Tinédzser másodállásban

9. Fejezet

A vasárnapom meglehetősen lassan telt. Agyaltam és agyaltam, de semmi kézenfekvő nem jutott eszembe, ami megmagyarázná Kentin viselkedését vagy épp, hogy semmi információt nem kaptam róla, holott minden más 3. évfolyamban lévő diák aktáit megkaptam.

 Végül vagy 10x hívtam fel azt a számot, de egyszer se vette fel az illető, ezzel is az agyamra menve... Azt gondoltam ő, majd segíthet, de lehet jobb lenne mégis valaki mást megkérni. Valakit, akit könnyebb elérni... 

Persze Kentin rejtélyesen eltűnt aktái mellett Lysander miatt is aggódnom kellett. Végülis nem hagyhatom figyelmen kívül a tényt, hogy megtámadták, ezzel is esélyessé téve, hogy ő a célpont. A gond csak az, hogy akár bele is halhatott volna, ha az a lámpa tényleg ráesik, viszont a Takahasyaknak élve szoktak kelleni a kiszemelt áldozatok. Változtattak volna a stratégiájukon? Vagy átmentek bérgyilkosba? Nem, olyan mélyre nem süllyednének... Ők egy 'előkelő' társaság. Mi van ha csak elő akartak csalogatni valakit? Meg akarták nézni, hogy mennyire van védve a célpontjuk? Nem, az a 'baleset' meg is ölhette volna. Ekkora kockázatot nem vállalnának. 

Lényegében akármin kezdtem el gondolkodni ugyanoda jutottam. 'Ez nem vall rájuk'. Sehogy sem akart összeállni a kép és másnap a suliban a problémáim csak halmozódni látszottak.

Ebédszünetben Rosaval, Violával és Irissel fogyasztottam el az ebédemként szolgáló szendvicsemet az udvaron, amikor egy túlságosan ismerős unott hangot hallottam meg a sulirádión keresztül.

- Cassanda Knight kéretik a diák-önkormányzati szobába. Most! - Castiel közömbös hangja visszhangzott a  folyosón, termekben és odakint is. 

- Pazar... - álltam fel szem forgatva és visszacsomagoltam a félig megevett szendvicsem. Rosaék sok szerencsét kívántak én pedig a lehető leglassabb tempóban elindultam az említett terem felé. Közben néhányan biztatóan a vállamra tették a kezüket, de volt olyan is aki úgy megveregette a hátam, hogy majdnem előreestem. Kedves... 

Mindenesetre, úgy tűnt itt készül valami... és én nem akartam tudni mi az! Végül beletelt egy jó pár perce míg megtettem azt a távot, ami egyébként nagyon maximum egy perc alatt megtehető. Legalább ezzel is kiakasztom Castielt, ha már nem hagyta, hogy nyugodtam befejezzem az ebédemet. Arról nem is beszélve, hogy úgy néz ki szándékában áll megkeseríteni az életem... Valahogy ő képes nálam elérni, hogy a puszta jelenléte is irritáljon, és úgy tűnik ő is hasonlóan vélekedik rólam.Lehet valakit úgy utálni, hogy nem is ismered? 

Nagy sokára lenyomtam a kilincset és benyitottam. 

Castiel félig az egyik padon ült, két kezét összefonva a mellkasa előtt. Tekintetem egy pillanatra elidőzött izmos karján, széles vállán... Várj, mi van?? Észbe kapva az arcára emeltem a tekintetem. Meglehetősen... mérgesnek tűnt.

- Kopogni ki fog? - kérdezte komoran. 

- Meddig fogjuk ezt játszani? - kérdeztem unottan.

- Ameddig szükséges - mondta, miközben ellökte magát a padtól és felegyenesedett.

- Vicces... - szűrtem ki a fogaim között - Szóval, miért is akartál látni? Csak nem hiányoztam? - vigyorodtam el.

- Kinek hiszed te magadat? - nézett végig rajtam undorodva. Cassandra Knight, az Őrangyalok egyik legképzettebb tagjának képzelem magamat, ha már ennyire érdekel... De ezt persze nem mondhattam meg neki. Bár nem valószínű, hogy ha elmondom neki hisz nekem és nem kiröhög. Őt ismerve... Várjuk, nem is ismerem!

- A szombati koncertről van szó - váltott komolyabb hangvételre, de az az közömbösség továbbra is ott bujkált a hangjában. Valahogy éreztem, hogy ez lesz, de akkor is meglepett. 

- Miért engem kérdezel ezzel kapcsolatban? - tettem fel az egyébként teljesen logikus kérdést, mire sóhajtott egyet és az irattartó szekrényhez sétált, kivett belőle néhány papírt majd az padra dobta őket.

- Ezért - mondta és intett, hogy lépjek közelebb. 

Fényképek voltak a koncertről. Pontosabban a közönségről. Mindegyiken rajta voltam és... mindegyiken felfelé néztem. Basszus... 

- Mit láttál? - tért rögtön a lényegre. Hangjában már nyoma sem volt az előbbi közömbösségnek. Magamon éreztem a tekintetét, de én nem emeltem el az enyémet a képekről. 

Ideje előállnom valami logikus magyarázattal, mielőtt gyanússá válik a hallgatásom. Végülis Kentinnel megbeszéltük, hogy hallgatunk. Plusz, ha ez tényleg a Takahasyak műve, akkor jobb ha a drága diákelnökünk nem keveredik bele és kezd önálló nyomozásba...

- Pontosan mivel gyanúsítasz? - kérdeztem komoran, továbbra is az asztallapra szegezve pillantásom.

- Ugyan mivel gyanúsítanálak? Csak azt kérdeztem mi volt olyan érdekes abban a magasságban? Azt a lámpát figyeled ami később leesett, nem? - mondta. És akkor nem gyanúsítasz semmivel, mi?

- Mi? Dehogy is! - kezdtem heves tiltakozásba, ahogy ilyenkor mindenki tenné.

- Akkor áruld már el nekem! Mit figyeltél? - szegezte rám a tekintetét, mire én elkövettem a legnagyobb hibát, amit tehettem és viszonoztam a pillantást. Azzal a lendülettel el is vesztem abban a szép szürke szempárban és próbálkozhattam akárhogy, nem tudtam elszakítani a tekintetem az övétől. Pont mint, amikor a létráról leesve az ő karjaiban találtam magam. 

Várjunk... Ez az!

- A díszletet - nyögtem ki hirtelen, mire felszökött a fél szemöldöke.

- A díszletet? - a hangjában hitetlenkedés hallatszott.

- Ühüm - bólintottam ezzel sikeresen elválasztva a tekintetem az övétől - Mivel lezúgtam a létráról, így nem tudtam rendesen odatűzni az egyik darabot felül, így az ferde lett és majdnem leesett. Meglehetősen maximalista vagyok, így az a 'hiba' vonzotta a tekintetem.

- Ezt most el kéne hinnem? - tette keresztbe ismét a karjait a mellkasa előtt miközben közelebb lépet hozzám.

- Ennyire hihetetlenül hangzott? - néztem rá ismét. Hiba volt. Megint megragadta a tekintetem.

- Igen - nézett le rám, mikor tett még egy lépést felém, ezzel teljesen megszüntetve a kettőnk között lévő távolságot. Szó szerint fel kellett néznem rá, mert ugyan max egy fél fejjel voltam alacsonyabban, ebben a közelségben sokkal magasabbnak tűnt. A tüdőmben rekedt a levegő, mikor megcsapott az illata. Éreztem, ahogy felgyorsul a pulzusom.Hátrálni akartam, de a lábaim nem engedelmeskedtek. 

Castiel tekintete az enyémbe fúródott, még mindig magyarázatot várt tőlem és ez az egész helyzet valamiféle megfélemlítés akart lenni részéről, azt hiszem legalábbis... 

Megijedtem volna Tőle? Ez lenne az? Ennek kell lennie... Más nem lehet! Ugyan mi másért akadt volna el a lélegzetem és gyökerezett földbe a lábam a közelségétől?Nyeltem egy nagyot, mire ő egy gonosz félmosollyal nyugtázta, hogy a megfélemlítési kísérlete sikeres volt. 

És ekkor, akárcsak a filmekben, természetesen nyílt az ajtó és belépett valaki. Castiel egy sóhaj kíséretében végre ellépett mellőlem és a továbbiakban az érkezőnek szentelte a figyelmét.

Én is megnéztem magamnak az illetőt és nem sok kellett, hogy leessen az állam a csodálkozástól.

- Bocs, zavarok? - kérdezte a srác, mindennemű megbánás kimutatása nélkül.

- Dimitri? - neveztem meg meglepettségem tárgyát. Mire a szólított egy halvány mosolyt küldött felém. 

Nem hiszem el... Mit keres itt még valaki az Őrangyaloktól? 

--------------------------
Köszi, hogy elolvastad. 
Suli kezdésig még mindenképpen szeretnék legalább egy fejezetet felrakni, de nem tudom, hogy ez mikor lesz várható, talán hétfőn. 
--------------------------