Tinédzser másodállásban

14. Fejezet

Szerda

Végül semmilyen érdemleges információt nem tudtam adni Kentinnek Jamesről. Két nappal később is láttam magam előtt azt a felcsillanó szempárt, az a könyörgő tekintetet és újra és újra bűntudatom támadt és elátkoztam az Őrangyalok teljes szabályzatát és mindent, ami vele kapcsolatos...Kentin mindenesetre nem firtatta a hétfő esti beszélgetésünket és én sem hoztam fel. Irisékkel tegnap megtartottuk a csajos délutánt, ami kb annyiból állt, hogy végigjártuk az összes boltot és kávézót a városban, miközben elmesélték nekem az összes pletykát, ami valaha is terjengett az iskolában. Volt, ami hasznos volt, de a legtöbbel nem tudtam mit kezdeni, már csak azért sem, mert vagy már elballagott diákokról szólt, vagy pusztán számomra ismeretlenekről. Kibeszéltük Rosa kapcsolatát Lightal, Viola meg nem nevezett imádottját, Iris titkos hódolóját, aki egyszer csokit hagyott a szekrényében és szóba került az én nem létező szerelmi életem is, amivel kapcsolatban felmerült Dimitri, Kentin és... igen, Castiel neve is... Feleslegesen magyarázkodtam, egy szavamat se hitték el. Szerintük 'látni lehet a szememben', azt viszont nem tudták megmondani melyik srác esetében...

Most itt ülök a suliudvaron  a srácokkal és elmélyülten turkálom az ebédem gyanánt szolgáló maszlagot, amit kivételesen a menzán vettem és meg is bántam azonnal, miután teljesen ehetetlennek minősítettem. Armin és Kentin épp valami játékról diskuráltak, Iris pedig Rosa gyűrűjét csodálta, amit Lightól kapott az évfordulójukra. Pár méterrel odébb néhány deszkás srác ökörködött az asztal tetején ülve, a másik irányból pedig egy lánycsapat vihorászását lehetett hallani. Minden olyan volt mint az összes többi szünetben. Vagyis... majdnem minden. 

Hirtelen kiabálás törte meg az udvar 'nyugalmát'. A hang forrása a DÖK terem, a tulajdonosa pedig minden kétséget kizárólag a mi drágalátos diákelnökünk volt, akinek egy cseppet sem irigyeltem a beszédpartnerét... Még a kint ülők is összerezzentek, aminek semmi köze nem volt a fokozatosan hűlő levegőhöz. 

- Hogy érted azt, hogy már megint? Egyáltalán, hogy a viharba lehetséges ez?? ITT?? -hallottuk az szűnni nem akaró kiabálást bentről. Önkontrollhiányos barom... Legalább az ablakot csuknád be...

Perceken keresztül hallgattuk a szóismétlés nélküli, válogatott káromkodásokat Castiel előadásában, aki szerintem levegőt sem vett közben... Ingerülten pattantam fel az asztalról és hasonló lendülettel szórtam be mindent a táskámba. Az asztaltársaságom és a körülöttünk ülők is kérdőn vagy épp hitetlenkedve, esetleg csodálkozva meredtek rám. A legtöbben ledermedve hallgatták az 'Elnökük' kitöréseit, így elég feltűnő jelenségnek számítottam, hiszen: meg mertem mozdulni!

- Jobb ha valaki leönti egy pohár vízzel, hátha attól lenyugszik... - magyarázkodtam szem forgatva, mire Alexy tétován felém nyújtotta az ásványvizes üvegét.

- Tessék, bár kétlem, hogy ez segíteni fog...

Elmosolyodva utasítottam vissza az ajánlatát, majd a vállamra vettem a táskám és elindultam az épület felé. A szemem sarkából elkaptam Dimitri rosszalló pillantását, aki az egyik fa alatti padon ült. Kentin pillantása se volt túl biztató... Nem csodálom, alig két napja figyelmeztetett, hogy vigyázzak vele, erre most besétálok a terembe, ahol épp tombol. Arra, hogy miért is kellene odamennem nem tudok választ adni, egyeszűen csak valami azt súgja tudnom kell, mi folyik itt. És ami azt illeti nincs túl jó előérzetem...

A folyosón is hasonló állapotok uralkodtak, mint az udvaron. A diákok (és néhány tanár is) ledermedve álltak a fal mellé húzódva, miközben megpróbáltak a legtávolabb kerülni a DÖK terem közeléből. 

Megközelítettem az ajtót, a kilincset megragadva és 'nőiesen' feltéptem azt. A bent lévő srác, aki egész eddig testközelből figyelhette, ahogy az 'Elnöke' megkattan, halálra várt arccal nézett rám. Ellenben Castiel a pillantása leírhatatlan volt... Fagyos és rémisztő. Rémisztően nem emberi... Egy pillanatra a tüdőmben rekedt a levegő, földbe gyökerezett a lábam és minden erőmet össze kellett szednem ahhoz, hogy legyűrjem a torkomban növekvő gombócot, miközben a fejemben visszhangzott, amit Kentin mesélt róla és az apjáról.