Tinédzser másodállásban

20. Fejezet

- Szóval elárulod végre, hogy mi a fene történt? - kérdezte Castiel, ahogy megjelent a konyhaajtómban két tányérral a kezében. Odasétál a kanapéhoz, ahol ültem, és az ölembe rakta az egyik megrakott tányért.

- Öm... Elájultam? Mit nem értesz ezen? - vontam fel a szemöldököm, aztán bizonytalanul kezdtem el méregetni az elém rakott rántottát. 

- Az ember nem ájul el csak úgy - nézett rám komolyan, miközben helyet foglalt mellettem -  Azt meg nem mérgeztem meg, szóval ne nézz így, hanem egyél! 

Lassan a számhoz emeltem a villámat, miközben magamon éreztem Castiel tekintetét. 

- Ez... meglepően ehető - véleményeztem, mire megforgatta a szemét, majd ő is nekilátott a vacsorájának.

- Ezt nem fogom annyiban hagyni! - kezdte - Egyértelműen nem oké veled valami, és ez hátráltat mindenben, amit csinálsz. Ha most kezd el romlani a tanulmányi eredményed, akkor meg én leszek előszedve, mert bevontalak ebbe a hülyeségbe és--

- Nyugi már! Csak elájultam, miért kezdene el romlani a teljesítményem?

- Mikor aludtál át utoljára egy teljes éjszakát? - folytatta a kikérdezést.

- Úristen... - sóhajtottam.

- Akkora karikák vannak a szemed alatt, mint egy ház!

- Kedves...

- Nem az a dolgom, hogy kedves legyek.

- Akkor mi?

- Sok minden, de ez pont nincs közte. Diákelnök vagyok nem lelki-segély...

- Akkor miért is kéne kiöntenem neked a lelkem? Elájultam, nagy cucc... Felejtsük el! - mondtam felháborodottan. Semmi köze ehhez, és amúgy is csak azért kérdezi, mert nem akarja, hogy ő kerüljön bajba. Nem kérek az álszentkedéséből... 

A tányérunk kiürülésével arányosan nőtt a kínos csend közöttünk. Néha félrepillantottam rá, éppen annyi időre, hogy lássam ahogy elkapja rólam a tekintetét. 

Miután befejeztük az étkezést felálltam, hogy kivigyem a tányérom és Castől is elvettem az övét. Átléptem a lábán, amit az dohányzóasztalon pihentetett, és próbáltam nem hasra esni közben. A konyhába érve a mosogatóba helyeztem a tányérokat és egy hosszú kilégzés mellett a hajamba túrtam. Még mindig nem éreztem teljesen jól magam és az, hogy Cas ott ül a nappalimban valamiért megnyugtatott. Egyszerűen nem maradt energiám az ügyön vagy a szervezeten aggódni, mert minden figyelmemet lefoglalta, hogy mit kezdjek a nappalimban ülő sráccal és a gyomromban érzett bizsergéssel. Megengedtem a vizet, gyorsan elmosogattam, majd az arcomba is fröcsköltem egy kevés hideg vizet.

Visszasétáltam a nappaliba, Castiel ugyanúgy ült ott, ahogy hagytam. Megkerültem a dohányzóasztalt, hogy ne kelljen átmásznom a lábán, majd visszaültem a kanapára. 

- Jobban érzed magad, Cassandra? - kérdezte semlegességgel a hangjában.

- Fogjuk rá - mondtam anélkül, hogy ránéztem volna. A szemem sarkából láttam, hogy közelebb húzódik hozzám, majd a homlokomra rakta a tenyerét. Összehúzott szemöldökkel, bandzsítva néztem a csuklóját.

- Nincs lázad - mondta és visszaejtette a kezét az ölébe.

- Miből gondoltad, hogy van? -néztem rá továbbra is összeráncolt szemöldökkel.

- Nem tetted hozzá a mondathoz, hogy 'Cas' - vonta meg a vállát. Megforgattam a szemem miközben akaratlanul is elmosolyodtam. Ő is megengedett magának egy halvány mosolyt.

Összetalálkozott a tekintetünk és nem engedtük el a másikét. Hirtelen tömérdek érzelmet láttam kavarogni abban az egyébként unott szürke szempárban, ami most szinte felcsillant. Szemeivel, mintha belém látott volna, és ez megrémített. Mély levegőt próbáltam venni, de félúton a tüdőmben rekedt a levegő.  

Hirtelen kaptam el a tekintetem, ahogy a telefonom rezegni kezdett az asztalon. Gondolatban hálát adtam érte, bárki is keresett. 

- Bocs - néztem elnézést kérően Castielre, majd feloldottam a billentyűzárat a telefonomon. Ezzel a hévvel, majdnem el is ejtettem a telefont, ahogy elolvastam az üzenetet.

"Itt vannak Lysanderért, segítség kell. - Dimitri"

-------------------
Tudom, hogy kivételesen, nagyon rövid lett, de muszáj kettészednem...
Amint tudom hozom a folytatást.
-------------------