Dallamok közt elveszve

Tizedik fejezet

Felkapom az összes színes göncömet és a húgom szobájába tartok. Tele van a kezem, ezért a lábfejemmel kopogok.

- Ki az? – kiáltja Evelin.

- Én vagyok az! – Mit hitt, ki más, netán a szőke herceg, aki sose fog eljönni? Ez csak beetetés a lányoknak, hogy higgyenek még a csodákban. De mind tudjuk, hogy csodák nem léteznek, mint ahogy igaz szerelem se.

- Gyere be – jön a csalódott válasz. Most komolyan kire számított?! Egy srácra?

Belököm az ajtót és az ágyára hajítom a ruhahalmot.

- Ez meg mi? – kérdezi kerek szemekkel.

- Ajándék. Neked adom pár cuccomat.

Felemel egy virágokkal telemintázott pólót és szemügyre veszi.

- De miért? Mi bajod van velük?

Emlékeket hordoznak, amikre nem szeretnék már emlékezni – válaszolnám, de helyette ezt mondom vállamat megvonva:

- Már meguntam őket. Túl színesek nekem.

- De ez szinte a ruhatárad fele!

- Majd elmegyek a lányokkal újakat vásárolni.

- Milyeneket, színteleneket? – nevet fel.

Én nem nevetek vele.

- Igen – felelem komoran.

Rám pillant és lehervad a mosolya. Leteszi a pólót és mellém lép. Szomorúan rám néz, mint ahogy mindenki itthon, ha velem találkozik. Evelin is látta a nagy jelenetet az udvaron, így itthon is mindenki megtudott mindent. Elmondtam volna Anyáéknak, hogy szakítottunk, de az egész színdarabot nem akartam volna megemlíteni.

- Van valami köze ennek Mátéhoz?

Neve hallatán összeszorul a szívem.

- Nem – szűröm a fogaim közt.

- Biztos?

- Igen! Már leszállhatnátok rólam, és felfoghatnátok, hogy jól vagyok! – kelek ki magamból. Egy hete ez megy. Mindenki sajnálkozik körülöttem.

- Jól van – sóhajt. – Hát... köszönöm a ruhákat – tekint a kupacra.

- Szívesen – mormogom az orrom alatt és már rohanok is ki a szobájából.

Az enyémbe érve, lehuppanok az ágyamra és a szinte üres ruhás szekrényemmel szemezek. Csak pár dolog maradt benne, szürke, fekete és fehér cuccok. A szekrényem engem tükröz, belül üres vagyok, komor, fekete.

Felsóhajtok és írok egy SMS-t a lányoknak. Mind a ketten ráérnek, ezért a buszmegállónál találkozunk. A szomszéd városba kell átmenünk mindig, ha vásárolni szeretnénk, mert a mi szeretett kis városunkban nincsen nagyon semmise, egyedül egy zenebolt mondható jónak, na meg a Pizzéria. Ezért havonta egyszer, kétszer átszoktunk menni, és már úgy ismerjük a várost mint a tenyerünket.

- És mit akarsz venni? – kérdezi vidáman Betti.

- Ruhákat – felelem kurtán.

- De pontosan milyet? – forgatja meg a szemét.

- Valami sötétet.

- Okéé – ennyiben hagyja a dolgot, látja rajtam, hogy nem nagyon akarok róla beszélni.