Tinédzser másodállásban

33. Fejezet

- Azegészet megjátszottam. Ugyan mit hittél?   

A hangom visszhangzott az üres gyárépületben. Mintha a levegő is megfagyott volna körülöttünk. 

Dake feszült sóhajt hallatott mögülem, valószínűleg nem tartja jó ötletnek, amit csinálok. De valószínűleg jobb ötlete sincs. Végülis a menekülési utunkat elvágták és akit meg kellett volna mentenünk most ellenünk van. Ennél jobban szerintem el se tudtuk volna cseszni ezt az egészet.

- Akkor legalább lelkiismeret furdalás nélkül adhatlak át - vont vállat Castiel kelletlenül. Egy pillanatra mintha még elveszettebbnek tűnt volna, de aztán komor arccal fordult az öltönyös fickók felé - Elkapni őket.

- Uram, nekünk csak a lányt kell visszavinni. Mi legyen a másikkal? - kérdezett vissza egyikük, Nem igazán volt energiám hangosan felnevetni a megszólításon, akármennyire is nem illett a megszólítotthoz. Reflexszerűen léptünk egymáshoz közelebb Dake-kel. 

Mindketten próbáltunk higgadtak maradni, de lehetetlen volt nem érezni az egyre szoruló hurkot a nyakunk körül. Hogyisne, hisz egyértelmű volt mi lesz most. 

- Azt csináltok vele, amit akartok - jött a várt válasz Castieltől, majd megfordult és azon volt, hogy kisétáljon a körből.

- Gondolod, hogy jó ötlet hátat fordítani nekem? - hűvös hangommal még magam is megleptem, nemhogy Castielt, aki felvont szemöldökkel fordult újra felém.

- Ugyan már, ezt a kört már egyszer lejátszottuk. Nem tudnál lelőni - mondta hitetlenkedve.

- Ha ezt az elmúlt 3 hétre alapozod, akkor jó nagy tévedésben élsz. Semmit se tudsz rólam, vagy erről az egészről! - emeltem meg a hangom.

- Látod megint tévedsz, Cassandra - egy szomorú félmosollyal az arcán ismét a hátát mutatta felém, majd az emberei egy pillanatra megbontották a kört előtte, hogy kiléphessen belőle. 

Képtelen voltam levenni a tekintetem a távolodó alakjáról. Még akkor is csak bámultam utána, amikor a kör bezárult utána és a srác teljesen eltűnt a látóteremből. 

Végülis igaza volt. Itt volt a lehetőség, hogy meghúzzam a ravaszt, de képtelen voltam rá, hiába állt pontosan előttem. A kezem remegett és a térdeim is azon voltak, hogy felmondják a szolgálatot. Ha Dake nem tartotta volna a hátam, lehet már össze is rogytam volna. 

Mégis mi a franc van velem?

- Ha van valami jó ötleted, azt ajánlom gyorsan állj elő vele - mondtam erőtlenül a mögöttem állónak, miközben újra és újra végigpásztáztam a környezetünket. Össze kell szednem magam.

- Dolgozom rajta... - hangja feszült volt, szinte remegett. Na ezzel cseppet sem sikerült megnyugtatnia...

- Szóval semmink sincs, mi? - csak egy erőltetett nevetésre futotta tőlem - Komolyan így fogjuk végezni? Mint a szüleink?

- Asszem ez a végzetünk - Dake is megpróbált kipréselni magából valami kínos nevetésfélét. 

Fájdalmas csend telepedett ránk. Hiába én voltam, aki felhozta a témát, képtelen voltam nem letargiába esni... Hárman mentek el, feláldozták a saját életüket a másikért, de végül egyikőjük se tért vissza. Ironikus, hogy a gyerekeik is így végzik... csapdában. Végül képtelenek tanulni a hibáikból. 

- Végzet, mi? - szinte fájtak a suttogva kiejtett szavak.

- Collins... - kezdte halkan Dake.

- Ne próbálj meg lelkizésbe kezdeni! - szakítottam félbe, miután kényszerítettem magam az emlékképek elhesegetésére - Nem vagyok rá kíváncsi!