Tinédzser másodállásban

5. Fejezet

Szombat reggel 7 óra volt. A madarak csicseregtek, a napfény a redőny rései között utat találva magának kúszott be a szobába, míg a bukóra nyitott ablakon keresztül frissítő, reggeli szellő árasztotta el annak minden szegletét.  Remek napnak indult a mai.

De félreértés ne essék, eszembe sem volt, ilyen hajnali órákban felkelni... Szeretek sokáig aludni, a probléma csak annyi, hogy ezt eddig sosem engedhettem meg magamnak. A katonai suliban mindig azzal hitegetett a parancsnokom, hogy majd kialszom magam máskor, most órára/edzésre kell mennem, hiszen ha pihenni szeretnék azt csak a csúcson tehetem meg... Utána meg motivációs kiselőadást tartott a küldetéseken való éberség és kipihentség fontosságáról. Szép, mondhatom... Szóval tegnap este eldöntöttem, hogy ma csak azért is sokáig fogok aludni.

Csakhogy a bejárati ajtóm elő álló egyén ezt nem pont így gondolta. Ráadásul nagyon úgy tűnik hogy megtalálta a csengőt... a tenyerével... és ennek örömére nem is tervezte elengedni.

Álmosan nyomtam a fejembe a párnát, hogy azzal is tompíthassam az zajt. Mondanom sem kell, sikertelenül... Kis idő után az idegesítő berregés mellé ingerült kopogás is társult. Nem is, az indulatos én voltam, meg a mozdulat amivel a párnámat nekivágtam a hálószobaajtómnak. Legalábbis azt terveztem, hogy annak dobon neki, de az nyitva volt, így a párna nyugodtan utat törhetett magának a nappaliba, magával sodorva a kanapé előtt lévő dohányzóasztalon lévő cuccaimat... tanszerek, könyvek találkoztak a kelleténél nagyobb zajjal a padlóval... Pazar.

Indulatosan rúgtam le magamról takarót, nem éppen azzal a céllal, hogy megköszönjem a csodás ébresztőt a vendégemnek. 

- Megyek, megyek... - morogtam, miközben ügyet sem vetve a nappalimban uralkodó káoszra, vagy arra, hogy pizsiben vagyok, elindultam az ajtó felé.

- Jóóóó reggelt! - ugrott a nyakamba Rosa hatalmas vigyorral az arcán, mire ejtettem azon szándékomat, hogy beolvassak az újonnan érkezettnek.

- 'Reggelt - nyögtem meglepetten, mikor elengedett - Nem 10-kor akartunk a suli előtt találkozni?

- De igen! Viszont úgy gondoltam, hogy ha már úgy is együtt töltjük a nap nagy részét, akkor akár meg is reggelizhetnénk együtt - sorolta, ugyanakkora (ha nem nagyobb) mosollyal az arcán - A többiek is nemsoká itt lesznek, nekik tudtam szólni telefonon, de a te számodat nem tudtam és úgy gondoltam, ha már úgyis idejövök szólni neked, akkor mindegy, ha itt találkozunk. Remélem nem baj - meresztett rám kiskutya szemeket Rosa. Oké, rám nem hat az ilyesmi, de úgy egyáltalán. Viszont ez a csaj egész meggyőzően csinálja, és igazából nincs is miért haragudnom rá.

- Nem baj, dehogy, de... Várj! Milyen többiek? És ami fontosabb, honnan tudtad hol lakom? - tettem fel az engem foglalkoztató kérdéseket.

- Kentintől - mondta, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy az ember padtársa, akit ismer 2 napja (a maival együtt 3), tudja a másikról, hogy hol lakik.

- Mi? Ő mégis honnan-

- Jaj, majd később megbeszéljük, most nyomás öltözni. Vagy esetleg így akarsz jönni? - nézett végig rajtam, miközben óvatosan taszított rajtam egyet általa vélhetőleg hálószobám felé, majd becsukta az ajtót. Én pedig ott álltam nappalim közepén és próbáltam feldolgozni a hallottakat. Nem volt sok időm erre, mert nemsoká meghallottam, hogy Rosa köszönt valakit a ház előtt. Az illető meglehetősen ismerős mély hangon köszönt vissza neki. Azt ne mondd, hogy az a barom is önként segít? Vagy neki nincs választása, hiszen ő a diákelnök? Igen, Castielről beszélek. 

Bementem a szobámba, és a szekrényajtóban állva azon gondolkodtam, mit vegyek fel, mikor (a hangok alapján) Rosa újabb két embert köszöntött ujjongva. Lekaptam azt ami a legfelül volt és felvettem. Ez egyébként egy fekete rövidnadrágot és egy piros, ejtett-vállú rövid ujjú  pólót jelentett derék részen fekete övvel. A bejárati ajtó melletti tükör előtt megállapítottam, hogy ez azért mégis jobb, mint az  a béna egyenruha... Ennek örömére felkaptam egy fekete tornacsukát, majd kitártam a bejárati ajtót, miközben megpróbáltam mosolyt erőltetni az arcomra. Ami egyébként rögtön odafagyott, ahogy üdvözölt a hozzám legközelebb álló.