miért is magyarázkodjak neked? 

- Lefogadom, hogy enni se nagyon ettél mostanában... 

- Most már képzelődök is az éhségtől, vagy te most tényleg figyelmen kívül hagytál egy beszólást? 

- Nem éri meg veszekedni veled, ilyen állapotban - nézett végig rajtam lekezelően. 

- Na ez az a Cas, akit én ismerek - nevettem el magam, mire ő is megengedett magának egy halvány mosolyt.

- Csinálok valami kaját - állt fel mellőlem, majd eltűnt a konyhaajtó mögött.

- Ne törj el semmit! - kiáltottam utána még mindig nevetve. 

Miféle estének nézek én elébe... akkor még nem is sejtettem.