Tinédzser másodállásban

37. Fejezet

- Kérdezd a nagybátyád...

Ez volt az utolsó dolog, amit hallottam Dimitritől, mielőtt feltéptem az irodám ajtaját és elindultam, hogy beolvassak az említett rokonomnak. 

Nem foglalkoztam azzal mennyire nevetségesen festhetek, ahogy még mindig könnyes szemmel végigrohanok a Központ hosszú folyosóin. Néhányan aggódó pillantásokkal figyeltek, mások összesúgtak a hátam mögött és megpróbáltak rájönni mi történhetett. Valószínűleg meglepte őket, hogy hirtelen 3 év után újra őszinte, nyílt érzelmeket látnak rajtam.

Hatalmas hévvel löktem be a nagybátyám irodájának az ajtaját. Egy újonc éppen jelentést adott le neki, de most összerezzent a hirtelen ajtónyitásra. Riadtan figyelte, ahogy ott állok az ajtóban, vörös szemekkel, de én gyorsan túlléptem a jelenlétén. Határozott léptekkel szeltem át a hatalmas termet és álltam meg a nagy tölgyfa íróasztal előtt. Rácsaptam az asztallapjára, miközben a nagybátyám fáradt tekintetébe fúrtam az enyémet. 

Ő csak sóhajtott és beletúrt a hajába, majd intett az újoncnak, hogy távozhat. Szegény srácnak ezt se kellett kétszer mondani... Olyan gyorsan akart felszívódni, hogy majdnem hanyatt esett  a küszöbben... Na igen, már az újoncok is ismerik annyira a természetem, hogy tudják,mikor nem jó megközelíteni engem. Nem szokásom kijönni a sodromból, de amikor igen, akkor inkább elkerülnek és is inkább egy félreeső edzőteremben vezetem le a feszültséget Dake vagy Dimitri felügyelete alatt, akik állandóan attól tartanak, hogy egyszer kárt teszek magamban.

Ki akartam borulni és kiosztani az előttem ülőt, esetleg ráborítani az asztalt, amiért nem mondott semmit egész idő alatt. Kiabálni akartam... De ahogy ott álltam és végignéztem mély ráncokkal szántott arcán megtorpantam. Nem tudtam mit mondhatnék, nem tudtam lenne jogom bármit is mondani. 

Tudtam, hogy sok őszülő hajszáláért én vagyok a felelős, hogy ő csak jót akart nekem, hogy sosem akarta, hogy a szüleim nyomdokaiba lépjek, csak én erősködtem. Tudtam, hogy neki is annyira fájt a hogy elvesztette a bátyját, hogy én egy cseppet sem könnyítettem meg a dolgát, de ő mégis törődött velem.

- Sajnálom... - csak ennyit tudtam mondani. Figyeltem ahogy meglepettség és cseppnyi zavarodottság ül ki az arcára, de mintha mégis megértette volna. Mintha tudta volna hova tegye a hirtelen érzelmi kitörésem.

- Én sajnálom - ahogy ezt mondta, egy pillanatra fájdalmat véltem felfedezni azokban a kék szemekben, mire ismét azt éreztem, hogy könnyek mardossák a torkom.

- Na, de gondolom nem ezért törted rám az ajtót - váltott témát. Utált sírni látni és én imádtam, hogy egyetlen pillantásomból tudott olvasni, hogy mi szavak nélkül is tudtunk kommunikálni.

- Tudod miért jöttem - elmorzsoltam a könnyeim és komolyan néztem a nagybátyámra, aki sóhajtva tette a tarkójára a kezét és látszott rajta, hogy komolyan elgondolkodik, mit is kéne mondania.

- Mégis mit tettél volna, ha 3 éve elmondtam volna hogy itt van?

- Az lemúlt 3 kicseszett évben végig itt volt??? - kiakadtam.

- A kérdésre válaszolj... kérlek - hangja határozott volt, utasító, de mégis esetlenül kérlelő. Sose hallottam még ilyen tétován beszélni.

- Nem tudom... - mondtam ki őszintén.

- Eleinte nem mert kérdezősködni. A tekintete üres volt és minden utasítást ellenkezés nélkül teljesített. Úgy gondoltam jó Őrangyal lenne... - kerülte a tekintetem.

- Azt ne mondd, hogy Őrangyalt csináltál belőle - valószínűleg kétségbeesettnek tűntem és ez az érzés csak fokozódott, mikor a nagybátyám lassan bólintott.