Tinédzser másodállásban

22. Fejezet

Leigh idegesen járkál fel-alá a nappalijukban, Lysander, még mindig sokkos állapotban, fekszik a egy ritka-ronda kanapén, pedig egy hozzá passzoló fotelban ülök és várom hogy Dimitri jelentkezzen. 

Egyébként az egész ház bizarr cuccokkal volt tele... Oké, talán nem a bizarr a megfelelő szó, de tény hogy szokatlan volt. Néhány helyen még szépnek is lehetett volna mondani. A földig érő függönyök, a mintás zöld tapéta és a hímzett díszpárnák a virágmintás kanapén a viktoriánus korra emlékeztettek. A nagy csillárról és a festményekről nem is beszélve... Meg nem mondta volna az ember, hogy két tinédzser srác egyedül él itt. Elvileg a ház a szüleiké volt, de az apjukat nem is ismerték, édesanyjukat pedig 3 éve veszítették el.

Másfél óra telt el a támadás óta. Dimitri bevitte a Igarashy embereit a központba és azóta nem hallottam felőle. Nem aggódok kifejezetten, hisz ez eléggé időigényes, plusz ő is megmondta mielőtt elment, hogy jobban teszem ha magam miatt aggódok, mert elég nagy bajban vagyok...

Az lett volna a feladatom, hogy meghúzom magam, amíg rá nem találok a célpontra. Persze ez egy kivételes eset volt, de akkor is... Mivel már ismerik a kilétem le is állíthatnak erről az ügyről.

Nem is beszélve a Mechler családi balhéról itt. 

Az csak természetes, hogy Leigh nem volt elragadtatva, mikor engem talált a bejárati ajtóban, egy pisztollyal és az eléggé megviselt öccsével az oldalamon. Várható volt, hogy kiakad, de ennek már lassan egy órája... Mennyi ideig tart feldolgozni, hogy az öcsénkből egy bérgyilkos társaság célpontja lett és elég csúnyán ellátták a baját? Vagy, hogy a suli két új diákja igazából egy amolyan testőrségnek dolgozik? 

Láthatóan egy óránál több...

- Leigh... - próbáltam megszólítani.

- Te ne mondj semmit! Már eleget mondtál... - nézett rám dühösen. Oké... talán kicsit szebben is előadhattam volna neki ezt az egészet annál ahogy tettem, de mentségemre szóljon, ez sose volt az én asztalom. Tényeket közlök, amiket néha nehéz elfogadni...

- Figyelj, tudnom kell mi van veletek, ahhoz, hogy tudjak segíteni! - álltam fel. Még mindig nem tudjuk az indítékot, és addig bizony meg van kötve a kezünk és csak várunk az újabb támadásra. Az aktájukból kiderült néhány dolog, de semmi sem ok erre, szóval teljesen tanácstalanok vagyunk.

- Egyáltalán miért akarsz segíteni? - lépett elém, kétkedő arccal. Vajon meghallott bármit is abból amit az elmúlt egy órában mondtam neki?

- Mert ez a munkám! - néztem fel rá, lemondóan.

- A munkád az lett volna, hogy megvédd. Nem az, hogy megveresd - hangja megvetést tükrözött. Megragadtam a felsője nyakát és szemmagasságba rántottam magammal. 

- Fogalmad sincs milyen ez a világ, szóval ajánlom inkább örülj annak, hogy még életben van - mondtam az arcába, majd elengedtem. Én is elértem a határaimat. Az elmúlt egy órában mást se hallottam csak a szemrehányásokat és most már elegem van. 

Az csak a pláne az egészben, hogy nekem közöm se volt Lysander ügyéhez... de ezt persze nem mondhattam el. Nem fedhetem fel, mi lapul még az árnyékban, nem hiszem hogy fel tudná dolgozni.

- A koncert - szólalt meg rekedt hangon a fiatalabbik Mechler a kanapéról - Az is az ő művük volt?

- Igen - hajtottam le a fejem.

- De akkor Kentin mentett meg - nézett rám megtörten.

- Tettetek egyáltalán bármit TI érte? - akadt ki Leigh miközben az öccse vállára tette a kezét.