Tinédzser másodállásban

34. Fejezet

Hamar vissza kellett csöppennem a való világ nyomorába és felfogni a tetteim súlyát. Sose kellett volna a szüleim nyomdokába lépni, sose kellett volna elvállalnom ezt a küldetést, de legfőképpen sose kellett volna beleszeretnem ebbe a baromba... Egyszerűen minden szétesni látszott körülöttem és én képtelen voltam átlátni ezen a káoszon, amit ez a srác okozott bennem.

Csak álltam ott vele szemben, mint egy kicseszett fadarab és abban a pillanatban a bakancsom orra felettébb érdekfeszítőnek tűnt. Fogalmam sincs milyen lenéző, vagy épp meglepett arccal bámulhatott rám, de túlságosan féltem felnézni rá ahhoz, hogy megtudjam. 

Csak egy megkönnyebbült sóhajt hallottam felőle, de még akkor sem emeltem rá a tekintetem, csak összeráncolt szemöldökkel bámultam tovább lefelé.

- Ahhoz képest, hogy megjátszottad... ez egész hiteles volt - mondta, ahogy ellépett tőlem. Hitetlenkedve emeltem fel a fejem, de már csak a hátával találtam szemben magam, ahogy hagyta hogy az egyik Őrangyal elvezesse. 

- Eléggé szokatlan módszer volt ez arra, hogy az ellenfeled megadja magát - veregetett elismerőn hátba egy másik Őrangyal - Nemhiába vagy te az egyik legjobb. 

Ezzel tovább is sétált, hogy segítsen a többieknek, otthagyva engem a gondolataimmal. Talán jobb is így... Ők azt hiszik 'ez egy új módszer', vagy mi a franc, Cas pedig azt, hogy hülyítem... Talán nem a 'jobb' a megfelelő szó, inkább csak leegyszerűsíti a dolgokat. Megspóroltam egy rakat magyarázkodást, bár így se tudtam figyelmen kívül hagyni azokat a kétkedő pillantásokat, amivel a többi erősítésként jött Őrangyal próbált lyukat égetni a lelkembe. 

- Úgy nézel ki, mint aki mindjárt elsírja magát - hallottam meg egy mély hangot a magam mellől. Oda fordítottam a fejem és végignéztem a srácon, aki az elmúlt néhány órában tartotta a hátam.

- Te meg, mint aki mindjárt elájul a vérveszteségtől - szóltam vissza játékosan. Legalábbis megpróbáltam úgy hangzani, de a hangom megremegett és minden erőm kellett ahhoz, hogy egyáltalán meg tudjak szólalni a nélkül, hogy a könnyek utat törjenek maguknak. Hogy tudtam ezt ennyire elcseszni?

Dakenek sem kellett több, közelebb lépett és szorosan átölelt. Egy pár pillanatig csak lefagyva álltam, majd a mellkasába fúrtam az arcom, de továbbra se engedtem a rám törő sírásnak. Hiába mardosták könnyek a torkom, tudtam, hogy hiába engednék nekik, képtelen lennék sírni. Minden könnyem elhullattam a szüleim temetésén. 

Szinte magam előtt láttam a rideg temetőt, a sötét koporsót, az érzelemmentes tekinteteket. Szinte a bőrömön éreztem az esőt, ami szüntelenül próbálta elmosni a fájdalmamat. Szinte hallottam, ahogy összesúgnak mögöttem a felnőttek, arról panaszkodva milyen zajos vagyok. Aztán egy nagyjából velem egyidős fiú karolta át a vállam. Szőke haja az arcába omlott, de így is látni lehetett kisírt zöld szemeit. Viszont most nem sírt, csak térdelt velem a sír mellett és próbált megnyugtatni. 

- Pontosan mikor festetted feketére a hajad? - morogtam a mellkasába, majd felnéztem a zöld szempárba. 

Nem kaptam választ, csak egy fájdalmasan szomorú mosolyt. Ha belegondolok, Kentin azt mondta ő még szőkén ismerte...

Nem tudom mennyi idő telhetett el mire a mellénk lépő szőke hajú Őrangyal megunta a jelenetet és rosszallón megköszörülte a torkát.

- Indulnunk kell - mondta, miután felé fordultunk.

- Értettem - vágtuk rá egyszerre, majd kisétáltunk az épületből a szőke férfi után.

Odakint 3 fekete teherautó várt minket, benne az elfogott tagok a Takahasyból, előtte az Őrangyalok álltak felsorakozva, vigyázzba vágva magukat, amint feltűntünk. A szőke férfi is beállt közéjük és várakozón nézett ránk.