Dallamok közt elveszve

Ötödik fejezet

Az egész dal alatt engem figyel. Ott tombolnak előtte a lányok, de nem foglalkozik velük. Néha-néha lepillant a gitárra, de az csak egy másodperc. A barátaim táncolnak, tombolnak egy számukra ismeretlen dalra, de én, aki kívülről fújja a dalt, karba font kézzel állok és Olivért bámulom.
Mikor már a dal felénél tartanak, kezdek bemérgesedni.
Miért nem tudta elmondani, hogy kicsoda? Miért kellett titkolózni? Ha tudtam volna, hogy ő Török Olivér, akkor rögtön elrohanok előle.
Miért nem ismertem fel?!
Egy ilyen arcot, egy ilyen hangot...
Én vagyok az egyedüli ember aki ismeri a Crazy Bandet, de nem ismeri fel testközelből az egyik bandatagot, ha az szembejön vele.
Ez annyira rám vall.
Amíg én mérgelődök, ő jót mulat rajtam. Nem ugrál, mint ahogy az előző daloknál, egy helyben áll a mikrofonnál és néha bele énekel. Közben pedig csak oldalra fordítja a fejét.
Bátyja, az énekes Vendel észre veszi öccsét és már ő is felém pillant.
Remek. Már csak ez hiányzott.
Vendel végig mér, majd biccent egyet mosolyogva Olivérnek.
Most azt akarta üzenni neki, hogy "jó választás öcsi" vagy "komolyan őt nézed egész dal alatt"?!
Idegesen toporzékolok, legyen már vége a dalnak! Legyen már vége a koncertnek és hadd húzzak el innen messzire, a lehető legmesszebb Török Olivértől.
Végre Vendel elénekli az utolsó sort és vége az Egyszerű játéknak. Felsóhajtok és reménykedek benne, hogy ez volt az utolsó dal.
- Köszönjük! Nagyszerűek vagytok! - kiáltja Vendel.
A közönség erre sikítással válaszol.
- Ez volt az utolsó számunk, de maradjatok még itt, az Őszfeszten és bulizzatok egy hatalmasat helyettünk is!
Tapsviharban meghajolnak, Vendel elsorolja mindenkinek a nevét és hogy min játszott, majd lerohannak.
- Na, akkor mehetünk? - fordulok a többiek felé, de ők együtt kiabálják a közönséggel, hogy " Vissza, vissza".
Jaj, ne. Nem muszáj visszajönniük. De biztos visszafognak. Hátha most nem fognak. Hátha...
Minden reményem meghal, amikor Olivér felrohan a színpadra és minden lány egyszerre felsikít.
- Melyik számot szeretnétek újra hallani? - Kérdezi vigyorogva. Behunyom a szemem és próbálok nem rá gondolni. Arra hogy hogyan bánik a mikrofonnal és a gitárral, hogy hogyan nézett az egész dal alatt.
Pimasz ötlet jut eszembe. Ördögien elmosolyodok.
- Egyiket sem! - kiálltom jó hangosan.
Ha ötven tekintet nem szegeződik rám, akkor egy sem. Vannak akik meglepetten, vannak akik felháborodottan.
Síri csend honol, egyedül a járó-kelő emberek szolgáltatnak egy kis alapzajt.
Majd egyszer megszólal Olivér nevetése a hangszórókból.
Közelről is beleremegtem, de így, hogy hatalmas hangszórókból szólt főleg.
- Gyere el a következő koncertünkre és ott hallani fogod ezt a dalt! - Válaszolja vigyorogva.
Értetlenül nézek rá a többiekkel együtt.
Valaki beordítja:
- Nincs is olyan dalotok!
- De majd lesz!
Meghökkent sóhajok és taps hallatszik.
- Megírom ezt a dalt, ha eljösz - ajánlja fel Olivér, persze mindvégig engem nézve. A barátaim szemei tányérnagyságúvá kerekednek.
- Talán - válaszolom.
- Ez egy igen!
Válaszul a szemem forgatom. Higgye csak azt.
- Akkor melyik szám legyen? - A közönségnek szánja a kérdést, de továbbra is rajtam tartja a szemét. Ha más bámulna ennyire, már kiakadnék, de valahogy Török Olivér tekintetét akár órákig eltudnám viselni.
Miket beszélek?!
Barátod van, Zsófi! Hányszor kell emlékeztetni?
De ha nem lenne...
Oké, elég! Jó lesz ha abbahagyom ezeket a gondolatokat.
Többen is bekiabálnak dal címeket, de Olivér nem foglalkozik velük, az én válaszomra vár.
- Egyszerű játék - mondom normális hangerőn, szóval biztosan nem hallotta meg.
- Akkor jöjjön az Egyszerű játék! - mondja vigyorogva.
Felsóhajtok, de mosolyra húzom a szám.
Olivér egyedül elkezdi a dalt, majd lassan, egyesével csatlakoznak a banda többi tagjai is.
Megadom magam a kísértésnek, ugrálva éneklem a dalt Bátorékkal. Olivér ismételten felém pillantgat, mosolya nagyobb mint volt, amikor meglátja hogy vele együtt éneklem a szöveget.
Sokkal hamarabb véget ér a szám, amikor tombolok rá.
Tapsviharban újra távozik a zenekar, Olivér kullog hátul, a közönségnek integetve. Rám kacsint és eltűnik a színfalak mögött.
- Fotózkodjunk velük! - támad hirtelen ötlete Heninek.
- Muszáj?! - Az rendben van, hogy megadtam magam egyetlen egy dalnak, de többször nem fogom. Megfogadtam, hogy nem találkozok többször Török Olivérrel...
- Igen, csajszi! Egész dal alatt téged bámult a basszusgitáros! - kiáltja Bátor.
- Nem tudom miért bámult Olivér... - dörmögöm az orrom alatt.
- Tudod a nevét?! - Hökken meg Betti.
- Ismerem a zenekart. A nevük Crazy Band. Az énekes neve Vendel a basszusgitárosé pedig Olivér.
- Ha ismered őket miért nem tomboltál velünk együtt?
- Mert... mert nem akartam - vonom meg a vállam.
- Tökre nem értelek Zsófi, de tényleg csináljunk velük közös képet - pislog rám nagy boci szemekkel Betti.
- Azt se tudtátok, hogy kik ők - érvelek.
- Ahj, az nem fontos! - Szólal meg Heni. - Most megismertük a zenekart és most már a rajongóikká váltunk, szóval közös képet szeretnénk velük!
- Gyerünk, nem halsz bele egy képbe - fogja meg Bátor a kezem, és a színpad melletti tömeg felé húz. Bátor mindig is bátor volt, ő képes volt odamenni idegenekhez és fényképezkedni velük.
- Nem! - Torpanok meg. - Ti fényképezkedtek velük, én maximum lefotózlak titeket.
- Oké - forgatja meg a szemeit Bátor.
A lányok visongva ugrálnak a sor végére, Bátor pedig oda vonszol engemet.
Több méter hosszú a sor, de ők türelmesen kivárják. Mögöttünk senki se áll, mi lehetünk az utolsó rajongók, akik elszántan akarnak egy képet vagy egy autogramot. Tényleg...
- Autogramot is akartok? - kérdezem.
- Tényleg! - Jut Betti eszébe is az ötletem. - Van papírotok? Vagy egy tollatok?
Heni végig tapogatja a zsebeit és még a táskájába is beletúr.
- Pont most nincs nálam semmi - jelenti ki szomorúan.
Ez nagy szó, mert Heninél mindig van egy darab papír és egy ceruza vagy toll. Imád írni és rengeteg remek története van és bárhol megszállhatja az ihlet, ezért folyton van nála valami, amire írhat.
- Bátor? - Pillant Betti reménykedve Bátorra.
- Nincs - rázza meg a fejét.
- Akkor majd máskor! - Mondja Betti.
- Máskor?! - Kerekedik el a szemem. Több koncertre is el akarnak menni?!
- Igen - bólint. - A következő koncertjükön.
- A következőre is elakartok menni? - Kérdezem elhaló hangon.
- Hát persze! - Feleli Heni. - Mondtam hogy a rajongóik lettünk! - Végig méri rémült arcom. - De látom, hogy te ennek nem nagyon örülsz. Mi a baj, Zsófi?
- Sem... semmi - válaszolom. Inkább nem mondom el nekik, örülök neki hogy végre valami normális zene amit szeretnek és nem pedig a folytonos elektromos zenét hallgatják.
Időközben elfogyott a sor előttünk és mi következünk.
- Ezt megfognád? - Nyomja a táskáját a kezembe Betti, majd Heni is. Mind a ketten egyszerre akasztják a kezemre a táskáikat, ezalatt Bátor beteszi a telefonját a zsebembe és rám dobja a kardigánját.
Két oldal táskával, egy telefonnal és egy kardigánnal állok egy helyben.
- És így hogy fényképezzek?!
Bátor hozzám lép, és a másik zsebemből kiveszi a telefonomat. Nem szoktam lekódolni - ellentétben velük -, ezért simán beállítja a kamerát és a kezembe adja.
- Kösz.
Rám mosolyog és a két testvérpár mellé áll, akik megszeppenve ácsorognak a banda tagjai előtt.
- Amúgy meg, igen, megfogom a cuccaitokat. Majd leszek én a táskás asszony, meg a fényképész.
Felém fordul mindenki - a bandatagokat is beleértve - és felnevetnek a barátaim. Biztos remekül nézhetek ki. Velük nevet Olivér is. Dühösen tekintek rá, a jókedve nem tűnt el, de legalább a nevetését eltudtam fojtani.
Hárman beállnak a zenészek mellé, a lányok szélesen mosolyognak. Heni az énekes, Betti pedig az akusztikus gitáros, Marcell mellé állt.
- Első koncert? - Súgja Heni fülébe Vendel . A lány halkan felkuncog válaszul. Bátor a dobos mellé keveredett, Olivérhez pedig senki se állt.
- Te nem jössz ide? - Kérdezi tőlem.
- Kösz, de kihagyom - mosolygok gúnyosan. Nincs az a pénz, hogy odaálljak Török Olivér mellé.
- Ez egy kihagyhatatlan ajánlat - kacsint megint. Miért kacsintgat folyton rám?!
- KÖSZ, de kihagyom - ismétlem meg nyomatékosabban.
Kinyitná a száját, de a bátyja belefojtja a szót.
- Elég volt Oli a játékból, fogd fel végre, hogy egy csaj nem akar melléd állni!
Olivér csak nevet a bátyján. Most én hallgattatom el.
- Mindenki mosolyogjon! - kiáltom.
Két, három képet készítek, majd a lányok egyedül is pózolnak a kiválasztott zenészükkel.
- Biztos nem akarsz egy közös képet? - Súgja valaki a hátam mögül. Felugrok és meg fordulok.
Gondolhattam volna hogy Olivér az.
- Nem!
Összehúzza barna szemeit.
- Miért nem?
- Mert nem - vonok vállat.
- Fura vagy.
- Te meg nyomulós.
Felnevet a válaszomon.
- De csak kevés emberrel - mosolyog.
Remek.
- Mehetünk Zsófi? - Kérdezi Betti. Vissza adom nekik a cuccaikat és indulnánk, amikor Olivér megint megszólal.
- Nem is kértek aláírást?
Nincs papírunk - vetem oda a vállam felett. - Na, indulhatunk? - kérdezem a többiektől.
- De nekem van - mondja Olivér a hátam mögött.
Lassan megfordulok, Olivér éppen felkap négy dedikált Crazy Band szórólapot és a kezünkbe nyomja. Nekem adja oda utoljára.
- Ez is még a tiéd - hajol hozzám közel és egy másik összehajtott lapot csúsztat a kezembe.
Hirtelen megnő a hőmérséklet a fesztiválon, amikor közel kerül hozzám Olivér arca.
- Ok... Oké - dadogom.
Elvigyorodik és a csatlakozik a társaihoz, akik már bementek a sátrukba.
- Úramisten, Úramisten - hajtogatta Betti. - Ez elképesztő volt!
- Belesúgott a fülembe! - ugrál Heni.
- Átkarolta a vállam! - Folytatja Betti.
- És kaptunk aláírt szóró lapot is!

- Jól van, jól van – sóhajtja Bátor és megfogja a két lány vállát. - Ha most nem hagyjátok abba a végén még elájultok. Te meg mit kaptál? - néz felém mosolyogva.

-Semmit! - kiáltom és a zsebembe gyűröm a lapot. Azt hittem nem vették észre. Persze Bátor mindig mindent észre vesz.

Bátor gyanúsan összehúzza a szemét, de nem faggat tovább. - Most pedig oda megyünk ahova én mondom! - Jelenti ki és elirányítja a lányokat egy bódéhoz. Lemaradok egy kicsit tőlük és titokban előhúzom az Olivértől kapott papírt.

Gyors macskakaparással egy sor virít rajta.

„ Fél óra múlva légy a betűknél. T.O."

A betűknél? Egy ideig elgondolkozok rajta, majd eszembe jut mit is értett ez alatt. A város hatalmas betűire gondolt, ahol másodszorra találkoztunk.

Mit képzelt?! Azt, hogy én ugrani fogok egy cetlire felírt parancsára? Hogy itt hagyom a barátaimat és titokban találkozok vele? Na persze. Nem érdekel, hogy híres, tehetséges, jóképű, tőlem aztán az ország miniszterelnöke is lehetne, akkor se találkoznék vele titokban, még nyilvánosan sem. Megígértem magamnak, hogy nem fogok vele többet találkozni és ezt be is tartom.

Két, majd egyre kisebb cafatokra tépem mérgemben a papírt és a hozzám legközelebbi kukába hajítom. Engem hidegen hagy a híres zenész, Török Olivér. Lehet hogy más kapva kapott volna az alkalmon, de én nem az a lány vagyok. Én ellenállni tudok a kísértésnek...

És mellesleg minek találkoznék egy számomra ismeretlen sráccal, amikor szerető barátom van? Akivel nem is találkoztam még ezen a délutánon... Hol van Máté? Beszéltünk arról, hogy majd találkozunk, de pontosan nem mondta hogy mikor. Csak hanyagul megemlítette, hogy majd kint lesz, aztán már témát is váltott. Mostanában kicsit másabb. Szerintem nem tudja, hogy észre vettem, de észre veszem a legapróbb változást is a szeretteimen. Félek rágondolni, de úgy látom hogy egy kicsit tartózkodóbb. Ha megölelem csak pár másodperc múlva karol át, és az apró, lopott csókok is egyre kevesebbszer csattannak el... Összeszorul a torkom, ha arra gondolok, hogy érezhet valami mást is Bebi iránt, mint barátság.

Nem! Máté ezt nem teszi meg velem, ő nem olyan ember. Ő törődik velem, tudja mennyire szeretem és ő is viszont szeret. Remélem most csak egy rossz korszakot él , ami nemsokára elmúlik és újra a régi Máté lesz, akit szeretek.

Felzárkózok a barátaimhoz és megint félre lököm ezeket a gondolatokat.

Nem foglalkozok Olivérrel, sem Mátéval, most csakis a barátaimra koncertálok, eljött a bulizás ideje.